Bárki bármit mond, nekem nagyon tetszett ez a könyv. Azzal riogattak, hogy ez a leggyengébb könyve Picoultnak. Eleve nálam ez a szó nem nagyon jön szóba az írónőnél, mert mindegyik könyvét nagyon-nagyon szeretem. De ha botot nyomnának a torkomhoz, hogy állítsak sorrendet, akkor sem sorakoztatnám hátra.

Nagyon szeretem, ahogy a kényes témákhoz hozzányúl. Szeretem a felkészültségét, kidolgozottságát, érzékenységét, ahogy kezeli ezeket a nagyon nehezen feldolgozható eseményeket, élethelyzeteket. Mert most sincs ez másként, ismét felkavart bennem minden létező érzelmi vihart.

Delia szinte tökéletes életet él apjával. Azt csinálja, amit szeret, amihez ért. Eltűnt személyeket kutat fel nagyon jó eredménnyel Gréta nevű kutyájával. Boldogságát egyvalami árnyékolja be, gyermekkorban balesetben elvesztett édesanyja. Ezt mondja az apa! A rendőrség viszont teljesen mást állít, amikor egy napon beállítanak a letartóztatási paranccsal, miszerint egy láthatáson nem vitte vissza anyjának a gyermeket, magyarán elrabolta saját lányát. A döbbenet nem fejezi ki jól azt az állapotot, amit éreznek és amit én is éreztem olvasás közben. Persze a cím alapján nyilván számítottam rá valamelyest, hogy érintjük a témát, mégis annyira szépen volt felvázolva a boldogság, az összhang lány és apja között, hogy megrendítő volt a hirtelen fordulat.

Innentől kezdve tényleg nagyon beindulnak az események, és pont nemrég egy bejegyzésben írtam róla, mennyire szeretem a jogi huzavonát. Itt is kapunk belőle, merthogy azért nem annyira fekete-fehér a helyzet, mint gondoljuk. Nyilván oka volt (vagy nem?) az apának, hogy megtegye ezt a lépést. Hiszen köztiszteletben álló polgár, mindenki ódákat zeng róla az ismerősei között, hasznos tagja a társadalomnak. Akkor mégis mi indít ilyen szörnyűségre egy embert?

Picoult mélyen érinti és a történetben is több szempontból jelentős szerepe van az alkoholizmusnak. Ez nálam eleve egy kényes téma, azaz nagyon ugrok rá. De ezt is annyira jól fogta meg, olyan sokféle (árny)oldalát mutatta be, hogy kénytelen voltam picit lejjebb adni az előítéleteimből.

Delia apját Eric, a lány jövendőbelije, gyermeke apja védi, aki szintén alkoholista. Küzd ő folyamatosan, de nem csak az alkohol ellen, hanem saját démonai ellen is. Közben jó fényt kéne vetni a lány felé is, mivel az egyenlőre a pia miatt nem megy hozzá. Van a történetben még egy jelentős szereplő, Fitz. Ők hárman egész kicsi koruktól össze vannak nőve, sülve-főve együtt vannak, Delián a nőiesség jegyei is csak későn mutatkoznak meg, hiszen a két fiú nagyon nagy hatással van rá. Serdülőkorban szinte mindkét srác rákattan a lányra, de ő mégis Ericet választja (én is ezt tettem volna...).

Egy kicsit gondban voltam a védelmet illetően, mert nem tudtam elképzelni, hogy teljesen tiszta, higgadt fejjel, elfogulatlanul tudjon valaki valakit védeni, aki ekkora kötelékkel tartozik hozzá nem is egy, hanem két családtaghoz. Na, szóval meg vannak itt gabalyítva jól a szálak, az ember szimpátiája, sajnálata azt sem tudja, merre ugráljon.

Fitznek is jut szerep bőven a történetben, hiszen újságíró, és a lap, ahol dolgozik, őt küldi el tudósítónak a tárgyalásra, mondván, bőségesen szolgáltat személyes töltelékkel is a cikkhez.

Talán, sőt biztos, hogy a lánynak a legnehezebb. Hiszen imádott apját letartóztatják, egyik percről a másikra ráébred, hogy mégis él az anyja, akit a mai napig vár, pedig úgy vélte, halott. Ott van Eric, akinél fennáll a veszély, hogy a teher nyomása alatt ismét inni kezd. Szóval nem egyszerű. Sajnáltam! És csak bizakodtam, hogy úgy lesz minden, ahogy én azt szeretném...

Picoult a szokásos formában írta meg a könyvet, minden főszereplő szemszögén keresztül bemutatta a történéseket, ez így tényleg nagyon izgalmas.

Jaj, és én Ericet annyira, de annyira szerettem, és Fitzet meg úgy, de úgy utáltam...

Lélekmelengetően hatott rám ez a könyv! Szó szerint falom a gasztronómiát, imádom a főzőműsorokat, és minden olyan regényt is, ami e téma köré épül. Ennek a könyvnek elsősorban a borítója fogott meg. Szerintem csodaszép! Úgyhogy innentől már könnyű dolga volt velem druszámnak. :-)

Mindig csak irigykedem, mások milyen könnyedén, gyorsan, fáradtság nélkül állítanak elő ízletesebbnél ízletesebb étkeket, míg én vért izzadok már attól is, hogy egyáltalán kitaláljam, mit készítsek. Na ezt szeretném én megtanulni, rájönni a titkára. Mostanában terveztem, hogy én is beiratkozom egy főzőtanfolyamra. Nem azért, mert egyébként éhezik mellettem a család vagy ne lennék éppenséggel vállalkozókedvű, de szeretnék apró-cseprő konyhai varázslatokra is szert tenni. A csoportterápia kérdése is régóta foglalkoztat, és a kettő szinte majdnem azonos! :D Hogy miért vonzódom én mindehhez? A csuda tudja.

Lillian híres, elismert séf, aki minden hónap egyik hétfőjén főzőtanfolyamot tart. Jelen esetben 8 részt vevő jelentkezik, mindegyik más és más háttérrel, búval-bajjal, de akad olyan is, akinek látszólag semmi nem hiányzik az életéből, tökéletesen boldog, mégis valami miatt szükségét érzi, hogy e csoporthoz tartozzon. Megkapirgálva mindegyikük múltját, azért elő lehet mindenhol ásni ezt-azt.

Ott van Claire, aki önmagát keresi. Látszólag ő is éli a kisgyerekesek megszokott életét, de mégis szeretné megismerni önmagát, egyéniségét ismét előásni a mindennapok terhei alól. Tom, az ügyvéd, akinek életében hatalmas tragédia zajlott le az elmúlt években, és talán abban bízik, hogy a tanfolyam segít neki a történtek feldolgozásában. Aztán itt van a gyönyörű Antonia, az olasz konyhatervező, aki csak rövid ideje él Amerikában. Kedvenceim, Carl és Helen, az idős házaspár. Na ők a látszólag tökéletes boldogságban élő pár...

Lillian a recepteken keresztül segíti őket a harmónia megtalálásában, hogy rájöjjenek, megérezzék, megértsék az ételek hozzávalóinak "beszédét".

Lillian szinte amióta járni tud, a konyhában él és mozog. A minőségi, szeretettel feltálalt ételek elkészítése - amivel talán mindenki egyetért velem - sokkal többet rejt magában annál, mint ahogyan este hazatérünk és fáradtan összedobunk egy borsófőzeléket. Lilliannek az ízek, formák, illatok, színek összehangolása adja élete értelmét.

Az ízek, illatok csak úgy áradtak a könyv lapjain keresztül. A szereplők magánélete az én életem részévé is vált, és izgultam, hogy az egymással, egymásért való főzés segítsen kinek-kinek a saját gátjai átlépésében.

A könyv szerintem nagy hiányt pótol a magyar női szórakoztató irodalom palettáján. Izgatottan várom az alkalmat, hogy a kiadó többi könyvét is a kezeim közé kaparinthassam.

Egy finom pohár pezsgő mellett és az óév utolsó óráiban kezdtem írni a bejegyzést, és a jövő év hangulatát illetően hasonlót kívánok, mint amit a könyv nyújtott. Egymásra figyelés, összetartozás, nyugalom, kiegyensúlyozottság és finom ételek készítése szeretteinknek, magunknak.

Ismét a már megszokott, könnyed kis történettel lepett meg minket Joanne Fluke a sütis krimik 8. részében. A helyszín, a szereplők, az ételek-édességek szeretete nagyjából ugyanaz.

A mostani sztoriban ismét történik valami az unalmas kisváros életében, amitől igencsak felpezsdül az élet. Lake Edenbe érkezik a híres rendező, Dean Lawrence stábjával együtt, aki itt akarja leforgatni legújabb filmjének egy részletét. Természetesen nagy a felfordulás, mindenki hajt a különböző szerepekre, mindenki valamilyen módon részt szeretne vállalni az izgalmas eseményben. A Süti Édent bízzák meg a finomabbnál finomabb sütemények elkészítésével, köztük a rendező kedvencét, a meggyes túrótortát is nekik kell kikísérletezni, ugyanis nem túl könnyű a finnyás ízléssel megáldott rendező kegyeiben járni.

Miközben társával, Lisával folyamatosan készítik a csodás desszerteket, ismét alkalmuk adódik egy szaftos kis öngyilkosság, vagy netán gyilkosság(?) felgöngyölítésére, amely forgatás közben történt, első látszatra véletlenül. De persze a női rafinéria és a nyomozás utáni "éhsége" igencsak dolgozik Hannahban.

A vörös hajú cukrászlány élete így sem egyszerű, mivel különböző házassági ajánlatain töpreng egyfolytában, hiszen abból kettő is van. Viszont Mike és Normann most már nemcsak egymással, hanem az egyik stábtaggal is komoly küzdelmet folytatnak, hiszen újabb udvarló is a színre lép, Hannah egy régi ismerőse.

Miközben Mósét cipelgeti egyfolytában a forgatásra, merthogy ő is szerepet kapott, egyfolytában izeg-mozog a lány, egy perc nyugta nincs, de addig nem is nyugszik, amíg a végére nem jár a dolgoknak.

Abszolút gondelterelő hatása van a könyvnek, a valóságalapjait nem muszáj keresgélni, csak egyszerűen olvasgatni kell. Persze receptekből sem volt hiány, el is készítettem párat, valóban "működnek", és ami a lényeg, tényleg komolyan és gyorsan elkészíthetőek.

Nem nagyon akarom túlbonyolítani ezt a bejegyzést! Annyi minden benne van, sőt, MINDEN benne van!

Nagyon szaggatta valami végig a szívemet, amíg olvastam. Pedig "csak" életről-halálról, szeretetről, családról van benne szó. Egy családról, amelyik különösebben még csak össze sem tart. És a cseresznyefáról. De azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk Őt is családtagnak, sőt... Talán ez a fa tartja életben, egyben a családot, a tiszta érzelmeket, érzéseket azokban, akiknek ez még számít.

Kölcsönkönyv volt (köszönöm!), de kell az én polcomra is!!! A gyerekeknek pedig feltétlenül oda fogom adni elolvasásra. Fontos!

Egyébként pedig én is úgy szeretnék egy saját cseresznyefát!!!

Az oroszok mellett a másik nagy kedvencem a héber-zsidó irodalom. Egyértelműen elfogultan kezdek neki ezeknek a könyveknek, nehezemre esik objektíven értékelni őket.

Magyar nyelven is megjelent az eddig számomra ismeretlen, mégis a jiddis irodalom egyik legrangosabb képviselőjének nagyon színvonalas regénye. A galíciai Motke sokgyermekes család legkisebbjeként, születése pillanatától megtapasztalja a legkínzóbb nélkülözést. Olyannyira, hogy anyja melle helyett cukros anyagcsücsköt nyomnak a szájába, hátha megelégszik annyival is. Szinte borítékolható, hogy már mászóképes korában maga jár az élelem után, megeszik mindent, amit az utcán, szemetesben talál. Ahhoz sem rest, hogy a többi gyerek kezéből szedjen ki mindent, ami élelemre emlékezteti. Ahogy "fejlődik", egyre kifinomultabbá válik élelemszerzési technikája, zsiványsága egyértelművé válik, így igen hamar ráragad a címben olvasható jelző.

Anyja szíve majd' megszakad, de nem azt az időt élik, amikor saját gyermekét szoptathatná, érzelmi-fizikai igényeiket akár csak alapvető módon kielégíthetné.

"Slatke, valamennyi gyermekétől körülvéve ágyában feküdt, és magukra húzott minden régi rongyot, ami fellelhető volt a pincében. És csak ebben a sarokban, Slatkénál volt meleg. Ott voltak mellette kicsinyei, akik fiatal testükkel melengették, s akiket maga alá vett, mint kotlós a csibéket. Az anya karjai alól Motke, a tolvaj kukucskált ki. Fekete szemecskéi csillogtak a kerek, barna arcocskában, amely még az előző este evett krumplitól volt maszatos. Melege volt és jól érezte magát anyja ágyában."

Felnőttként megszökik otthonról, menekülni próbál nyomorúsága elől, abban reménykedve, hogy a nagyvárosban boldogabb életre lelhet. Önmaga is kivert kutyaként az utcán kódorgó ebek vezéreként tündököl, majd üvegfúvóként próbálja ki magát, később pedig vándorkomédiásokhoz szegődik. A cél Varsó, a nagyváros, ahol "boldogságát" az örömtanyán találja meg, mint romlott nők oltalmazója, futtatója. Tisztelik, tartanak tőle, de nem feltétlenül felkapaszkodott egzisztenciája miatt.

Végig nagy kérdés volt, vajon sikerül-e ennek a zsiványnak kitörni otthonról hozott, átkozott sorsából, vajon az igaznak hitt szerelem segíthet-e neki ebben!?

Nagyon tetszett, de ebben szinte biztos voltam attól a pillanattól kezdve, ahogy kézbe vettem!

Nagyon bántam, hogy tavaly nem jelentkeztem, így most pótolom. Nagy örömmel elkötelezem magam arra, hogy 2012-ben 12 könyvvel teszem "szegényebbé" a várólistámat! :D

A borító és a cím alapján picit másra számítottam. Hogy mire? Némiképp csöpögős, kicsit Romana-szerű romantikus, néhol erotikus történetre. Végül is romantikusnak romantikus volt, viszont vicces is és krimi is. A kettőt nagyon szeretem együtt, és a végeredmény tényleg kellemes volt.

Az 1800-as évek végén játszódó történet világa egy picit emlékeztetett A huszadik feleség c. könyvre. Csupán annyiban, hogy ott is rendkívül színesen ismerkedhetünk meg a varázslatos(?) hárembeli élet mindennapjaival.

Most Konstantinápolyba, ott is a világ egyik leghíresebb háremébe, a Topkapi Szerájba kalauzol el bennünket a szerző, megspékelve egy jó kis gyilkossági üggyel. A főszereplők, Emily és Colin ifjú házasok, akik pont Törökország felé indulnak az Orient Expresszen mézesheteiket eltölteni, de már a vonaton gyanús események kellős közepén találják magukat. Sok jel utal rá, hogy ezennel lőttek a romantikázásnak.

Egy fiatal háremhölgyet gyilkolnak meg, hőseink pedig pont akkor érkeznek meg a szerájba, amikor éppen megtalálják a holttestet. Kinek állt érdekében megölni őt, a szultán kedvence volt, illetve pont az ellenkezője? Ráadásul még máshonnan is ismerős lehet a hölgy, ami tovább bonyolítja a helyzetet, megnövelve ezzel a potenciális gyilkosok számát is.

Emily nőként viszonylag könnyen bejut a hárem belső világába, így engedve a nyomozás iránti vágyának, csillapíthatatlan tettrekészségének. Többször kerül ő maga is életveszélybe, de nagy leleményessége, szerencséje folytán mindig megússza a rázósabb helyzeteket. És persze addig nem nyugszanak férjével együtt, amíg a gaztettet fel nem göngyölítik.

Ez a könyv egy sorozat negyedik része, de abszolút megállja a helyét önálló olvasmányként is. Van pár visszautalás az előző részekre, de nem éreztem hiányt amiatt, hogy nem ismerem a múltban történt részleteket.

A borító és a cím nálam nem jött össze a történettel, nem tudtam őket összekapcsolni. Egyébként pedig pihentető, könnyed, tényleg szórakoztató könyv volt, jól esett!