Klassz volt ez a könyv! Ezzel úgy érzem, ki is fulladtam, de mégis muszáj valamit írnom. Igazából nem is tudom, hogy foglaljam össze! Túl nagy története, tanulsága nem volt számomra, mégis faltam a sorait. Ráadásul igen tömény, nem hagy nyugtot az embernek, de akkor sincs egyszerű dolgom. Az biztos, hogy végig nyugalom szükségeltetett az olvasásához.

Először azt hittem, hogy a címe félrevezetett, hiszen csak egy lányról szól. Aztán rájöttem, hogyha valami tanulsága van is a könyvnek, akkor az az, hogy a történetek, mozzanatok ennek a lánynak az életéből bármelyikünkkel, bármikor megtörténhetnek. Semmi különleges, semmi extra, mégis az életünk része lehet. Egyébként is a nők szemszögéből mutat be minden eseményt, a férfiak itt "csak" asszisztálnak.

Aztán arra is rábukkantam, hogy ez egyfajta önéletrajz jellegű regény. Így már érdekesebb volt a dolog.

Dell, az esetlen, tenyeres-talpas leány a kanadai Ontario tartományban él szüleivel, testvérével, és ezüstróka-tenyésztéssel foglalkoznak. Fiatal lányként ismerhetjük meg. Életét egész kamaszkoráig nyomon kísérhetjük, hogyan próbálja az adott korban, adott társadalmi-anyagi-családi körülmények között a határait feszegetni.

Istenkeresése csapongó, kíváncsiskodó és igen befolyásolható. Egy jóképű pasiért mindent! :-) Azért huhhh, amikor a szexualitás kérdéseit kutatta, néhol meghűlt bennem a vér, főként, hogy sokszor nyilvános helyen olvastam. Próbáltam a szemem csücskéből figyelni, hogy látja-e valaki milyen sorokat darálok!? De ezek is annyira érzékelhetően (ez itt mondjuk félreérthető), szépen vannak leírva, hogy csak na! A lány nem igazán veszi komolyan a dolgokat, és sokszor szerintem ez a szerencséje... amilyen helyzetekbe keveredik!!!

Megkedveltem Dell történetét, izgultam érte, drukkoltam neki és hiányérzetem volt, amikor vége lett a történetnek. De kis emésztés után rájöttem, hogy dehogy van vége, én továbbírhatom magamban nagyon sokféle módon!

Szerettem a finom, szarkasztikus, hűvös humorát is a könyvnek. És hát állatian jól ír a nő!

Hűha!!! Ez aztán nagyon jól esett a lelkemnek! Rég éreztem ekkora megelégedést egy könyv elolvasása után.

Kortársaim, ismerőseim körében - nem igazán érthető okokból - azt tapasztalom, hogy nagyon el van hanyagolva, feledve a klasszikus magyar irodalom. Ez a hiányosság az én életemben is jelen van. Nem is értem, hogy miért!? Az biztos, hogy ezentúl másként lesz.

Mikszáth valami olyan fondorlatossággal, profizmussal rakja egymás mellé a szavakat, mondatokat, hogy csak győzzük nyomon követni a történéseket, és törölgetni arcunkról a könnyeket a nevetéstől. Merthogy nem csak írni tud nagyon-nagyon jól, de humorból sem szűkölködnek sorai, anekdotái ott ütnek, ahol kell.

Milyen szép is az élet, hiszen Buttler János Sárospatakról Bornócra igyekezvén megpillantja élete szerelmét, Piroskát. Minden a rendes kerékvágásban halad, annak rendje és módja szerint megkéri a leány kezét, aki igent is mond, megtörténik az eljegyzés.

Na itt jön a bibi, mivel Dőry báró lányának, Máriának nem kívánt terhességét valahogy el kell tusolni. A lány apja jó nagy ármánykodással, fondorlattal csapdába ejti Buttler Jánost, akit erőnek erejével belevisznek egy kényszerházasságra. Természetesen a gróf családja mindent elkövet a házasság érvénytelenítése érdekében, perre viszik a dolgot. Magával az egyházzal állnak szemben, óriási, évekig tartó küzdelem kezdődik. Az egyházzal, a klérussal vívott csata felemészti Buttler idegrendszerét, de szerelmüket nem tudja elpusztítani! Mindvégig reménykednek, hogy vágyuk egymás iránt beteljesedhet, de közben csak telnek az évek...

Mikszáth 1900-ban írta ezt a művét. Sok helyütt megvádolták egyházellenességgel. Van benne valami... Bár, ha valóban igaz történeten alapul (amit maga Mikszáth állít), akkor még érthető is.

Mindenképp el kell vonatkoztatni a több, mint száz éves kulturális, történelmi, politikai változásoktól, de a humora, írásmódja egy lábon is megállja a helyét mind a mai napig.

Tényleg csak áradozni tudok erről a könyvről. Örülök és megtiszteltetés, hogy "összetalálkozhattam" az íróval! Már be is gyűjtöttem szűk családi körömből jó pár Mikszáth kötetet a folytatáshoz.

Az alábbi helyen pedig több idézet is található a könyvből, azoknak már az újraolvasása is nagy örömet szerez nekem! Szeretem Mikszáthot!!!

Nem igazán tudok leszakadni mostanában a skandináv krimikről, úgyhogy erre is sort kerítettem. Az előző kettő után (Árulás, A megváltó) nagyon kíváncsi voltam, hogy tényleg valami csoda birtokában vannak-e ezek a skandináv írók? :-) Most azért picit elégedetlen voltam, némiképp erőltetett volt néhol a történet, bár mindvégig talány maradt számomra a végkimenetel.

Erica, a főszereplő Stockholmból tér haza Fjällbackába, a szülői házba. Tervei szerint nyugalomban befejezi legújabb könyvét. Ennek a nyugalomnak viszont elég hamar lőttek, mivel legjobb gyermekkori barátnőjét, Alexet vérbe fagyva találják. A halott nő családja felkéri Ericát, hogy írjon egy életrajzi megemlékezést Alexről.

Nehezíti a helyeztet, hogy bár gyermekkorukban elválaszthatatlan barátnők voltak, Alex nagy hirtelenséggel lépett ki az életéből, elköltöztek szülőfalujukból, onnantól kezdve senki nem hallott róla.

Ahogy mindjobban beleássa magát Erica a részletekbe, annál több elvarratlan szál, rejtélyes töredék kerül napvilágra. A mozaikdarabkák összeillesztése egyáltalán nem tűnik egyszerű feladatnak. Eleinte öngyilkosságként kezelik az ügyet, de ez az elmélet elég hamar megdőlni látszik.

A nyomozást Patrik Hedström vezeti, aki fiatalkora óta rajong az írónőért, aki erről mit sem sejt. A férfi egy váláson van túl, úgyhogy szabad a pálya... Mellesleg pedig a lány nagyon sokat segít neki a nyomozásban, úgyhogy van ürügy a talált randikra is.

A nyomozás, az írás nehézségei mellett Ericának a saját életét is rendbe kell szednie. Szerelmi élete is kétesélyes, de itt a remek alkalom, hogy helyes mederbe terelje a dolgait.

Összességében egy izgalmakkal teli krimit olvashattam egy ígéretes, fiatal írónő tollából.

A levonás oka még a sok-sok helyesírási hiba volt, amelyek minduntalan elvonták a figyelmemet a történetről. Egyébként pedig azért még mindig skandináv krimi fan vagyok!!! :-)

"Hogy hova tűnök olyankor?

Ajtó-ablak nélküli szobába, aminek a falai elég vékonyak ahhoz, hogy mindent lássak és halljak az odakinti világból, ahhoz viszont már túl vastagok, hogy áttörhessek rajtuk.

Ott is vagyok, meg nem is.

Dörömbölök, de kívül senki sem hallja.

Hogy hova tűnök olyankor?

Idegen országba, amelynek lakosai még csak nem is hasonlítanak rám, ráadásul beszéd nélkül beszélnek, és a levegővel együtt az örökös zajt is be kell lélegeznem. "Rómában mint a rómaiak", mondogatom magamnak, és meg is próbálok szóba elegyedni a helyiekkel, akikről csak azt felejtették el közölni velem, hogy valójában tök süketek.

Hogy hova tűnök olyankor?

Végtelen, kimondhatatlan narancssárgaságba.

Hogy hova tűnök olyankor?

Zongorává változom, de csak fekete billentyűk vannak rajtam. Csupa félhang, márpedig az emberi fogyasztásra alkalmas dallamokhoz a fehér billentyűkre is szükség lenne.

Pontosan emiatt jövök vissza:

A fehér billentyűkért."

Nagyon vártam ezt az újabb könyvét az írónőnek, hiszen nagy rajongója vagyok. Abszolút hozta a "Picoult-os" formát. Ha nem tudtam volna, kinek a tollából származik, akkor is rájövök, mivel rendkívül jellegzetes maga az írásmód is, de a szerkesztése is. Ismét, mint mindig, a történet szereplői szemszögén keresztül, váltakozva követhetjük nyomon a történteket.

Újból egy jó velős témánál kötött ki a szerző, amihez most is nagyon finoman, érzékenyen nyúlt hozzá, mélyen beleásva magát a szakirodalomba.

Jacob Asperger-szindrómában szenved, amely egy neurobiológiai fejlődési zavar, az autizmus egy enyhébb formája. A nyelvhasználata gyakran eltér a megszokottól. Jellemző, hogy az elmondottakat szó szerint értelmezi, másrészt pedig kóros bőbeszédűségben szenved, az árnyalatokat egyáltalán nem érti a kommunikációban.

Gyakran nem is lehet megérteni mondandójának logikáját, következtetéseket sem könnyű levonni, megérteni, hogy miről van szó, vagy szinte rögtön más témára tereli a beszélgetést. Ha zavarban van, filmekből idéz szó szerinti részleteket, ezzel is megzavarva környezetét.

Apja kisgyermekkorukban elhagyta őket, pénzük nagy része Jacob étrend-kiegészítőire, gyógyszereire megy el. Közvetlen családtagjain kívül nem igazán akad ember, akit viszonylag közel engedne magához, kivéve Jess-t, a fejlesztőpedagógust. Benne megbízik, hallgat rá, valóban hasznos segítségnek bizonyul.

Jacob megszállottan, már-már betegesen vonzódik a kriminalisztikához, a bűnügyi helyszínelők munkájához. Ez is az Asperger-szindróma egyik fő tünete, a szűk körre korlátozott érdeklődés. Hihetetlen, többkötetnyi információ birtokában van, bár ez mind lexikális és sokszor az értelmét sem fogja fel.

Anyjától kapott adóvevőjén rendszeresen értesül a bűnügyek helyszínéről, amelyet egyből célba is vesz, a nyomozók nagy örömére...

A dolog pikantériája, hogy egy napon Jess eltűnik, majd pár nap múltán holtan találják. Igen hamar minden gyanú Jacobra terelődik. Betegségéből adódóan egyértelmű válaszok nincsenek, saját magát is egyre inkább "beleviszi" a bűnténybe. Az empátia hiányának megmutatkozása sem éppen az ő malmára hajtja a vizet. Nagyméretű nyomozás kezdődik, amit bírósági tárgyalás követ. Leginkább azt szeretnék bebizonyítani, hogy a fiú betegsége miatt nem büntethető. Anyja is dilemmában van, szeretne hinni fia ártatlanságában, de ott vannak a bizonyítékok.

Természetesen nem ennyire egyszerű a dolog, tartogat a történet épp elég meglepetést...

Magáról a betegségről nagyon sokat megtudtam, letenni sem bírtam a könyvet, végig élveztem. Viszont az eddigiekhez képest fél pontnyit csalódtam, nem volt akkora durranás, mint az eddigiek. Szóval nem vágott annyira padlóra, mint az eddigiek! :-) Persze ettől még mindig ott van a menőbb könyveim között! :-)

4,5/5

Athenaeum Kiadó, 2011
Fordította: Mallász Rita
Eredeti cím: Handle With Care
596 oldal

Amikor érdeklődtem a könyv után, nagyon megrémültem a borítótól, rá sem mertem nézni. Azért túlzásba most sem viszem, tényleg rettenetes!

Biztattak sokan, hogy a tartalom ellensúlyozza a küllemet, tényleg így is lett, ráadásul jó értékeléseket is kapott a könyv. Szerintem a téma már sokféleképpen fel lett dolgozva, más-más módon.

Mit tegyen egy kisfiú, Blue, aki eleve visszahúzódó, sok bántás éri, édesapját elveszti? Milyen módszerekhez tud folyamodni az igazságtalanság elkerülése, kivédése végett? Hogyan dolgozza fel az őt ért sérelmeket. Az, hogy kiírja magából elképzelt történet formájában, az adott helyzetben még talán a legszimpatikusabb volt számomra. Az ő álmait, vágyait, kívánságait rejti a sorok közé. A történet főszereplője és egyben álmai fő karaktere is Vadóc, aki már a nevéből is sejlik, igen vad körülmények között éli életét. Beszélni nem tud, kommunikációja leszűkül a hörgésre, morgásra. Vadóc egy erdő mélyén él, soha nem járt iskolába és kerüli az embereket. Ez a fiú, aki megtorolja Blue sérelmeit, kiáll a fiú igazáért.

A könyv képregényszerű, tele van mások által igen igényesnek tartott illusztrációkkal. Én sajnos nem tudtam elvonatkoztatni a horrorisztikus érzettől, amikor ezeket a képeket mustráltam.

A könyv fontos apropója, hogy David Almond édesapja váratlanul halt meg, gyerekként Almond nem tudta ezt feldolgozni. Az iskolában is bántották, így egy nap hirtelen ötlettől vezérelve született meg a történet. Persze a szerző saját magát és húgát is beleszőtte a történetbe, na meg az Őt megalázó fiút is.

Egy bő fél óra alatt el lehet olvasni ezt a kis mesét. Én különösebben nem vártam semmit a történettől, de a végén mégis jólesően nyugtáztam, hogy vannak még csodák.

Olvasva a szöveget, egy sokkal lágyabb illusztrációt képzeltem a történethez. Számomra egyenesen rémisztőek a rajzok. Vadóc néha igazán vad, ezeknél a részeknél megdöbben az ember, hogy mennyi agresszió lakozhat egy kisgyermek lelkében, ha valami trauma éri.

Vaskos volta miatt sokáig tologattam a könyvet, bár vonzott, mint a mágnes. Nagyon emlékeztetett engem A tizenharmadik történetre, amely nagy kedvencem. A főszereplő ott is egy idős hölgy, aki saját életrajza megírásának céljából emlékszik vissza régmúlt időkre. Ebben a történetben viszont egy rendező szeretné filmre vinni egy hajdan történt öngyilkosság(?) történetét, a sokat látott-hallott 98 éves Grace Bradley segítségével.

A Riverton udvarházban 1924-ben fejbe lövi magát a híres író, Robbie Hunter. A haláleset körülményei mindvégig tisztázatlanok. A tragédia szemtanúi Hannah és Emmeline Hartford, az elegáns angol Riverton udvarház testvérpárja.

Grace az udvarházban szolgál a lányok kamaszkora óta, később Hannah komornája is lesz. Sok titkukat ismeri, vágyakozik azt az életet a saját bőrén megtapasztalni, amelyet ők élnek. Persze ez lehetetlen, annak ellenére, hogy nap mint nap egy levegőt szívnak. Irigység van benne, de semmiképp nem rosszindulatú ez az érzés. Életét feláldozta a lányokért, később Hannahért, még az előkelőbb udvarházakból érkező állásajánlatot is elutasítja hűsége jelképeként. Csendben, alázatosan szolgál, nem szúrja senki szemét.

Különös, később nagyon fontos szálak keverednek már a történet elejétől fogva, amelyek még jobban bonyolítják a helyzetet. A szerző végigszövi ezeket a fonalakat a mai napig és a végén áll össze a teljes kép. Nagyjából lehetett következtetni dolgokra, de így is igencsak meglepődtem a végén.

És mi köze az egészhez Gracenek? Milyen sötét titkokat rejteget magában már hosszú évtizedek óta? Mit tehetett volna, hogy másképp alakuljanak a dolgok? Illetve mit nem kellett volna megtennie? Vajon az, hogy kibeszéli magából a történteket, segít ennyi idő elteltével, hogy könnyebben feldolgozza az emlékeket?

Unalmasnak nem mondanám a könyvet, de körülbelül a kétharmada kissé cammogós volt. Szép lassacskán csepegtette az írónő az információkat, nagyon igényesen kidolgozva benne szereplőket, részleteket. Az érzelmeket, hangulatokat gyönyörűen vetette papírra, engem nagyon megfogott.

Ifjúsági irodalomnak van titulálva a könyv, de én azért a thriller kategóriát is megkockáztatnám. Előfordult, hogy hajnalban olvastam és minden apró neszre majd' összetojtam magam. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a stressztűrő határaim nem túl tágak! :-)

Hol is van az a biztonságos hely, ahova egy testvérpár menekülhet? Még visszaemlékszem "horroridőszakomra", amikor soha nem értettem, hogy a sejtelmes zene alatt, amikor nyilvánvalóan van valami a sötétben, a szereplők miért menekülnek az erdőbe, a még sötétebb útvonalakon!? Hát itt is ez a helyzet, bár Julia és Robert előre nem tudhatta hova is tartanak. Hiszen a Grace College egy, a világ tetején álló, csak életveszélyes szerpentinen megközelíthető, eldugott völgyben helyezkedik el, és ahol semmi sem normális.

Fura a környezet, furák az emberek, rendkívül szokatlan dolgok történnek, amelyet mind az üldöztetésük jelének tudnak be. Pedig az is lehet, hogy a többiek sem véletlenül kerültek oda. Nem elég az új környezet, küzdenek a beilleszkedéssel is, hiszen egy menekülő ember mindenhol ellenséget lát. A fiútestvérnek még ráadásul szociális problémái is vannak, valahogy ezt is "kezelni" kell.

És ekkor jön a hab a tortára, történik egy rejtélyes haláleset, ahol szinte mindenkinek van alibije. Hát még szép! Tényleg nem tudtam, hogy kapcsolódnak majd az események egymáshoz, és persze nyitva is maradt jó pár ajtó, de mivel sorozatról van szó, így nem probléma, csak még izgalmasabb a dolog.

Számomra nagyon filmszerűen jöttek le a jelenetek, ahogy ecseteli hogy nyikorogtak a bútorok, ahogy susog éjnek évadján a szél, persze mikor máskor legyen kint az ember lánya? :-) Tényleg, mintha visszacsöppentem volna tinikoromba, amikor faltam ezeket a típusú filmeket.

Mindvégig titokban marad, hogy ki elől, mi elől menekülnek, illetve ennek mi az oka. Én a jelekből sejtelmesebb, picit horrorisztikusabb okra gyanakodtam, de azért így is épp elég izgalomnak voltam kitéve.

Hogy hány fejezete lesz a könyvnek, erről viták vannak. Én ebbe nem bocsátkoznék bele, fogalmam sincs. Az tuti, hogy tavasszal jön a következő rész A katasztrófa címmel. Én nagyon várom a folytatást!

Nem tudom hova tenni ezt a könyvet magamban. Mindenképpen tetszett, de volt benne valami visszásság is. Még nem értem, mi lehet az! Fura volt, nekem minden túl idillikusnak tűnt, pedig van benne megrázó esemény is, nem is kicsi. Valahogy olyan valószínűtlenek voltak a szereplők, a táj, a történések is. Mégis tetszett! Mégis megragadott, kis híján meg is siratott.

Meg apja író. Hogy nyugalomban tudja befejezni könyvét, egy eldugott vidéki házba költöznek. A családban viszonylag rend van, de azért a két lánynak, Megnek és Mollynak megvannak a maguk kis stiklijei, háborúi. Meg a furcsább lány. Önbizalma szinte semmi, különösen a feltűnő szépségű nővére mellett, aki a legmenőbb fiúval jár az iskolából, sőt még a szurkolócsapat élére is beválasztják.

Szerencséjére Meg egyik magányos sétája alkalmával összeismerkedik azzal az emberrel, akitől egyébként a házukat is bérlik. Ő Will Banks, aki nagyon sokat segít Megnek abban, hogy ráismerjen az élet apró szépségeire, legyen az egy picike virág, de akár a nagy dolgokra is, mint például a születés. De a legfontosabb, hogy különösen a saját maga elfogadásában segít neki a férfi!

Meg a fényképezésben leli legnagyobb örömét, ebben találja meg fő kifejezési formáját a világgal szemben. A lencsén keresztül úgy érzi, hogy a valóságot látja, minden köntörfalazás nélkül. Will bácsival együtt vetik bele magukat ebbe az elfoglaltságba, közösen hívják elő a fényképeket, tanácsokat adnak egymásnak, igazi jó barátság szövődik köztük, még a nagy korkülönbség ellenére is.

Amikor Mollyt orrvérzéssel kórházba viszik, Meg egyáltalán nem sejti, hogy nagyobb a baj. Hiszen eddig is vérzett az orra, és nyilvánvalóan a hideg miatt van. Pár nap ápolás, pihenés, és újból minden rendben lesz! Az ijedtség azonban nem marad el, mindent megfogad, soha többé nem fog veszekedni a testvérével, jó barátnők is lesznek egyben. Sokáig nem fogja fel, hogy a baj nagyobb egy kis megfázásnál. Szülei reakcióit is rendeznie kéne magában, belső csatáit is folyamatosan vívja.

Mindenképpen úgy éreztem a történet végére, hogy Meg, ez a kishitű, visszahúzódó lány jócskán felnőtt!