Csak remélni merem, hogy nem egy társadalomrajzot olvastam, bár nincsenek illúzióim. Életszagúságból mindenképpen megérdemli az ötöst, akár bármelyikünkkel meg is történhetne, láttam már hasonlót.

Maróthy Frida és pár barátnője néhány évébe pillanthatunk bele, ami - bátran kijelenthetem - egy jó nagy adag kínlódás az élet szinte minden területén. A körülmények folyamatosan változnak körülöttük, kezdve a munkától, az életcélokon át a pasikérdésig. Az állandóságot csak ők maguk jelentik egymásnak. Ők mindig kéznél vannak, ha valamelyiknél éppen beüt a krach. Márpedig ez a hat lánynál (inkább már nőnél) elég sűrűn előfordul.

Mindegyik csajnak fontos szerepe van a regényben, de Frida mégis a középpontban áll, talán mondhatjuk, hogy ő hozza össze ezt a bandát is. Frida egyszerűen nem találja a helyét a világban, azt sem tudja mihez van kedve, illetve tehetsége. Hasraütés-szerűen beiratkozik egy kommunikációs iskolába, amit természetesen apja fizet, mert neki van dögivel, Fridának viszont üres a zsebe folyamatosan. Szülei elváltak, így az érzelmi kommunikáció hiányának kárpótlásaként apja tömi őt pénzzel, csak átölelni, lelket ápolgatni ne kelljen.

A lány szerencséjére, ahogy már említettem, mellécsapódnak a csajok, akikkel bármikor bármennyit lehet inni, sírni, zabálni, bulizni hajnalokig. Mézzel a suliban ismerkedik meg, és folyamatosan ámulatba ejti őt a szépsége (bár a férfiakhoz vonzódik), ott van Precíz, akit amúgy később főnökeként ismer meg, Szőke, a színházi PR-os, akinek a sok közül az egyik pasiját is köszönheti, Gabi, a szomszéd, aki mellrákkal küzd, de jószívűsége határtalan és Kicsi, Frida bátyjának volt felesége, akit sokkal jobban tolerál, mint saját testvérét. Az összetartás, ami köztük megvolt, az nagyon irigylésre méltó, az megcáfolhatatlan. Jófejség is volt benne bőven, bár inkább a barátnők részéről, mert bennem Fridáról a hisztis p..csa szó jutott legtöbbször eszembe. Elmondható, hogy ez a pár lány jóban-rosszban együtt kísérik át egymást az élet nehéz és a vidám pillanatain is, és ha jól végződik mindenkinek az útkeresés, akkor még el is tudom képzelni, hogy sok év távlatából visszatekintve ezek rém vicces időszakok lehetnek.

Számomra nem volt kérdés, hogy Frida és hát a barátai is kőkemény alkoholisták. És én nagyon nehezen viselem a dolgot. Főleg nőknél, de különösebb rangsor nincs a nemiséget tekintve. Magát az életérzést én is többször átéltem, amit a lányok, voltam egyetemista, főiskolás, voltak bagófüstös esték, amikor csak ittunk, ettünk, sírtunk, nevettünk, semmi célunk nem volt, de ezt az év 365 napjában egyszerűen nem tudom elképzelni, ez már ijesztő. És sajnos tudom, hogy létező dolog, probléma(?).

Nagyon szerettem az Április utat és a Kilencet is, rendkívül színvonalas, szépirodalmi írásokként tartom őket számon. Lehet, hogy az volt a baj, hogy előző két könyvéhez próbáltam mérni az újabbat, pedig nyilván nem várható el mindig ugyanaz a hangulat, ugyanaz a stílus, de mégis, valahogy ez nekem nem volt hidasis. Sokszor rettentő alpárinak tartottam, hiába tudtam, hogy ez a tulajdonság szervesen hozzátartozik a főszereplők személyiségéhez, enélkül nem ők lennének. Mindentől függetlenül még simán várom a következő könyvét. :D