Mit bír ki egy emberi test? Mit bír ki az ember lelke? És hogy maradhat ember az ember, ha egyik sem működik rendesen, a lelke a testébe van zárva!?

Sok helyen potyogó könnyekkel olvastam ezt a könyvet. Martin Pistorius élete egy olyan hatalmas adag bátorítás az élethez, amelynél nagyobbat már csak felülről kaphatunk. Azt hiszem, neki is onnan érkezett a segítség, mással nem tudom magyarázni.

Kisfiúként Martin élete olyan volt, mint minden más, vele egyidős kisgyermeknek. Gondtalan, boldog szaladgálás, fára mászás. Aztán 12 évesen egyik napról a másikra összetört az élete, napról-napra romlott az állapota, eleinte "csak" a hangját vesztette el, másik nap kómába került, mígnem kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok is tanácstalanul álltak a helyzet előtt, amikor is hosszú idő elteltével egy nagyon súlyos, gyógyíthatatlan degeneratív betegséget állapítottak meg nála.

Látszólag szellemileg is egy csecsemő szintjére zuhant vissza, így beutalták egy intézménybe, amire minden jellemző, csak az emberség nem. Azt akkor még senki sem sejthette, hogy Martin szellemi kapacitásai teljesen rendben vannak, viszont ezeket képtelen a legapróbb mértékben is kifejezésre juttatni. Egyszerűen borzasztó lehet, elképzelni sem tudom, de a szívem szakadt meg közben, ahogy leírja, miként ordít torka szakadtából belülről, hogy vegyék észre, hogy ÉL! Kívülről pedig egy pislogásra sem képes nyomorékot lát mindenki.

Az orvosok teljes mértékben lemondtak Martinról, az egyedüli, aki nem adja fel a reményt, az az apa. Az anyáról nem nagyon akarnék szót ejteni, egyszerűen anyaként, emberként egyaránt megbukott előttem. Talán az apát sem a gyógyulásba vetett hite vitte előre, hanem az apai szeretet, a mindennapi ellátás felelőssége, de egy pillanatig sem kételkedtem féltő szeretetében gyermeke iránt.

Kétség sem fér hozzá, hogy csoda történt, amikor tíz évvel később egy ápolónő, Virna minden addiginál odafigyelőbben, emberségesebben közelített ehhez az emberi roncshoz. Meglátta azt, amit addig senki, még az apja sem. Az értelmet a szemében. A következő csoda, hogy belefutottak annak lehetőségébe, hogy részt vegyenek egy kifejezésképtelen emberek számára fejlesztés alatt álló számítógépes rendszer tesztelésében. Martin először csak nagyon kezdetlegesen, az ABC betűit használva próbálja gondolatait megosztani a külvilággal, de már ez is maga a csoda számára. Az, hogy elmondhatja éhes-e még, vagy egyszerűen csak azt szeretné közölni, hogy jó kedve van. De mitől lehet jó kedve egy olyan embernek, aki hosszú évekig a teste fogságában élt, még arra is képtelen volt, hogy saját életét kioltsa, mert legfőbb vágya ez volt (és itt, ebben az esetben még meg is értettem). Hogy tud ez az ember mosolyogni, az élet derűs oldalát látni folyamatosan, amikor olyan elmondhatatlan lelki, szexuális, táplálkozási megaláztatásokon esett át, amit feldolgozni a legtöbb ember nem tudna.

Manapság Martin megtalálta a boldogságot felesége mellett, sikeres életet él, vállalkozást vezet, előadásokat tart. Számomra döbbenetes és tanulságos az egész történet, és nagyon szívesen megismerkednék vele, hogy erőt merítsek az életszeretetéből.

5/5