Könnyed, bájos, rövidke történetre számítottam a borító alapján. Kis füttyös madárka ül az ágon... Minden ez a könyv, csak nem ilyen. Nagyon megrázó egy történet, kavarognak bennem folyamatosan a gondolatok, érzések. Azonosulni semmiképpen sem tudok az egésszel, mert annyira abszurd.

Egy semmilyen szempontból sem hétköznapi "család" életébe pillanthatunk bele, még ha megérteni nekem egy percre sem sikerült, ki mit miért csinál. Sem a férjet nem értettem, sem a nőt, na őt végképp. A gyerek meg mint általában mindig, az ég világon semmiről sem tehetett, csak itta a levét mindennek.

Viola és Carlo a szülők, házaspárok, de ennyire két egymástól távol lévő, távol álló embert ritkán látni házasságban. Az szinte egyértelmű, hogy Viola az, aki képtelen az alkalmazkodásra, a ragaszkodásra, érzelmei kimutatására. Szóval elsőként őt kiáltottam ki bűnösnek, de a férfi is eléggé ludas a dologban, mivel hosszú éveken keresztül reménykedik, közben tűr. Így őáltala a gyerek is.

Aztán egy újabb, szépnek nem mondható napon Violát telefonhívás fogadja a hajnali órákban, hogy lányukat baj érte és csak a szervátültetés segíthet rajta. Donornak pedig egyedül csak Viola alkalmas.

Ha addig a nő nem vetett volna számot addigi életével (de megtette egyébként), innentől kezdve képtelen elszaladni múltja, jelene elől, kénytelen szembenézni önmagával, az évek folyamán elkövetett cselekedeteivel. És a tükörképe nem túl hálás.

Violát mindenhogyan próbáltam felruházni szimpatikus vonásokkal, igyekeztem megsajnálni, de képtelen voltam rá. Elsősorban anyaként, másodsorban átlagemberként.

Az 1000%, hogy senkit sem fog érintetlenül hagyni ez a könyv. De csakis szélsőséges érzelmekre számítson mindenki. Padlóra tett, de hát az élet nem mindig habostorta.