Az összes Morton könyvnek is ott kell állnia a polcomon, ez nem is kérdés, így nagyon örültem ennek az újabb kötetnek. A borító pedig... gyönyörű!!! Bár ez sem volt újdonság.

Könyvtárosként egyből felcsillant a szemem, amikor megláttam, hogy a főszereplő hagyatékok iktatásával, rendszerezésével foglalkozik. Ez hihetetlen izgalmas lehet, bár itt még meg sem közelítettük a legérdekesebb részeket. Ennél a munkánál mindig fennáll az a borzongató érzés, hogy valami titokra, világszenzációra bukkan az ember.

Végül is azért innen indul ki minden, hiszen Elodie Winslow ennek a munkának köszönhetően figyel fel azokra a dokumentumokra, amelyek Edward Radcliffe-hez vezetnek.

A mesében mindenféle misztikus lény, sejtelmes illat kering, és nemsokára kiderül, hogy több évszázados családtörténet húzódik a mélyben, amelynek feltárása, úgy tűnik, Eloide feladata lesz. Ő mindenképp magáénak érzi az ügyet, de azt nem is sejti, hogy saját életét, jövőjét mennyire fogja ez érinteni.

Több szálon különböző múltbeli eseménysorokat követhetünk, nagyon sok szereplővel, akiknek a vonatkozásait néha rendbe kell rakni a fejünkben. A ház viszont mindig ott van, központi helyet tölt be a történetben, a család életében. Mindig oda lyukadunk ki, és a végén minden összeáll, minden/ki megnyugszik, és élvezheti a jól megérdemelt pihenést.

Nagyon szép lírai leírások, csodálatos vidéki Anglia, érzékletes ábrázolások, sokat mondó narráció. És hogy ki a mesélő??? Külön meglepetés dobozban van. :-)

A hamisítatlan Morton-feeling, a misztikum, a sejtések, varázslat most is ott van végig a történetben, a rajongók rögtön ráismerhetnek.

Ezzel a kezdettel egyből beékelt engem a könyv a fotel mélyére egy kockás pléddel és egy meleg teával, és természetesen pöttyös bögrében. Leginkább sosem keltem volna ki, annyira elvarázsolt ismét az első perctől fogva.

És megint egy ugrabugrás könyv a múlt és a jelen között, amit én egyáltalán nem bántam, sőt.

1961 az az év, amikor Laurel, a fiatal, gyönyörű lány arról ábrándozik a fán megbúvó lombkunyhóban, hogy milyen sikereket fog elérni színésznőként, hogy fog lábai előtt heverni a világ, hogy valósítja meg az álmait, amelyeknek nincs határuk. Épp kisöccse születésnapi partija zajlik, és már mindenki a torta felszelésére vár, amikor Laurel egy vérszomjas bűntény szemtanúja lesz, amely egész hátralévő életét befolyásolja, arra még idős korában is árnyékot vet.

A cselekmény három szálon fut, és amolyan Mortonosan, szép lassacskán ismerhetjük meg a történteket. Hol visszaugrunk a II. világháború kezdetéhez, hol 2011-be. Sajnos idegőrlő módon injekciózza nekünk az információkat. Mellékes adalékként olvasgattam eleinte a fiatal lány anyjával, Dorothyval történteket, amelyek 1941-ben játszódnak, és számára is egy pillanat alatt változik meg minden. Neki csak az lenne a fontos, hogy úgy, mint később a lánya, ő is megvalósíthassa álmait, ne álljon senki az útjába, és ebben szerelme, Jimmy lehessen a társa. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább rájövünk, hogy nagyon is fontosak, nagyon is közrejátszanak a történtek az akár 70 évvel később történtek szempontjából is. Mi történt Jimmyvel? Vagy Viviennel, Dorothy legjobb barátnőjével? Mi történt a szerelemmel, a barátsággal?

2011-ben járunk. Laurel híres, ünnepelt, Oscar-díjas színésznő, de az árnyék még mindig ott van, ugyanúgy kísért a múlt, mint annak idején. Kényszert érez rá, hogy visszatérjen a suffolki tanyaházhoz és megkeresse azokat a mozaikdarabkákat, amelyek rávilágítanak arra, miért alakult úgy az életük, ahogy alakult? Miért kellett megtörténnie annak a borzalmas bűnténynek? Muszáj tudnia, másképp nem tud megnyugvást találni.

Nem is tudom, hogy illik-e, lehet-e az esztendő elején év könyvét avatni, de az biztos belefér, hogy megelőlegezzem neki a titulust. Én csak döbbenten álltam a több ezer mondat előtt, hogy te jó ég, hogy szed össze Morton mindig ilyen gyönyörű szép szóláncokat!?

5/5

Cartaphilus Kiadó, 2014

Nem is feltételeztem, hogy bármiféle negatív meglepetés várhat rám a könyvvel kapcsolatban, már előre egyértelmű volt a siker. Morton hihetetlenül jó mesélő és nem hinném, hogy tud hibázni, ha könyvírásról van szó. Mesterien összeállított történet, kitűnő hangulati ábrázolás, és még a szokásos gigaméret sem rettent el, sőt... még többet belőle!

Mostanában körülvesznek az olyan könyvek, amelyek a jelenből visszarepítenek a múltba. Morton előtt és most utána is ilyet olvasok, és mindenképpen még különlegesebb, titokzatosabb érzéseket váltanak ki belőlem. A sejtelem, a misztikusság, ötvözve a finomsággal, szintén jellemzőek.

Egy titokzatos levéllel kezdődik minden, illetve dehogy azzal, hiszen már réges régen elkezdődtek a dolgok, csak Edith számára datálódnak innentől a fontos dolgok. A levél édesanyja nevére érkezik, és a lány csak azt észleli, hogy anyja könnyekben tör ki a papírdarab láttán. A feladó helyén Milderhurst-kastély áll, amiről Edithnek nem sok ismerete van a múltból. Rádöbben arra, hogy anyjával való kapcsolata a felületességen alapszik, tulajdonképpen semmit sem tud róla, pedig minden ott van a múltban.

Nem sokkal később munkájából adódóan a környéken jár, és semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy meglátogassa a kastély lakóit. Ott megismerkedik a nagyon furcsa, ámde annál különlegesebb Blythe nővérekkel. Hárman vannak, egyikük közülük szellemileg sérült. A rövid beszélgetés alatt Edithet már hatökrös szekérrel sem lehet megállítani abban, hogy ne kutakodjon tovább, mi is történt pontosan anyjával a háború idején, amikor is ebbe, az igencsak félelmetes kastélyba evakuálták őt gyerekként, egymagában.

Edith minél messzebb jut a kutatásában, annál nagyobb titkok sejlenek fel a múltból, és akkor még az a kérdés is végig ott feszengeti az embert, hogy ki is az az iszapember, aki a lápból kilépve rémisztgeti az embereket és ettől a frász jön rá még az olvasóra is!?

A karakterek frenetikusan, mind közül a Blythe nővérek voltak a kedvenceim. Szenzációsak! :D

Ó, majd' elfelejtettem a fordítást méltatni, bár itt is azt kell mondjam, Borbás Mária neve garancia!

Rögtön az elején A tizenharmadik történet hangulata rémlett fel. Talán egy picit a történet is emlékeztet rá, ami egyáltalán nem hátrány. Hát igen, ezeket a szentimentális női lelkeket könnyű elvezetni varázslatos, tündérkertes világokba. Engem is be lehet ide skatulyázni, és nagyon szeretem az épp még nem szirupos, de nagyon érzelmes, lelket megérintő, melengető történeteket. Ez olyan!

Családtörténetről van szó, amit szintén nagyon szeretek, hiszen nagyon érdekes, hogy 2-3 generáción keresztül hogy adódnak át hagyományok, emlékek, és akkor a génekről még nem is beszéltünk, amelyek szintén meghatározóak lehetnek akár száz év múlva is. És még csak nem is sejtjük, hogy bizonyos tulajdonságaink - legyen az külső vagy akár belső - honnan erednek.

1913-ban, az Ausztráliába tartó hajón egy kislány utazik teljesen egyedül, egy szál bőrönddel, amiben pár ruhadarab és egy gyönyörű mesekönyv hever. Ő Nell. Az őt megtaláló férfi és családja fogadja őt be, akik felneveléséről is gondoskodnak. Nell mindvégig abban a hitben él, hogy ők a vér szerinti családja. Felnőttkorában árulják el neki a titkot, amely által összeomlik minden benne, és szinte nyilvánvaló és törvényszerű, hogy a rejtély nyomába szegődik. A "nyomozás" során eljut a Cornwall partján álló Blackhurst Udvarházba, és rálel a Mountrachet családra. És arra a bizonyos kertre is.

Évekig tartó kutatás áll Nell háta mögött, ami alatt sok mindenre rá is jön, de a lényegre nem. Ki ő valójában, kik a szülei és ki az a bizonyos Írónő? Merthogy neki nagy szerepe van az egészben, az biztos, de mindvégig valami jelentős, mégis kívülálló személyként jelenik meg.

Halála után unokája, Cassandra folytatja az elkezdett munkát, aki rendkívüli módon hasonlít elődeire, és cseppet sem csökkent az érdeklődés múltjuk iránt. Talán a kert elárul valamit a titkai közül? Hiszen ott nagyon sok minden zajlott, sokan bízták rá titkaikat.

Azon kívül, hogy izgalmas is, tényleg belevesztem, amikor végre volt annyi időm, hogy huzamosabban olvassam, mivel nem egy vékony könyv. Teljesen belesüppedtem a történetbe, nehezemre esett kiszállni belőle.

A borító viszont annyira nem nyerte el a tetszésemet, de ez már másodlagos.

Vaskos volta miatt sokáig tologattam a könyvet, bár vonzott, mint a mágnes. Nagyon emlékeztetett engem A tizenharmadik történetre, amely nagy kedvencem. A főszereplő ott is egy idős hölgy, aki saját életrajza megírásának céljából emlékszik vissza régmúlt időkre. Ebben a történetben viszont egy rendező szeretné filmre vinni egy hajdan történt öngyilkosság(?) történetét, a sokat látott-hallott 98 éves Grace Bradley segítségével.

A Riverton udvarházban 1924-ben fejbe lövi magát a híres író, Robbie Hunter. A haláleset körülményei mindvégig tisztázatlanok. A tragédia szemtanúi Hannah és Emmeline Hartford, az elegáns angol Riverton udvarház testvérpárja.

Grace az udvarházban szolgál a lányok kamaszkora óta, később Hannah komornája is lesz. Sok titkukat ismeri, vágyakozik azt az életet a saját bőrén megtapasztalni, amelyet ők élnek. Persze ez lehetetlen, annak ellenére, hogy nap mint nap egy levegőt szívnak. Irigység van benne, de semmiképp nem rosszindulatú ez az érzés. Életét feláldozta a lányokért, később Hannahért, még az előkelőbb udvarházakból érkező állásajánlatot is elutasítja hűsége jelképeként. Csendben, alázatosan szolgál, nem szúrja senki szemét.

Különös, később nagyon fontos szálak keverednek már a történet elejétől fogva, amelyek még jobban bonyolítják a helyzetet. A szerző végigszövi ezeket a fonalakat a mai napig és a végén áll össze a teljes kép. Nagyjából lehetett következtetni dolgokra, de így is igencsak meglepődtem a végén.

És mi köze az egészhez Gracenek? Milyen sötét titkokat rejteget magában már hosszú évtizedek óta? Mit tehetett volna, hogy másképp alakuljanak a dolgok? Illetve mit nem kellett volna megtennie? Vajon az, hogy kibeszéli magából a történteket, segít ennyi idő elteltével, hogy könnyebben feldolgozza az emlékeket?

Unalmasnak nem mondanám a könyvet, de körülbelül a kétharmada kissé cammogós volt. Szép lassacskán csepegtette az írónő az információkat, nagyon igényesen kidolgozva benne szereplőket, részleteket. Az érzelmeket, hangulatokat gyönyörűen vetette papírra, engem nagyon megfogott.