Bajban vagyok, nagyon. Alig vártam, hogy ez a könyv megjelenjen, és amikor kézhez kaptam, odáig voltam, meg vissza, mennyire gyönyörű, milyen sok szépet és jót ígér. Ráadásul Karuza, aki visszatekint ránk a hátsó borítóról, no az Ő tekintetében is benne van egy csomó minden, amire én most vágytam. Merthogy itt az olvasónak az egyedülálló és gyönyörű horvát tengerparti élet szépségébe kellene belemélyednie, ízletes dalmát ételek ínycsiklandó illatát kéne éreznünk (jó, ez utóbbi megvolt).

Aztán jött a hideg zuhany. Értem én, hogy hatalmas különbségek vannak a nomád és a civilizált életmód között, azt is tudom, hogy fergetegesen hülyék tudnak lenni a turisták, de ennyire nem, mint ahogy Karuza beállítja őket. Időnként olyan nagyon szépen elkezd felvázolni egy-egy élethelyzetet, jelenetet, hiszen élettöredékekből áll a könyv, amik nagyon érdekesek is (lehetnének), de a vége mindig az, hogy menjenek az anyjukba (és most finoman fogalmaztam) a hülye idegenek, meg ez sem jó, meg az sem jó. Az egész könyv nekem egy nagy panaszáradat, pedig kétségtelen, hogy tud(na) írni, van szépérzéke, de valahogy mindig elrontotta nekem az egészet, rossz szájíz maradt szinte minden egyes történet után.

Bevállalom, ha esetleg nincs igazam. Megígérem magamnak, hogy el fogom olvasni egy fél év múlva. Most viszonylagos olvasási válságban vagyok, alig-alig tud lekötni valami. De most így csapódott le bennem. Rettentően sajnálom, ezt most tényleg nagyon! Úgy vártam erre a könyvre...

"Már tudjuk, hogy a következő hét napban, a magányt és békét, amiért idejöttek, el fogják cserélni a konyhánkra meg a társaságunkra, és nagyobb szigetté kell válnunk, mint ez a valóságos, de kit érdekel, mert együtt vonjuk le a konklúziót, hogy a turisztikai irodák, amelyek a természetet kínálják fel megvételre, egyvalamit soha nem fognak tudni felszámolni, és az a megtapasztalt élmény, amelyet egy életen át hordozunk majd magunkban."