És akkor jöjjön a Nyakigláb Apó folytatása, amelyről az elébb áradoztam. A Kedves Ellenségem! is áradozásra méltó, de azért egy nagyon kicsivel alább maradt az előzőtől. Így is megkapta a maximumot, csak a csillagok maradtak el.

Ismét napló formájában olvashatjuk a leveleket, amelyek most az előző részben megismert Judynak szólnak. A feladó pedig Sallie McBride, akit épp Judy és újdonsült férje bíznak meg a hajdani árvaház vezetésével, abban pedig száztizenhárom árva gondozásával.

Sallie nem véletlenül van barátságban Judyval, hiszen mindketten hasonlóan felvágott nyelvvel rendelkeznek, ami a szívükön, az a szájukon. És persze a bőséges humorral megfogalmazott levelek is kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz.

A lány a háta közepére sem kívánja ennek az árvaháznak a vezetését, jobb dolga is van annál, minthogy az elavult, szakadt ruhás, taknyos orrú, néha kis fogyatékkal küszködő árvákkal bajlódjon. Ráadásul semmilyen szakmai tapasztalattal sem rendelkezik e téren. Segítsége sincs túl sok, leszámítva a skót, morcos orvost, annak házvezetőnőjét, aztán szinte kifújt. A doktor távolságtartása, barátságtalan viselkedése is sokszor levélírásra sarkallja Sallie-t, méghozzá magának az orvosnak címezve. Van ezekben a levelekben minden, ami az ízes, egyenes beszédet illeti. Utána mindig meg is van a "jutalma". :D Ellenszenvük leküzdhetetlennek tűnik, úgyhogy ez is jelentősen nehezíti a lány helyzetét.

Hosszú hónapok munkáját követhetjük nyomon, ahogy Sallie igyekszik beilleszkedni, mert az igazgatói posztról való lemondása mindig valami akadályba ütközik, a végén pedig már ő maga tologatja az időpontokat egyre hátrébb. És közben a szíve egyre erősebben kezd kötődni ezekhez az anyátlan-apátlan árvákhoz, úgyhogy egy idő után erősen meg kell küzdenie a lelkiismeretével is.

 

Nagyon jó volt újból hallani Jervisről és Judyról, a kedvenceimről az előző történetből. Nosztalgiával gondolok arra az időszakra, amikor még kézzel írott levelezéseket folytattunk barátnőimmel, akár még a szomszédban lakóval is. Fel kéne eleveníteni ezt a szokást, már szinte semmi hagyománya sincsen.

És sajnos ezt sem nyomták a kezembe gyermekkoromban. :(