És ismét New York, ami mostanában több szempontból is bekúszik az életembe. Szerintem egy zseniális írást hozott össze Messud egy olyan társadalomkritikával ötvözve, amelyen amúgy is jár az ember agya, főleg, ha szeptember 11. is eszébe jut.

Igen vaskos kötetben ismerhetjük meg a szereplőket, akik mind-mind nagyon különböző karakterek. Van itt meleg pasi, apuka nadrágja mellől elszakadni nem tudó harmincas nő, kissé zavarodott, a tinédzserkorból épp kilépő srác, akiről simán elképzeljük, hogy egy iskolában elkezd lövöldözni. Gazdag, megcsalt, hűtlen, szeretetre vágyó New York-i értelmiségiek.

Három jó barát, Danielle, Marina és Julius a legfontosabb főszereplői a történetnek. Ők hárman élik a tipikus New York-i mindennapjaikat. Danielle a harmincas szingli, aki élete dokumentumfilmjét szeretné elkészíteni, de egyelőre be kell érnie egy jóval silányabb megbízással, és nagyon vágyik arra, hogy egy férfi mellett fekhessen le esténként. Marina, aki szinte mindent mindig megkap, híres író apja árnyékában él, illetve abból él, képtelen megállni a saját lábán, bármennyire próbálják őt megtanítani, hogy a saját szárnyain repüljön, nem nagyon megy. Aztán itt van Julius, a meleg srác, akit a romlás minden szinten elér, nem lehet nála már lejjebb csúszni, mégis vergődik, kapaszkodik, újabb förtelmes dolgokba kezd bele.

Nekik hármuknak megvan az a más számára hőn áhított lehetőség, hogy ott élnek a pezsgő, nyüzsgő, lehetőségekkel teli New York-ban, természetes nekik minden. De Marina unokaöccsének, Bootie-nak az, hogy odaköltözhet a vidéki kisvárosból az álmai helyszínének kellős közepébe, maga a megtestesült csoda. De kérdés, hogy saját, igen súlyos komplexusaival, degenerációjával hogyan birkózik meg, helyt tud-e állni ebben a minden tekintetben teljesítményorientált, sznob, érzelemszegény városban? És akkor még 2011. szeptembere is beköszönt.

Van több olyan pont a történetben, amikor szinte minden szereplőre sor kerül és lehull az álarc, feltörnek az érzelmek, régi sérelmek, veszteségek, fájdalmak, képtelenek rejtegetni őket tovább, és akkor ezzel kell kezdeni valamit. Sznobságuk sem takarja el azt az illúziót, hogy mindegyik egyformán esendő, hiszen a király gyermekei mind mezítelenek. Egy cseppet sem vágytam ebbe a világba bekerülni, elég volt a könyv lapjain találkozni velük, úgy viszont nagyon élveztem.