Huh, nehéz a gondolataimat összeszednem ez után a könyv után, a gyomrom görcsben, levegőt alig bírok venni. Alapvetően a mondanivalója is nagyon súlyos volt, de Mazzantininek döbbenetes képessége van arra, hogy betűit úgy vesse papírra, hogy a szörnyűt is még szörnyűbbnek lássuk. Érzékletessége kihat minden idegszálára az embernek, szinte a bőrömből is kibújtam volna, csak ne érezzem azt, amit a szereplők. Mert bizony elérte a célját.
A téma? Mondtam, önmagában sem egyszerű. Két végén égeti a gyertyát, mert egyrészt egy fájdalmas, beteljesült vagy beteljesületlen (kinek hogy?) szerelem fékevesztett harcát mutatja be, másrészt pedig számomra csak a híradókból ismert véres szarajevói harcok időszakába visz vissza minket az írónő.
A tősgyökeres római Gemma egy napon váratlanul telefonhívást kap rég nem látott bosnyák barátjától Gojkotól, aki visszahívja a nőt Szarajevóba, ahol a nő hajdani nagy szerelme fotókiállítását nézhetik meg együtt. És innentől kezdve ugrálunk az időben, és szép lassan megérthetjük(?), min is ment keresztül Gemma.
Diego és Gemma szerelme nem egyedi, rajonganak egymásért, bár egy sötét árnyék már kezdettől fogva ott leselkedik kapcsolatuk legelejétől. Mint ahogy az egy normálisan futó szerelmi kapcsolatnál általában egyértelmű, ők is összeházasodnak és kis idő múltán minden vágyuk egy gyermek. Próbálkoznak természetes úton, lombikprogrammal, és végső kétségbeesésükben béranyával is. De egyik sem bizonyul sikeresnek. A fiatal fiú pedig mégis ott van másfél évtized múlva, amikor is jön a hívás.
A történet tényleg szívszorító, nyomasztó minden porcikájában, és valahogy eleve elrendelt. A vége felé egy picit engedett a szorításból, aztán újból görcsbe rántott, pedig...
A könyv 2009-ben elnyerte a Campiello díjat, szerintem megérdemelten.
A borítót viszont nem értem...
4,5/5
Cartaphilus Kiadó, 2012
Fordította: Todero Anna
Eredeti cím: Venuto al mondo
Pedig egyszerű: terhesség, élet a vízben,magzatvíz. Az érzés, amikor világra jön a baba: épp mint a folyótorkolatból óceánba csusszanó hal. Az egész történet e körül forog. A meg nem születő és a világra sikló halacskákról.
És még egy idézet a könyvből: "Nélkülem mentek el, ők ketten, ott kapaszkodtak a motorn annak avérben úszó földnek az iszamos sötétségében, olyan volt, akár a legyilkolt tonhalak vérétől vörös tenger. Én voltam a cethal, az erős hát, amelyen egy időre megpihent, mint mikor a madár várja a szelet, amely ismét útra bocsátja.És mielőtt elment, kárpótlásképpen a csőrével kirántott egy halat a tengerből, és odatette elém.A hal most szundikál, az egyik lábát kiteszi az ablakon, a másikat a műszerfalon nyugtatja..."
👍