Amikor még pontosan nem tudtam, hogy miről szól ez a könyv, valami egészen mást képzeltem el a csodaszép borítóra nézve. Persze a szögesdrótok nem tűntek fel a szélén... az mindent magyarázott volna.

Újabb írás egy olyan témáról, amit véleményem szerint nem lehet, nem szabad elfelejteni soha!

1941-ben jártunk, amikor is Sztálin csapatai bevonultak Litvániába, azt letörölve a térképről, és amikor ártatlan emberek ezreit nyilvánították szovjetellenesnek. Ez a hatalmas embertömeg főleg az értelmiségiek köréből került ki, akiket családjaikkal együtt iszonyatos körülmények között deportáltak szibériai munkatáborokba. ...vagy nevezzük inkább haláltáboroknak őket...

Történetünk főszereplője egy Lina nevű kislány, akinek az élete tulajdonképpen szép. Képzőművészeti iskolába készül, hiszen gyönyörűen rajzol, az első randevúja is kilátásban van, tényleg nincs oka az aggodalomra. Ez a nyugalom egy pillanat alatt változik rémálommá, amikor egyik éjszaka a szovjet titkosszolgálat rajtuk üt, és kisebb-nagyobb kitérőkkel az egyik említett szibériai munkatáborba deportálják az egész családot. Ha ez még nem lenne elég borzalom, édesapját elszakítják tőlük, és egy másik különítménnyel szállítják a szinte biztos halálba.

A marhavagonokban összezsúfolódva értetlenül állnak a történtek előtt, senkinek sincs semmilyen fogalma sem arról, mit követtek el, miért kerültek ebbe a helyzetbe. Ráadásul az életük kockáztatása nélkül a kapcsolatteremtésre egyáltalán nincs módjuk, így Lina hátrahagyott rajzaival próbál üzenni a világnak, édesapjának, hogy merre tartanak, mik történnek velük.

Az utuk során fogalmuk sincs merrefelé haladnak, időnként látnak csak meg egy-egy táblát, amik sejtetni engedik, hova tartanak. Próbálják egymást vigasztalni, mert ha igaz a megérzésük, az maga a rémálom. Szibériába érve szembesülnek azzal, amitől egész utuk során rettegtek.

Az utazás ugyan véget ért, de az életben maradásért való küzdelem csak most kezdődik igazán. Egy szem krumpliért is iszonyatos árat kell fizetniük, és a tisztek szemetéből kihulló moslék most aranyat ér ezen a földön. És nincs másuk, mint a két kezük és az a pici, árnyalatnyi remény. De közeledik a tél! Szibériai tél!

Én is nehezen dolgozom fel a történelem ezen és hasonló eseményeit, abba bele sem merek gondolni, mert egy lapon sem említhető a kettő, hogy az érintettek, a túlélők hogy élnek tovább ezek után. És tényleg az az árnyalatnyi remény átsegíthet azokon a gondolatokon, amik azt a kérdést vetik fel, hogy "nem jobb-e meghalni?"

Szívszorító történet arról, hogy mivé lesz az ember, amikor minden talajt kihúznak a lába alól, nem marad semmije, csak a szíve. Tud-e ezzel kezdeni valamit? Elegendő-e a túlélésre, egyáltalán az élethez?