Nagyon szeretem Schäffer Erzsébet könyveit. Olyan mint egy jó barátnő, akivel a legmélyebb titkainkat is megbeszélhetjük. A szó jó értelmében nagyon egyszerűek, nagyon tiszták, őszinték. Az eddig olvasott könyvei mind nagy mélységet jártak be, de úgy érzem, most végképp nagyon intim, belsőséges területre engedett be. Megtisztelve érzem magam, hogy édesanyjával való kapcsolatába nyújtott betekintést, megosztotta velem az utolsó évek nehézségeit, örömeit, jó tanácsait az idős, beteg emberekkel kapcsolatban, ami bizony nem csupa öröm.

Ez a kapcsolat elég hullámzó volt, mint minden embertársi közösség. Egyszer fenn, egyszer lenn, de vannak azok a pillanatok, amikor bármit megadnánk, hogy akár a legrosszabb pillanat is visszajöjjön, ha csak egy percre is.

Szívszorító, ám melegséggel töltött el az egész könyv, ahogyan a két oldalt próbáltam megérteni, ráadásul (hála az égnek!) eddigi tapasztalat nélkül. Az idős asszonyét, aki semmilyen segítséget, szívességet nem fogad el, de azért tud kivetnivalót találni mindenben, ám mégis egy tüneményes néni. Vagy a fiatalságot, aki csak a maga igazát hajtja, persze jót akarva, de sokszor nem véve figyelembe, hogy annak a másik idős embernek, a háta mögött évtizedekkel, milyen kis aprócska "más"ra lenne szüksége. Én is a "fiatalság" pártján állnék, tukmálva a rászoruló idős emberre a magam igazát, a magam segítségét. Az írónő és édesanyja kapcsolata sokszor vicces jeleneteken át próbálja az embert finoman tanítani, hogy nem vagyunk egyformák, pláne ennyi évtizednyi korkülönbséggel, a hátunk mögött hagyott tapasztalatokkal, emlékekkel.

Az mindenképp konklúzió, hogy sokszor csak későn jövünk rá, mit vesztettünk, hiába a napi innen-onnan jövő igazságok, hogy használjuk ki a pillanatokat, hogy kifejezzük egymás iránt szeretetünket, tiszteletünket.