Nagyon sokat szoktunk sétálni sötétedés után kertvárosi környezetben, és bevallom töredelmesen, hogy imádok belesni az utcáról a kivilágított házakba, ahonnan még nem zárták ki a külvilágot függöny segítségével.

Na így vagyok ezzel akkor is, ha épp egyedül ülök egy parkban vagy bárhol, és esetleg mellettem beszélgetés zajlik. Én szívesen bele szoktam hallgatni ezekbe a párbeszédekbe. Ez van. :D

Kávéházba ugyan nem szoktam egyedül ücsörögni, talán még sosem voltam, viszont ha lenne hozzá bennem elég spiritusz, tuti kagylóznék mindenfelé. Épp ezért is volt vonzó számomra ez a könyv, amely röpke párbeszédeket, intim pillanatokat, tovaszálló mondatokat tűz tollvégre.

Valóban karon fog minket, bevezet a koffein illatú helyiségbe, felteszi a lábunkat gondolatban, nekünk pedig csak figyelni, fülelni kell. Megelevenedik előttünk a mindennapi élet, részeseivé válhatunk más emberek életének, legalább egy picinyke időre, élményre. Semmi különleges nincs ezekben az emberekben, hétköznapiak, mindennapiak, éppen ez a jó benne. Pont olyanok, mint mi.

Szerintem nincsenek nagy tervei a könyvnek, egyszerűen csak szórakoztat, kikapcsol. És persze a kávé illata ott lebeg az orrunk előtt mindenekfelett! :D

4/5

Nem az első Spiró könyvem és nem is az utolsó, főként, ha ilyeneket álmodik nekem még sokat. Ilyen nagyon őszinte, időnként vicces, máskor mélységesen szomorú valóságot, ami kegyetlenül őszinte. Annyira, hogy néha már zavarba ejtő ez a nem mindennapi kitárulkozás.

A novelláskötet 1987-ben jelent meg. Akkor is nagy sikere volt az életrajzi írásokat tartalmazó novelláknak. A mostani kötet bővült pár, azóta ihletett novellával. A fanyar humorral kimondott, kendőzetlen őszinte szó nem ismeretlen Spirótól, úgyhogy joggal várhattuk el most is. És Ő pedig megmondja, kiteszi az asztalra, tegyünk vele, amit jónak látunk.

Időrendben tekinthetünk bele fogantatásától kezdve főszereplőnk életébe, amely felér egy társadalomrajznak is. Elgondolkodtat, továbbgondoltat és közben értékelek.

Spiró György Budapesten született1946-ban. Az ELTE-n szerzett diplomát magyar–orosz–szerbhorvát

szakon. Rengeteg műfajban otthonosan mozog, számtalan kötete jelent meg. Költőként és prózaíróként kezdett publikálni. 16 éves kora óta próbálkozik drámákkal. Nagy sikert aCsirkefej és Az imposztor aratott a 80-as években.Jelenleg az ELTE Esztétika Tanszékének tanára. Irodalomtörténészként isjelentős neve van, a szláv nyelvek és irodalom alapos ismerője.

A jó novella Spiró szerint „csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle." Fejbe csapott! 

5/5

Nagyon szeretem Schäffer Erzsébet könyveit. Olyan mint egy jó barátnő, akivel a legmélyebb titkainkat is megbeszélhetjük. A szó jó értelmében nagyon egyszerűek, nagyon tiszták, őszinték. Az eddig olvasott könyvei mind nagy mélységet jártak be, de úgy érzem, most végképp nagyon intim, belsőséges területre engedett be. Megtisztelve érzem magam, hogy édesanyjával való kapcsolatába nyújtott betekintést, megosztotta velem az utolsó évek nehézségeit, örömeit, jó tanácsait az idős, beteg emberekkel kapcsolatban, ami bizony nem csupa öröm.

Ez a kapcsolat elég hullámzó volt, mint minden embertársi közösség. Egyszer fenn, egyszer lenn, de vannak azok a pillanatok, amikor bármit megadnánk, hogy akár a legrosszabb pillanat is visszajöjjön, ha csak egy percre is.

Szívszorító, ám melegséggel töltött el az egész könyv, ahogyan a két oldalt próbáltam megérteni, ráadásul (hála az égnek!) eddigi tapasztalat nélkül. Az idős asszonyét, aki semmilyen segítséget, szívességet nem fogad el, de azért tud kivetnivalót találni mindenben, ám mégis egy tüneményes néni. Vagy a fiatalságot, aki csak a maga igazát hajtja, persze jót akarva, de sokszor nem véve figyelembe, hogy annak a másik idős embernek, a háta mögött évtizedekkel, milyen kis aprócska "más"ra lenne szüksége. Én is a "fiatalság" pártján állnék, tukmálva a rászoruló idős emberre a magam igazát, a magam segítségét. Az írónő és édesanyja kapcsolata sokszor vicces jeleneteken át próbálja az embert finoman tanítani, hogy nem vagyunk egyformák, pláne ennyi évtizednyi korkülönbséggel, a hátunk mögött hagyott tapasztalatokkal, emlékekkel.

Az mindenképp konklúzió, hogy sokszor csak későn jövünk rá, mit vesztettünk, hiába a napi innen-onnan jövő igazságok, hogy használjuk ki a pillanatokat, hogy kifejezzük egymás iránt szeretetünket, tiszteletünket.

Szinte egy lélegzetvétellel olvasható a könyv, amely három történést mutat be hajnalban, és amelyek akár nagyon kicsi valószínűséggel velünk is megtörténhetnének. Legalábbis el kell gondolkodnunk rajta, miközben olvassuk. Mindhárom történetben egy nő és egy férfi találkozását szemlélhetjük, amely titkokat, feltörő érzéseket, indulatokat takar.

Kiszámítható, mégis ámulattal állunk a végén. A szereplők a különbözőnek tűnő történetekben számunkra ismeretlenek, a végén mégis összeállnak a puzzle-darabkák, egy láthatatlan fonál összeér. Érzékenyen, Baricco-stílusban adagolja számunka a hangulatokat. Az egymásrautaltságról szól, a hajnali ébredezésről. A hajnalnak nálam mindig különös hangulata van, akkor valahogy el tud dőlni minden, de tényleg minden.

Egymásra utalt férfi és nő találkozása háromszor, ami sorsfordító lehet. Vagy nem.

4,5/5

Azt kaptam, amit vártam. Schäffer Erzsébet könyvei után mindig mélyen elgondolkodom az életemről, illetve arról mennyi mindent nem csináltam még. Nem feltétlenül olyan dolgokra gondolok, amikről a könyveiben szó van, hanem hogy a saját életutamat megtaláltam-e vajon? Nyilvánvalóan nem, ezért pozitív értelemben irigykedéssel olvastam az alábbi kötetben szereplő emberek életútját is. Tényleg mindenképpen pozitívnak mondanám ezt az irigységet, mert nagyon jótékony érzés ez, hiszen ösztönöz, hogy jobb ember legyek, keressem a helyes utat, vagy csak egyszerűen hagyjak fel a görcsöléseimmel.

Ebben a könyvben az egyik kedvenc írónőm most nem önmagával vetett számot, hanem más emberek életébe engedett bepillantást nyújtani. Van köztük híresség, de ez nem volt feltétel a részvételhez. Kincsembereknek nevezi őket, akiket példaképnek lehet választani nyugodtan. Kit ezért, kit azért. Nem sorolnám fel a könyvben szereplő személyeket, mert sokan vannak, de akár egy-egy ember életmeséjét egy-egy estére is be lehet osztani, garantáltan nyugodtabban alszik utána az ember. :)

Sok szereplő élete nagyon távolinak tűnik az egyszerű polgárétól, mégis nagyon közelinek érezzük magunkhoz, és én szívesen ott lettem volna akkor is, amikor ezeket a meséket hallgatta, lejegyezte az írónő.

A könyv üzenete azt hiszem az egyszerű életforma, ami persze nem zárja ki a nagyszerűséget, nem feltétele, hogy nagy dolgokat vigyünk véghez. Csak éljünk nem hivalkodóan, másokat eltiporva, hanem csak úgy egyszerűen. Szeretnék kincsember lenni, de olyan távol vagyok tőle.

"Amit nézel, azzá leszel!"

4,5/5

Csakúgy, mint a borító, a terjedelem sem ígér túl mély tartalmat, aztán döbbenten siklik a szemünk a sorok felett. A gyönyörű, hívogató borító mögött egyszerűnek tűnő mondatok, semmitmondó jelenetek, mégis magvas mondanivaló rejlik. Ha nincs észnél az ember, azt hiszi, minden rendben van. Szóval becsapós, de szükséges.

Windisch és családja a megszokott, eléggé unalmasnak mondható életét éli a kis faluban, nem történik semmi érdemleges. A bagolynak meg senki nem szentel túl nagy jelentőséget, amelyik ott kőröz a fejük felett folyamatosan.

Aztán jön a nem olcsó lehetőség és a bánsági sváb kisfalu lakossága kivándorol, és az Új Világban reménykednek, hogy ott megtalálják a lehetőségeket. De ott talán könnyebb?

Herta Müller egy szürreális, nyomasztó világot fest elénk, és elvárja, hogy önállóak legyünk, gondolkozzunk. Ez néha jó, aztán nem annyira.

4/5

Nem is tudom, mit írjak róla. Történetet nem tudok, mert nincs neki. Pici, csodálatos élettöredékekből áll össze ez a kötet. Már a külcsín is sokat ígér, pedig ha nagyítóval nézzük, akkor sem találunk benne túlontúl izgalmas részeket. Valami csoda mégis berántott és elkapott, és nem kellett kényszeríteni, hogy napról-napra újból kézbe vegyem. Mert ez amolyan minden napra egy mese "típusú" könyv. Ráadásul még irigylem is Schäffer Erzsébetet, hogy így meg tudja ragadni, utána pedig leírni az olyan történeteket, amiket ha pl. én mesélnék el, semmi különös nem lenne bennük, Ő viszont mégis úgy vetette papírra teszem azt egy lekésett vonat utáni éjszaka "élményeit", hogy a szívem beleborzong, pedig komolyan nem történnek nagy dolgok, és mégis. Talán arról lehet szó, amit nap mint nap próbálok meghallani? Hogy vegyük észre az élet apró szépségeit, amik nap mint nap ott vannak az orrunk hegyén, mégsem látjuk őket? Na hát, ezt próbálom valahogy leírni, tele van a könyv ilyen apró csodákkal.

4,5/5

Nem több, mint fél óra alatt olvastam el ezt a könyvet, de több heti gondolkodni valót adott. Annak nagyon örülök, hogy most megint elárasztják a piacot a holokauszttal kapcsolatos kiadványok. Ha pedig ilyen elgondolkodtatóak, jól megírtak, akkor pedig pláne. Meggyőződésem, hogy nem felejthetünk!

Yalom írásai közül eddig csak eggyel, a Scopenhauer-terápia olvasásánál találkoztam, de az is nagyon megfogott. Ott is egy nagyon őszinte, az emberekre minden figyelmével odakoncentráló pszichiáterrel ismerkedtem meg. Ez a történet azonban sokkal személyesebb, hiszen két ember barátságának egy aprónak tűnő, mégis óriási mérföldkövénél lehetünk jelen, amikor is a magyar származású Robert L. Brent  neves szívspecialista beavatja évtizedek óta őrzött titkába, nyomasztó rémálmaiba szakember barátját. Az  ő barátságuk nagyon mély, mégis van egy időszak, egy Yalom számára homályos folt Brent életében, amibe még ezt a jó barátot sem avatja be. És ez pedig a holokauszt időszaka Magyarországon, amelyben Ő is szervesen részt vett, mint áldozat, bár mégis a szerencsésebbek, azaz túlélők között. Ráadásul 15 évesen, majd később 75 évesen is egy mondat menti meg az életét: "Szólok a rendőrnek!"

Van egy pont, egy törés évtizedek múltán, amikor ki kell adnia magából a nyomasztó élményeket, meg kell küzdenie az elfojtott bűntudattal, amelynek valószínűleg nem is lenne joga jelen lenni az életében, és ilyenkor végképp jó, ha ott van egy nagyszerű pszichiáter barátunk. Végre megszabadulhat kettős életétől, a nappalitól, amikor tökéletesen helytáll minden fronton, hatalmas sikereket ér el az élet minden területén, de utána jön az éjszaka, vele együtt pedig a démonok...

5/5

Bajban vagyok, nagyon. Alig vártam, hogy ez a könyv megjelenjen, és amikor kézhez kaptam, odáig voltam, meg vissza, mennyire gyönyörű, milyen sok szépet és jót ígér. Ráadásul Karuza, aki visszatekint ránk a hátsó borítóról, no az Ő tekintetében is benne van egy csomó minden, amire én most vágytam. Merthogy itt az olvasónak az egyedülálló és gyönyörű horvát tengerparti élet szépségébe kellene belemélyednie, ízletes dalmát ételek ínycsiklandó illatát kéne éreznünk (jó, ez utóbbi megvolt).

Aztán jött a hideg zuhany. Értem én, hogy hatalmas különbségek vannak a nomád és a civilizált életmód között, azt is tudom, hogy fergetegesen hülyék tudnak lenni a turisták, de ennyire nem, mint ahogy Karuza beállítja őket. Időnként olyan nagyon szépen elkezd felvázolni egy-egy élethelyzetet, jelenetet, hiszen élettöredékekből áll a könyv, amik nagyon érdekesek is (lehetnének), de a vége mindig az, hogy menjenek az anyjukba (és most finoman fogalmaztam) a hülye idegenek, meg ez sem jó, meg az sem jó. Az egész könyv nekem egy nagy panaszáradat, pedig kétségtelen, hogy tud(na) írni, van szépérzéke, de valahogy mindig elrontotta nekem az egészet, rossz szájíz maradt szinte minden egyes történet után.

Bevállalom, ha esetleg nincs igazam. Megígérem magamnak, hogy el fogom olvasni egy fél év múlva. Most viszonylagos olvasási válságban vagyok, alig-alig tud lekötni valami. De most így csapódott le bennem. Rettentően sajnálom, ezt most tényleg nagyon! Úgy vártam erre a könyvre...

"Már tudjuk, hogy a következő hét napban, a magányt és békét, amiért idejöttek, el fogják cserélni a konyhánkra meg a társaságunkra, és nagyobb szigetté kell válnunk, mint ez a valóságos, de kit érdekel, mert együtt vonjuk le a konklúziót, hogy a turisztikai irodák, amelyek a természetet kínálják fel megvételre, egyvalamit soha nem fognak tudni felszámolni, és az a megtapasztalt élmény, amelyet egy életen át hordozunk majd magunkban."

A Corvina Kiadó sorozatának egyik darabja ez a rövidke kis könyv tele érzelemmel, vívódással, "mi lenne, ha?" kérdésekkel. Amit talán mindenki, de én mindenképpen felteszek magamnak. Most már, hogy családom van, egyre kevésbé, de azért persze, hogy megfordul a fejemben, hogy ha pár éve másképp döntök, ha más hivatást választok, ha más külsővel születek, hogy alakult volna az életem?

A novellák főhőse, a szegény tanítónő, Anna is ezekkel a gondolatokkal, álmokkal(?)  kacérkodik. Vajon miért ezt az életet éli? Tényleg csak ennyi jutott neki? Aztán végül mindig (tényleg mindig?) kiderül, hogy az a legjobb, amiben vagyunk, csak értékelnünk kéne, meglátni benne a jót. Közhelyes vagyok? A könyv is az? És ki nem az? Csak próbáljuk álarcok mögé bújtatni, másként megfogalmazni, de akkor is ezek a közhelyek irányítják az életünket. Sokszor mondták már nekem, hogy az a bajom, hogy túl sokat gondolkodok, túlagyalok mindent, máskor meg pont az ellenkezője. Anna is rágódik, és folyamatosan megkapja a környezetétől is, hogy Miért ott tart, ahol?, Miért olyan, amilyen?, Miért nincs, aminek lennie kéne?

Négyféle életet álmodik meg magának, egy gyönyörű topmodell, egy nagy tudású orvos, egy példás családanya és egy feltörekvő, eredményes menedzser életét. Egyik sem tökéletes, mindegyikben van hiba,  de irigylésre méltó momentumok is. Jelleme mindenhol azonos, csak a körülmények, helyszínek, családi állapot más. De mégis Anna az. Kiderül vajon, hogy más bőrében jobb-e?

Van-e tanulsága a könyvnek? Ó, nekem rengeteg! Számít-e a környezetünk véleménye? Nem kéne, de persze, hogy számít. Úgy kell elfogadni magunkat, ahogy vagyunk? Naná, de persze, hogy nem megy. De mégis jó, hogy más is gondolkodik ilyeneken, és őszintén papírra veti. Jó volt együtt érezni Annával, aztán megnyugodni, hogy minden rendben van úgy, ahogy van.

Leültem Tóth Krisztával egy havas, téli napon egy jó meleg, kandallóval befűtött szobában, és elkezdtünk beszélgetni egy pohár forró tea mellett. És csak mondta és mondta, én meg ittam a szavait. Sorra vettük majdnem az összes testrészt, felvázolt nekem egy-egy történetet, érintve mindig az adott részünket, aztán a végén valami csodás úton haladva egy szép teljes egésszé állt össze. Szóval valami ilyesmit éltem át olvasás közben, és annyira kellemes volt, csak kevés... A kis novellák önmagukban is megállták a helyüket, de persze tényleg a korona a végén került fel a FEJ-re. A történetek szereplői között pedig sokszor magunkra ismerünk, ami azért eléggé elgondolkodtató. Tényleg olyasmi volt, mint amikor a fényképezővel játszunk, próbáljuk a képet hol közelre, hol távolra beállítani, s így váltakozik a látásmódunk is.

Én mindig megtorpanok a kortárs magyar irodalom ajtaja előtt, sőt, rettegés fog el, hogy én ebből úgysem fogok semmit érteni, túl buta vagyok hozzá. Az utóbbi években viszont nagyon kellemes élmények értek, így már sokkal bátrabban próbálkozom. Most is nagy öröm ért, sajnálnám, ha nem "ismertem" volna meg az írónő egy munkáját. Aztán majd szép lassan a többit is.

Ó, én nagyon büszke vagyok, hogy van nekünk egy Tóth Krisztinánk!

A stílus ismerős, hiszen A kalifa házánál már megismerhettem, megkedvelhettem. Bár másra készültem, meglepett és örültem is neki, hogy egyfajta folytatásban lehet részem, más aspektusból megközelítve.

Hogy mire készültem? Meg voltam győződve róla, hogy fikció, mese lesz az egész. Megijedtem, mert bevallom az Ezeregyéjszaka meséi sosem tartozott a kedvenceim közé. Persze akad benne bőven mese is, de azok "csak" még jobban tarkítják Tahir Shah és családjának életét, történetét, amelyet nagyjából már megismerhettünk a fent említett könyvben.

Az író felmenőinek szeretete a mese iránt, azok izgalmas elmesélésének képessége magát a szerzőt is megragadják. Egész gyermekkorát a mese szeretete itatta át, és már-már fanatikusan, országokat átszelve keresi saját belső meséjét, miközben sok száz másikat ismer meg. Nehéz dolga nincs, mert az adott kultúrából adódóan, a csapból is a mesék folynak. Bármerre is térül-fordul, mesével találkozik szembe, és ő szívesen szán is rá időt, hogy mindenkor meghallgassa, hátha talán épp az lesz az ő belső, saját meséje. Egy ősi berber hagyomány szerint ugyanis minden embernek kötelessége ezt a mesét megtalálni a saját szívében.

Fez és Marrákes ódon falai között járja útját, és sokszor tűnik úgy, hogy valójában nem véletlenül keveredik egy-egy helyre. Ha kell, a Szahara végtelen homokdűnéi között tölti az éjszakát, csak közelebb kerüljön céljához. Mindenhol mesébe botlik, életre kelnek a különböző misztikus szerzemények, jelen és múlt, mese és valóság keveredik egymással. Az Ezeregyéjszaka világa elevenedik meg a mi szemünk láttára is. Ebben a formában én nagyon élveztem.


Közben mindvégig ugrálunk az időben, visszakanyarodunk gyermekkorához, a kalifa házának körülményes megszerzéséhez, meghódításához, de a szerző első kötetének el nem olvasása szerintem nem probléma, nem akadályoz ennek megértésében. Ajánlani viszont mindenképp ajánlom! :D

Nyolc történetet tartalmazó novelláskötetről van szó. Középpontjában a nő és a szerelem áll. De persze nem ennyire lesarkítva. Kanada különböző részein élő nők élettöredékeire, visszaemlékezéseire alapozva álltak össze ezek a lélektani novellák.

Picit mindig félek novellát a kezembe venni. Regényhez vagyok szokva, sokkal "kényelmesebbnek" érzem. Aztán a végén mindig ellent kell, hogy mondjak magamnak. Munro könyvei gondolkodásra késztetnek, továbbszövöm a történeteit magamban, sokáig rágódom még rajtuk. Szó szerint rágódom, hiszen az eddig megszokott módon boncolgatja, elemezgeti az embert magát. Az írónő szemszögéből nézve nagyon bonyolult az élet. Kb. én is így agyalok minden nap, csak nem tudom ilyen szépen megfogalmazni. Kérdésből viszont jó sokat tudok feltenni. :-) Filozofál és megfejt, ugyanakkor nyitva hagyja a kiskapukat, hadd járjanak a mi fogaskerekeink is.

Egy-egy novellában teljes élettörténeteket dolgoz fel mindennapi problémákon, eseményeken keresztül. Érintve van szinte minden, ami a "NŐ" fogalmával kapcsolatba hozható, kezdve a társkereséstől a férjhez menésen keresztül a szülésig, gyermeknevelésig sok minden. Végigkövethetjük, hogy változnak meg sorsok, hogy teljesülnek be vágyak, hogy omlanak össze az álmok.

Néhol kifejezetten nyomasztó, ettől függetlenül nagyon életszerű, tapintható sorsok vannak papírra vetve. Máshol a fülledt erotika jelenik meg. Mindez szinte hozzátartozik véleményem szerint Munro könyveihez. Eddig ez a második művem tőle, és nagyon szeretem, ahogy ír, bár nem nevezném könnyen emészthetőnek az írásmódját. Ráadásul mint nő, nem is vennék részt szívesen Munro írásaiban, csak ha picit lazább, könnyedebb, vidámabb lenne... De az meg már nem Munro lenne! És ezt még csak nem is bántásból írtam! :-)

A kötet 2009-ben elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat.