Bajban vagyok, nagyon. Alig vártam, hogy ez a könyv megjelenjen, és amikor kézhez kaptam, odáig voltam, meg vissza, mennyire gyönyörű, milyen sok szépet és jót ígér. Ráadásul Karuza, aki visszatekint ránk a hátsó borítóról, no az Ő tekintetében is benne van egy csomó minden, amire én most vágytam. Merthogy itt az olvasónak az egyedülálló és gyönyörű horvát tengerparti élet szépségébe kellene belemélyednie, ízletes dalmát ételek ínycsiklandó illatát kéne éreznünk (jó, ez utóbbi megvolt).

Aztán jött a hideg zuhany. Értem én, hogy hatalmas különbségek vannak a nomád és a civilizált életmód között, azt is tudom, hogy fergetegesen hülyék tudnak lenni a turisták, de ennyire nem, mint ahogy Karuza beállítja őket. Időnként olyan nagyon szépen elkezd felvázolni egy-egy élethelyzetet, jelenetet, hiszen élettöredékekből áll a könyv, amik nagyon érdekesek is (lehetnének), de a vége mindig az, hogy menjenek az anyjukba (és most finoman fogalmaztam) a hülye idegenek, meg ez sem jó, meg az sem jó. Az egész könyv nekem egy nagy panaszáradat, pedig kétségtelen, hogy tud(na) írni, van szépérzéke, de valahogy mindig elrontotta nekem az egészet, rossz szájíz maradt szinte minden egyes történet után.

Bevállalom, ha esetleg nincs igazam. Megígérem magamnak, hogy el fogom olvasni egy fél év múlva. Most viszonylagos olvasási válságban vagyok, alig-alig tud lekötni valami. De most így csapódott le bennem. Rettentően sajnálom, ezt most tényleg nagyon! Úgy vártam erre a könyvre...

"Már tudjuk, hogy a következő hét napban, a magányt és békét, amiért idejöttek, el fogják cserélni a konyhánkra meg a társaságunkra, és nagyobb szigetté kell válnunk, mint ez a valóságos, de kit érdekel, mert együtt vonjuk le a konklúziót, hogy a turisztikai irodák, amelyek a természetet kínálják fel megvételre, egyvalamit soha nem fognak tudni felszámolni, és az a megtapasztalt élmény, amelyet egy életen át hordozunk majd magunkban."

Nehezen jutok szóhoz ezután a könyv után. Egyfelől számomra tökéletes volt, másrészt lesújtó is, hiszen egy drámát olvastam. Mérhetetlen átmenet volt a könyv elejétől a végéig, nehéz volt a lelkemet hozzáidomítani. Bár az elejétől sejteni lehetett, hogy komoly dologról van szó, mégis könnyeden indult, a humora nálam mindent vitt, hiszen ritkán húzódik mosolyra a szám járműveken, de itt megtörtént folyamatosan. Aztán egyre süppedünk, süllyedünk bele a mély valóságba, és csak imádkozunk Eváért.

Eva Tyne egy new yorki vagány csaj, aki debütáló szólókoncertje után rosszul lesz, emiatt kórházba is kerül. A sokkból magához térve egyedül vág neki a hazafele vezető útnak, bár nagyon otthona sincs, hiszen barátjával szakított, nem nagyon tudja, hova menjen. A legjobb megoldásnak egy éjszakai, lepukkant bár tűnik, ahol megismerkedik  Daniellel és az éjszakát is együtt töltik. Ezután egy másik kétes helyen összecimborál   egy orosz emigránssal, Alexanderrel, aki megvételre kínál neki egy minden valószínűség szerint, bár elég kétséges múltú Stradivari hegedűt. A gyönyörű hangszer semmilyen papírral nem rendelkezik, csak az érzés van abban a pillanatban, amit Eva átél, amikor a vállára veszi. Nyilván nem olcsó, annyira nem, hogy minden megtakarítását, az évekkel ezelőtt eltűnt apja hagyatékát, sőt, még kölcsönt is fel kell vennie hozzá, de ha minden igaz, és ez tényleg az, ami, akkor még így is jól jár. És egy valami biztos, e nélkül a hegedű nélkül nem tud tovább élni.

Döbbenetes volt átélni Eva lelki vívódásait, amelyet komoly pszichológiai háttérrel toldott meg az írónő.  Eva és a hegedűje. Nagyon érdekes kapcsolat volt kettejük között, mindent meghatároz. Eva és a művészet? Vajon miért fordult ez a lány a művészethez? Mert vannak gondok ott legbelül. De elég vajon a hegedű és a zene, hogy minden megoldódjon? Mindamellett, hogy egy nagyon vagány, minden helyzetben magát jól feltaláló lányról van szó, mégis rendkívül bizonytalan, a bizalma az emberekben egy pillanat alatt válik köddé, pedig előtte évekig élvezte azokat.

Ez a könyv hasít, vág, színtiszta, éles mondatokkal van teli, iszonyat jól megírva. A lelkemmel meg majd kezdek valamit.

5/5

Ó, ez gyönyörű volt! Annak ellenére mondom ezt, hogy nem nagyon vagyok híve a megcsalásos történeteknek, de itt valahogy a jó oldaláról volt megközelítve, ha van egyáltalán ilyen!?

Időutazáson jártam több tekintetben is. Egyrészt mintha csak egy nagy kedvencem, A tizenharmadik történetet hangulatát éltem volna újra át, másrészt szó szerint is egy időutazásra vitt a szerző, hiszen több évtizednyi időszakon ugrálunk keresztül-kasul.

Azon túl, hogy igazi kockás plédes, forró teás, hintaágyas olvasmány megrögzött romantikusoknak, tele van izgalommal is, hiszen mint minden valamirevaló szerelmes történet, ez sem megy olyan egyszerűen.

Ellie, a fiatal újságírónő, és egyben megrögzött (vagy nem?) szingli csaj sikeres karrierje árnyékában, anyagi függetlensége biztonságában próbálja elhitetni magával, hogy ez így mind rendjén van. Azt, hogy egy nős férfiba szerelmes és azzal viszonyt folytat, elrejti egy titkos kis hátsó fiókba, az smafu, belefér az "egészséges" életszemléletébe. Bár titkon reménykedik, hogy a férfi otthagyja őérte a családját... Miközben egy, a szerkesztőség által felkért cikk után kutat az irattárban, rábukkan egy szerelmes levélre, amely egyrészt a munka szempontjából is felkelti az érdeklődését, másrészt pedig mély, elrejtett sebeket szakít fel benne.

Kutakodása során rátalál Jenniferre, akiről kiderül, hogy neki írták a '60-as években azt a bizonyos levelet, és egy férfi kéri őt arra, hogy hagyja ott férjét, tartson vele egy távoli vidékre. Szóval a két nő eléggé hasonló cipőben jár, a különbség "csak" az a jó pár évtized. Ellie szinte megszállottjává válik a kutatásnak, hiszen a munkahelyén is rezeg a léc, de már érzelmileg is annyira belebonyolódott a történetbe, hogy akkor sem tudna nyugodtan aludni, ha nem derítené ki, mi történt a levél írójával, illetve a szerelmes párral. Aztán pedig még a saját életét is rendbe kéne szednie, főként, hogy teljesen új megvilágításba került az egész élete.

Én mélységesen sajnálom, hogy kihalni látszanak a kézzel írott levelek, nem is beszélve a szerelmes levelekről... Az írónő fantasztikus hangulatot varázsolt elém. Kép-, illetve filmszerűen jelentek meg előttem a sorok. De ha ez még mindig nem meggyőző, tessék a borítóra tekinteni, mindent elárul már az is.

5/5

Amikor először megkértem a páromat, hogy olvasson 3 1/2 éves kisfiamnak belőle esti mesét, rá kellett szólnom egy idő után, hogy "hahó, hangosan, ott van melletted a gyerek...". :) Nemcsak engem vett le a lábamról, hanem Őt is, a gyerekeket meg pláne. Bár a mi rajongásunk jó pár évre visszanyúlik ugyebár. Sok más mese között ez volt az egyik, aminek a kezdése előtt mindig kész voltam a házival, mindent rendbe tettem, mert "kötelező" volt ott ülni előtte. Na majd lent egy kis meglepetés! :)

Nos hát ismét egy lerövidített, szerintem nem csak pici gyermekeknek való csodaszép mesekönyv. Azon túl, hogy szerintem őrült izgalmas kalandokat él át ez a svéd fiúcska, rendkívül tanulságosak, tanítóak is ezek a mesék. Nagyon sokat megtudhatnak a kicsik-nagyok az állatok szokásairól, tulajdonságaikról, és mindezt szórakoztató formában, hiszen ők nem erre koncentrálnak feltétlenül, mégis a kis okosságok raktározódnak a fejükben.

Selma Lagerlöf fejéből Nils Holgersson történeteinek ötlete saját élettapasztalat alapján tört elő, hiszen nagymamája mesélt neki kiskorában a vadludak vándorlásáról. Később ezeket az élményeket vetette papírra. Ezer hála neki... Az első kötet 1906-ban jelent meg olvasókönyvként, hatalmas sikerrel, ami azóta sem csappant.

Ez a kötet 16 részben mutatja be Nils és Márton gúnár kalandjait, ahogy nekivágnak a nagy vándorútnak Észak felé. Találkoznak benne emberekkel, barátokkal, ellenségekkel, rókával, mókussal, medvebocsokkal, meghallgathatják Gorgó sas meséjét, és velük együtt érkezünk meg a nyári völgybe.

Én annyira szívesen ajánlom ezt a könyvet akár esti felolvasásra kisebbeknek, de nagyobbaknak is saját felfedezésre.

Irigylem azokat a nőket, meg úgy általában azokat az embereket, akik görcsölés nélkül, nyugalomban tudják élni az életüket. Én sajnos nem ebbe a kategóriába tartozom, sőt! Képes vagyok a legapróbb dolgokon is szétrágni magamat belülről, aztán amikor már túlvagyok a nehezén, akkor térek csak észhez, hogy megint mi értelme volt? Mármint a lelki huzavonának. Így van ez az élet majd' minden területén nálam, különösen a gyermeknevelésnél.

Ez a könyv először is egy önvallomás az írónőtől, hiszen évek óta küzdött különféle elvárásokkal, a világ felé való megfelelni vágyással. 2 gyermeke várása, aztán nevelésük nem kis megpróbáltatásoknak  tette ki. És valljuk be, ezzel nincs egyedül. Bár érdekes módon, nekem a terhességeim fantasztikus módon zajlottak le, élveztem szinte minden pillanatát mindkettőnek. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy problémamentes volt, de még csak az óriási  reklámhadjárat dömpingek sem tudtak eltéríteni, elbizonytalanítani (ld. mérhetetlen mennyiségű ultrahang vizsgálatra-, illetve különböző szűrővizsgálatokra való felhívások). Azt gondolom, természetes módon persze, hogy izgultam, hogy egészségesek legyenek a gyermekeim, de nem léptem túl azt a bizonyos határt. Kétségtelen, hogy találkoztam én is, itt, Magyarországon azokkal a "bombatámadásokkal", amelyeket, ha nem hajtasz végre, rossz, felelőtlen anya vagy. És hány ilyen nőt láttam a terhesgondozásokon is, és nagyon sajnáltam őket, hogy nem tudják ezt a feledhetetlen, megismételhetetlen állapotot úgy átélni, ahogyan azt kell.

Na a gyermeknevelés az más kérdés. Azon már tudok eleget aggódni, és nagyon sokszor a külvilágtól érkező jelek miatt kezdek el gondolkodni, hogy jól csinálom-e? Így van ezzel Ulrike Hartmann is, aki nagyszerű humorával tárja fel a szemellenzős anyáknak a buktatókat, szinte tükörképet tart elénk. A könyv próbál segítséget nyújtani, felhívni az anyák figyelmét, hogy próbáljanak ösztönből cselekedni, hiszen annál jobban nem lehet csinálni, mint amit az egészséges ösztön, életösztön diktál. Ezt persze magamnak is felkiáltójellel kiáltom!

Amúgy meg kaptam egyszer egy régi barátnőmtől egy ilyet... Elég csak ránéznem, és minden OK! :))) Ajánlom szorongó anyatársaimnak!

4/5

Nehéz megszólalnom is ezután a könyv után, nemhogy a gondolataimat össze tudnám fésülni valahogy. Kavarog bennem minden. Félelem, szeretet, menekülés.

Ismerőseim felületes beszámolóiból sejtettem, hogy valami lesújtó történettel fogok találkozni, mégis minden képzeletemet felülmúlta, nagyon megrázott. Letenni sem tudtam, feldolgozni sem tudom. Bár kétségtelenül remekül van megírva maga a borzalom. Váltakozva tört rám a sírás, máskor meg valamiféle, elsöprő szeretethullám vonult át bennem, és még humoros is. Na ezt rakjátok össze!

A 17 éves Miának gyakorlatilag mindene megvan, amiről egy tinédzser álmodhat. A környék egyik legmenőbb sráca pont Ő belé szeret, szülei állati jó fejek, akik egyébként még mindig nem nagyon tértek magukhoz a fiatal koruk óta tartó rockélet őrületéből, mégis minden szeretetet megadnak Miának és testvérének. Kisebb nézeteltérések ugyan vannak, de egyébként tökéletes minden, és valóban boldog mindenki.

Mia egy kakukktojás a családban, de ez sem zavarja meg az összhangot köztük. A szülőkön kívül Adam is rockzene rajongó, sőt egy menő banda vezéregyénisége is. A lány pedig érdekes módon csak a komoly zenéhez vonzódik, csellón játszik magas szinten. Abban viszont szintén egyeznek, hogy egész életüket a zene hatása alatt élik. A két fiatal szerelme is irigylésre méltó. Tiszta, őszinte, jaj, szívszorongató az is.

És akkor jön az az autó százzal. Beléjük. És Miának döntenie kell, hogy marad-e vagy továbblép?

5/5

Fordította: Kincses Edit

Illusztrátor: Julian Jusim

Eredeti cím: PeterPan

A Corvina Kiadó sorozatának egyik darabja ez a rövidke kis könyv tele érzelemmel, vívódással, "mi lenne, ha?" kérdésekkel. Amit talán mindenki, de én mindenképpen felteszek magamnak. Most már, hogy családom van, egyre kevésbé, de azért persze, hogy megfordul a fejemben, hogy ha pár éve másképp döntök, ha más hivatást választok, ha más külsővel születek, hogy alakult volna az életem?

A novellák főhőse, a szegény tanítónő, Anna is ezekkel a gondolatokkal, álmokkal(?)  kacérkodik. Vajon miért ezt az életet éli? Tényleg csak ennyi jutott neki? Aztán végül mindig (tényleg mindig?) kiderül, hogy az a legjobb, amiben vagyunk, csak értékelnünk kéne, meglátni benne a jót. Közhelyes vagyok? A könyv is az? És ki nem az? Csak próbáljuk álarcok mögé bújtatni, másként megfogalmazni, de akkor is ezek a közhelyek irányítják az életünket. Sokszor mondták már nekem, hogy az a bajom, hogy túl sokat gondolkodok, túlagyalok mindent, máskor meg pont az ellenkezője. Anna is rágódik, és folyamatosan megkapja a környezetétől is, hogy Miért ott tart, ahol?, Miért olyan, amilyen?, Miért nincs, aminek lennie kéne?

Négyféle életet álmodik meg magának, egy gyönyörű topmodell, egy nagy tudású orvos, egy példás családanya és egy feltörekvő, eredményes menedzser életét. Egyik sem tökéletes, mindegyikben van hiba,  de irigylésre méltó momentumok is. Jelleme mindenhol azonos, csak a körülmények, helyszínek, családi állapot más. De mégis Anna az. Kiderül vajon, hogy más bőrében jobb-e?

Van-e tanulsága a könyvnek? Ó, nekem rengeteg! Számít-e a környezetünk véleménye? Nem kéne, de persze, hogy számít. Úgy kell elfogadni magunkat, ahogy vagyunk? Naná, de persze, hogy nem megy. De mégis jó, hogy más is gondolkodik ilyeneken, és őszintén papírra veti. Jó volt együtt érezni Annával, aztán megnyugodni, hogy minden rendben van úgy, ahogy van.

A Rope Nemzeti Park Szolgálat különös, nőnemű rangerének kalandjaiból eddig tizenhat jelent meg, Ez a kötet most egy előzmény, amelyet valószínűleg sorban követ majd a többi.

 

A történet hátborzongató... lenne, de engem nem borított ki annyira, amennyire vágytam rá. Már a kezdés önmagában elég misztikus, hiszen Anna a Glen Canyon sivatagos fennsíkján egy víznyelő mélyén (amelyből egyébként sok száz van körülötte) ébred emlékezetkieséssel, nem mellesleg meztelenül, kificamodott vállal, betört fejjel. Kétségbeesetten próbál visszaemlékezni arra, hogy mi történt vele, hogy került oda. Bár ő ezt nem tudja, de segítségre sem nagyon számíthat, hiszen kollégái azt hiszik, lelépett, mivel eltűnt az összes személyes holmija, és egyébként is egy magának való nőnek ismerték meg.

Örültem, hogy túljutottam az első 150 oldalon, addig majdnem feladtam, hiszen szinte semmi sem történik, csak nyújtja, nyújtja, mint a rétestésztát. Amikor egy pici izgalmat éreztem volna, huss, elillant. Na ott az egyharmadánál végre történt valami, egy picit beindulnak az események, de mégis mindig valahogy visszazuhanunk a hosszú elbeszélések mélységébe. Pedig mondom, a történet nagyon jól ki van találva, csak egy kicsi felturbózásra vártam. Jó kis lélektani leírások vannak benne, belső elmélkedések, a főhőst például kimondottan megkedveltem, belevaló, vagány csaj. Nem tudom megfogalmazni, mi hiányzott belőle, de valami fűszer híján volt a történet. És hát az Anna szó... meg kellett volna számolnom, hányszor szerepelt, de mondatonként minimum kétszer, ez nagyon zavaró volt!!!

Annak ellenére, hogy nem volt maradéktalan az élményem, el fogom olvasni az első részt, tényleg érdekel mi lesz a folytatása, és sikerül-e belelendülni.

3,5/5

Ismerőseim is megjegyezték, hogy nem kimondottan az én "imidzsemhez" passzoló könyv, és valóban. De most könnyed, szórakoztató, nem túl kemény agymunkát igénylő könyvre vágytam, és ez pont jókor jött. Párizs egyébként is a szívem egyik csücske, úgyhogy a helyszínnel sem volt semmi gond. És még egy ráadás, ha a gasztronómiának is szerepe van, az a tuti! :) És itt nem csak Elizabeth rögös útját követhetjük nyomon New Yorkból Londonon keresztül, egészen Párizsig, hanem főként ez alatt az időszak alatt ihletett receptekkel is meg van jócskán spékelve a könyv, amelyek mind-mind egy-egy élményhez kapcsolódnak férjével és kalandos útkeresésével.

Amint említettem, egy new yorki születésű, zsidó leányzóról van szó, aki éppen Londonban él, de végül is úgy tűnik, lehorgonyoz Párizsban, mivel egy konferencián megismerkedik a nagy Ő-vel. De csak úgy tűnik, mert kétségek között vívódik, hiszen a francia mentalitás annyira nem nőtt a szívéhez, viszont az a bizonyos férfi, Gwendal, a későbbi férje igen. És bár az elején egyből kifejti, hogy az első randevújukon lefeküdt jövendőbelijével, ő mégsem olyan lány. Amúgy tényleg nem!

A könyv önéletrajzi ihletésű és ilyen módon nagyon őszinte, megkapó pillanatok vannak benne, ráadásul a humor sem hiányzik belőle. Nyomon követhetjük beilleszkedésének minden fontos mozzanatát, kezdve a napi rutin kialakításától, amibe a piacok felfedezése, érzékletes leírása is beletartozik, egészen a párjával való vívódásáig, a kulturális hátterükből adódó különbségek kiküszöböléséig. Nagyon érdekes volt végigkísérni őt bevásárló körútjaira, ahogy felkutatja az arra érdemes árusokat, hogy éppen hol lehet a legfrissebb halat megvásárolni. Talán valahol itt gyökerezett meg benne a főzés iránti szeretet, megszállottság.

Nem utolsó sorban a receptek is fantasztikusak, amelyeket tovább lehet gyarapítani az írónő saját blogoldaláról, valamint weboldaláról.

4/5

Főként fiúkkal rendelkező anyatársaim tudhatják mit jelent egy markológép előtt ácsorogni akár mínusz 5 fokban is órákon keresztül. Ezzel kezdődik. Aztán ez csak fokozódik az évek előrehaladtával. Bővül a kör, kiszélesedik a látótér, így mozgunk mi is velük együtt egyre szélesebb spektrumon. Ez a könyv szinte mindent tartalmaz, ami egy kisfiút vagy egy erre orientáltabb kislányt érdekelhet. :) (Láttam én már lányos anyukát is kotrógép előtt...)

Először azért én is elgondolkodtam, hogy egy nappal később  dobom be a könyvet az oroszlánketrecbe, addig én nyitogatom, hajtogatom, tologatom, tekerem a képeket, de aztán megsajnáltam őket. Nem tudok rangsort állítani a lelkesedést illetően, mert apuka ugyanúgy nyelvlógatva, hason fekve élte át ugyanazt, amit én előtte rövid ideig egymagamban.

Nagyon szépen kivitelezett, jól megszerkesztett kis(?) könyv ez, öröm ránézni. És akkor még csak a nézésről beszéltem, mert ezzel szinte mindent lehet. A könyv nagyalakú,  jó minőségű, strapabíró. Mindenhol van valami meglepetés. Itt egy kihajtható fül, ott egy lenyitható ajtó, egy forgó kerék, amivel mindkét oldalon valami csodát lehet művelni. Egyiken a markológép kütyüjét (az, ami ott elől van) lehet cserélgetni, a másikon a betonkeverő tartályát forgatni. Szinte mindenféle jármű megtalálható benne, azok részleteibe, belsejébe, működésébe pillanthatnak bele a gyerekek, kipróbálhatják azokat. Igazán élvezetes, szemnek kedves foglalkoztató könyv. Kincsként őrizzük.

5/5

Nagyon nehezen tudtam kiszakadni ebből a világból. A kicsivel több mint 608 oldal sem tudott eltántorítani, sőt. És akkor még nem beszéltem a címlapon lévő ajánlóról, ami egyenesen Chevalier tollából származik, és aki ismer, az tudja, hogy ilyenkor nálam már borítékolva van a siker. Egyébként pedig nem is csodálom, hogy Ő ajánlotta ezt a könyvet, mert elég sok rokonságot véltem felfedezni hangulatában is a két író művei között. Az van, hogy odavoltam ezért a könyvért, és a kisszámú negatív kritikát, amit olvastam róla, nagyon meg sem értettem. De egyértelműen elfogult vagyok! :)

Hol is kezdjem? Merthogy két fő történet van, ami persze szervesen összekapcsolódik, ráadásul a romantikusabbak és a művészettörténet iránt hevesen érdeklődők is megtalálhatják benne számításaikat.

Itt van egy család, egy nagyon neves, közszeretetnek, tiszteletnek örvendő család. A családfő a humanista Thomas More, azaz Morus Tamás, aki igencsak nagy befolyással bír úgy a politikai, mint a tudományos életben is, és ezt ki is használja. Jelleme kettős, a család felé a kedves, gondoskodó, befogadó oldalát mutatja, kifelé pedig, ahogy a történelemből is ismerjük, kissé "kellemetlenebb" oldaláról ismerhetjük meg, aki nem riad meg egy-egy máglyahalálra küldéstől, kínzástól sem.

A család népes, mivel nemcsak saját, hanem fogadott gyermekei is ott élnek egy fedél alatt. Egyikük Meg, aki az egyik főszereplő. Ő egy kis kakukktojás a családban, nevelőapja szeretetére, ölelésére áhítozik, a viszontválasz pedig a távolságtartás, bár az atyai szeretet nyilvánvaló. Magányosnak, kirekesztettnek érzi magát, egyedül tanítója, John Clement az, aki különösebb figyelmet szentel neki, jó észjárását kitüntetett figyelemmel jutalmazza. Már-már barátok lesznek a nagy korkülönbség ellenére is. John Clement a leírás alapján egy szuper pasi, de engem nem győzött meg. Hű "szolgája" More-nak, szinte már talpnyalónak nevezném, amit Meg is megtesz, bár ő is körülírva. A lényeg a lényeg, hogy Meg beleszeret tanítójába, ami minden tekintetben megnehezíti a dolgokat.

Egy másik nagyon fontos szál a másik főszereplőhöz kötődik, Hans Holbeinhez, aki Erasmus ajánlólevelével érkezik a házhoz, hogy megfesse a család csoportos portréját. Holbein a maga tenyeres talpasságával, esetlenségével rögtön közel kerül az ember szívéhez. Aztán az Ő szíve is Megéhez, bár viszonzásra nem talál. 

A város lakosai lázonganak a katolikus egyház befolyása, hatalma ellen, szembeszállnak a Morus által képviselt eszmékkel is. A politikai, vallási háború elhatalmasodik a városban, és ennek a nyugalmasnak hitt családnak az életét is fenekestül felbolygatja.

Fantasztikus volt olvasni erről a híres festményről, hiszen ez nem egy egyszerű festmény volt, amelyen egyszerűen csak megtekinthetjük a családtagokat. Tele van jelrendszerek kusza egyvelegével, szimbólumokkal megtűzdelve, amelyeket mértani pontossággal terveztek meg. Egyszerűen tátott szájjal, döbbenettel olvastam, ahogy zseniálisan levezeti az írónőn keresztül Holbein a miérteket?

Na, én szerettem és kész!

4,5/5