Huh, eléggé megviselt ez a könyv. Még annak ellenére is, amire számítottam a fülszöveg és az elképzeléseim alapján. Ráadásul annyi mindenről szól, hogy nem győztem helyretenni magamban a dolgokat, értékrendemet ide-oda igazgatni.

A főszereplő Lívia, a negyvenéves tanárnő, akivel egy kórházban ismerkedünk meg. Épp bírósági eljárás folyik ellene gyilkosság miatt. Folyamatos visszaemlékezései alapján látunk bele egyre inkább a múltba, hogyan is alakultak így a dolgok.

Sajnos nagyon is aktuális a téma, hiszen most már jó pár éve nagy harcok vannak a családon belüli erőszak által érintett (elsősorban nők) személyek jogaiért, bátorításukért, hogy merjenek kilépni a brutalitás alól.

Lívia is egy bántalmazott asszony, aki a szerelméért vagy félelemből(?), ki tudja, de beletörődik, tűri a megaláztatást, a mindennapos verést. Abszolút egy tökéletes társadalom- és jellemrajzot tár elénk a szerző, amitől én ismét elborzadtam.

Bátor húzásnak gondolom ezt a könyvet, bár tényleg nagyon nehéz a téma. Én még mindig bízok abban, kell, hogy legyen az emberek mellett olyan barát, szomszéd, akárki, aki észreveszi a bajt és tesz is. Bármit! Aztán tudom azt is, hogy ez sajnos nincs így.

Ebben a történetben tulajdonképpen a gyilkosság szinte eltörpül, ha lehet így fogalmazni, nem is annyira fontos. Itt a lélektani folyamatok, fontos társadalmi problémákon való elgondolkodás, lelkiismeret megszólalása vagy annak hallgatása a fontos.

Be kell valljam, a vége felé majdnem félredobtam. Sok volt már! De átrágtam magam rajta, és így volt jó. 

Házasság előtt állók picit várjanak vele! :D