Az első rész, a Mielőtt megismertelek óriási kedvencem. Epekedve vártam a folytatást, el sem tudtam képzelni, hogy lehet kijönni abból a mély veremből, amiben ott hagytuk Lou-t.

Ugye egy rettentő kényes témával, az eutanáziával foglalkozott az előző kötetben az írónő. Egyik oldalra sem lehetett odaállni jó szívvel, mindegyik fél nézőpontját értettem, mindegyik ellen tudtam érveket felhozni, határozott véleményem volt mindenről, mégis a szívem majd' megszakadt.

Nagyon nem akarom lelődözni a poént annak, aki esetleg nem olvasta az elsőt. De a lényeg, hogy a fiatal lánynak tovább kell lépnie, élnie kell az életét valahogyan.

Érthető okokból a lány már nem ugyanaz. Az életvidám, tettrekész nőből, önmagáról gondoskodni szinte képtelen, elhanyagolt, depressziós személy válik. Ami mentőkötelet nyújt, az pont abból a tulajdonságából ered, hogy mint egy rakás szerencsétlenség, egyfolytában bevonzza a kínos helyzeteket. A mostani galiba majdhogynem az életébe kerül, mégis jól jön ki belőle, és támogató kezekre talál általa.

Kezd egy kicsit előtűnni a napfény, talán mégis érdemes élni!? A helyzet korántsem ilyen egyszerű, mert a támogató kézen kívül egy fura tini is belép az életébe. Olyannyira besűrűsödnek Lou napjai, hogy szinte ideje sincs a sebeit nyalogatni, a teendők elvonják minden figyelmét a saját maga bajairól.

Lou számára sok megoldandó feladat van. Helyretenni saját maga életét, környezetét kibékíteni egymással, a világgal békét kötni, aztán kiderül, érdemes-e tovább élni?

Úgy érzem, hogy ez a folytatás egyfajta elvárás volt Moyes-tól. Jó volt ez, önmagában teljesen megállta volna a helyét, de ugye volt egy erős viszonyítási alap. Ahhoz képest viszont ez már nem ütött akkorát, nem tudott úgy letaglózni. De hangsúlyozom, viszonyítottam, és nagyon erős volt a versenytárs. :D