Ó, az én kis lökött öregem és a simlis haverja visszatért. Ezzel újból sok-sok cikis helyzetet okozva nekem a járműveken (visítva röhögés visszatartása).

Sok fajta irodalmi stílust szeretek, mondhatni majdnem mindenevő vagyok, de az egyik kedvenceim a jól megírt abszurd humorú történetek. Lehet, hogy az ennek az oka, hogy én is irtózatos hülyeségeket vagyok képes gyerekkorom óta kitalálni, fantáziám végtelen.

Szóval Jonasson az egyik legszórakoztatóbb író a számomra, és remélem, hogy nagyon termékeny lesz a jövőben is.

Tulajdonképpen folytatódik ott a történet, ahol befejeződött az előző rész. A két jóbarát, Allan és Julius a sok-sok milliót költi épp egy trópusi nyaralóhelyen. Jó dolgukban nem tudják, mit tegyenek, de a kalandok természetesen most is megtalálják őket.

Nyilván a nem túl visszafogott életmódjuknak köszönhetően is, nagyon hamar elfogy a pénzük, úgyhogy a luxusszállodában is kénytelenek idétlenebbnél idétlenebb kifogásokat találni, ami miatt késlekednek tartozásuk kifizetésével.

Születésnapi ajándékként felülnek egy léghajóra, ami ismét egy nonszensz ok miatt elszabadul, természetesen csupán kettejükkel a fedélzeten. Miután kifogyott a hajtógáz, a tengeren kényszerleszállást hajtanak végre, ahol naná, hogy egy észak-koreai hajó veszi fel őket. És hogy az abszurd legyen még abszurdabb, a hajó atomfegyver előállítására alkalmas hasadóanyagot szállít, nyilván nem legálisan.

Mikor kikötnek, hamarosan rádöbbennek, hogy egyenesen Kim Dzsongunnal lesz találkozójuk. És itt is egyértelmű, hogy a hasadóanyag immáron az ő "tulajdonukban" van. Ezzel az aktatáskával császkálnak mindenfele, és erről környezetük mit sem sejt. Alkudoznak, üzleteket próbálnak kötni, lényeg a lényeg, hogyan tudnának még több pénzt szerezni, pótolva hülyeségeik költségeit.

Hogy ebből a helyzetből hogy jutnak el a koporsókészítésig és a jövendőmondásig, hát tessék elolvasni, nem férne ide a sok hülyeség! :D

Fergeteges találkozásokra kerül sor nagyhatalmi vezetőkkel. Kezdve Kim Dzsonguntól Merkelen keresztül, egészen Trumpig, az aktuális világpolitikai helyzetet kicsit sem kihagyva.

Hogy lehet ennyi marhaságot egy könyvbe töményen beleírni? Nagyon bírom, és mint ahogy az elején is írtam, engem az ilyen jellegű írások nagyon tudnak szórakoztatni. Igazi kikapcsolódás!

Gyönyörű szép, megrázó történet az ember határainak feszegetéséről, bátorságról, hősiességről.

 

Teljességgel le tudok döbbeni, hogy mire képes az ember, ha a helyzet úgy kívánja. Főként amikor nem "véletlenül" sodródik bele egy veszélyes helyzetbe, hanem egyértelműen tisztában van azzal, hogy milyen kockázatos feladatot vállal.

 

Így történt ez azokkal a matrózokkal is, akik az 1914-es brit Birodalmi Transzantarktisz-expedíció tagjaiként jelentkeznek Ernest Shackleton Endurance nevű hajójára. Nagyon sok tényező játszik közre. Az út eleve veszélyes, ha ma vágnának neki, akkor is. De tekintve az akkori technikai lehetőségeket, még inkább eltátjuk a szánkat.

 

Bár az újságíró nem volt jelen ezen az "utazáson", naplóbejegyzésekből, feljegyzésekből, egyéb iratokból hozta létre ezt a kötetet. Lehetne ez nagyon unalmas is, de távol álljon tőle. Rendkívül izgalmas, olvasmányos, sokszor már túlságosan is érzékletes volt a leírás. Tökéletesen éreztem a fagyási fájdalmakat, az éhséget, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget.

 

Egy lelkesedéssel teli legénység vág neki a nagyrészt ismeretlen kontinens, az Antarktisz felfedezésének. Ezeknek az embereknek álmukban nem fordul meg a fejükben, micsoda megpróbáltatások várnak rájuk. Kíváncsi lennék, ha a töredékét látták volna előre, bátorságuk vajon kitartott-e volna?

 

Én körülbelül a könyv egyharmadánál tudatosítottam magamban, hogy itt nem 1 hónapnyi kínszenvedésről volt szó, hanem 2 ÉV!!!-ről. Ennyi ideig viselte ez a legénység a minden napos stresszt és a folyamatos nélkülözést.

 

Több tagja is a legénységnek magas szakmai tudásról, hozzáértésről tett tanubizonyságot, de Shackleton vezetői képességei nélkül, úgy gondolom, ezek mit sem értek volna. Nemcsak feladatokat osztott ki fantasztikus ráérzéssel, de tökéletes pszichológiai támaszként is jelen volt mindvégig, ami nélkül nem tértek volna haza ezek a srácok. A leírások alapján egy percre sem eresztett le ez az ember. Példaértékű, követendő vezető, és egyértelműen az egész legénység elismerte az ezek által az ismérvek által kivívott tekintélyét.

 

Meg lehet őrizni az épelméjűséget, a hitet, az életet magát egy ilyen út során? Én tényleg csodálattal adózom minden ilyesfajta teljesítmény előtt. Azt gondolom, hogy piszlicsáré ügyeken való hisztiknél néha elgondolkodhatnánk, mi férhet még bele a tűrőképességünkbe? De aztán rájövök, hogy nyilván nem minden nap kell egy sarkvidéki felfedező úthoz viszonyítanom a saját életemet. :D

 

Le a kalappal a legénység előtt!

Hú, ez kegyetlenül odavágott a falhoz!

 

Iszonyatos depresszióval átszőtt, fantasztikusan megírt történet egy házaspárról. Maga az alapsztori sajnos megszokott. Férfi becsajozik, otthagyja a családot. Aztán visszatér.

 

Ennyi az alap, de ennél sokkal többről szól, mint ahogy a való életben is. Ez sosem egyszerű. Hol és mikor van helye a szeretetnek, a megbocsátásnak, a haragnak, a megnyugvásnak? Ha egyáltalán a megnyugvás létrejön... Mert attól, hogy visszamegy a férj, semmi sem oldódik meg. Sőt!

 

Egyszerűen szimpatikus szereplőt én ebben a történetben nem találtam, de ha választani kell, akkor inkább a férj mellett tenném le a voksot. A károgó feleség sokkal jobban idegesített, pedig alapvetően az otthagyott mellett állnék ki.

 

A létező összes sérelem kitör az elhagyás után, de a visszatérés után sem csitulnak az indulatok, akkor talán még gyilkosabbakká is válnak. Döbbenet volt átélni, hogy képtelenek nyugodni, képtelenek békét teremteni magukban, a környezetükben.

 

És feltétlenül felmerül a kérdés, hogy meg kell-e javítani vagy engedjük el a fenébe. Mindenki jobban jár!

 

Érdekes volt az összes szereplő szemszögéből végigkísérni a történteket. Nyilván így picit jobban kikristályosodott a kép, és esélyt adott arra, hogy megértőbb legyek.

 

A cím hihetetlenül találó. Ezeket a lelki, kapcsolati hurkokat érdemes elkerülni, ha pedig már ránk gabalyodott, ne fűzzünk rá még több csomót!!!

Nagyon viccesnek találom a könyv eredeztetését. Erről Vámos Miklós a fülszövegben ír. Miszerint Őt úton-útfélen megállítják, mivel a kisugárzása arra ösztönzi az embereket, hogy kisírják bánatukat a vállán. Amúgy ez tényleg így van. Ha nem lenne elég, hogy így érzi az ember az írásai által, én többször is láttam személyesen, hiszen valószínűleg ugyanabban a régióban élünk, és ez az életben is elég nyilvánvaló. De az is, hogy hat lóval sem tudnának odavonszolni saját gátlásaim miatt, meg az érintett személy tiszteletben tartása miatt is. :D Maradunk a nyomtatott betűknél - kapcsolat terén!

 

Tehát a két Iván, Ivcsi, Ivánka, Ivi története innen ered. Nagy Iván (hajdanán Najn Iván) és Kispéter Iván elhatározzák, hogy egy vállalkozás keretein belül párkapcsolati mediátorként fognak működni.

 

Hááát... :D Nem is tudom még egyelőre hová tenni őket!? Két, már kiöregedőben lévő férfiember - akiknek a kapcsolatáról sokszor egy házasság jutott eszembe - élik a kis életüket, mindkettejükkel történik mindenféle, de valahogy mégis mindig egymás mellett haladnak, össze-összeér a történetük folyamatosan, szorosan. Furák ők, mégis szerethetőek, sokszor sajnálatot kiváltóak.

 

Szeretnének ők még írni forgatókönyvet is egy zenés filmhez, aminek a fő témája Beethoven munkássága, de a két hőn áhított fiatal nőt is meg kell szerezni, meg kell tartani valahogy, ehhez bulikba járni, a fiatalság látszatát kelteni.

 

Sokat elmélkednek az életről, de irányítani nem nagyon tudják. Inkább őket irányítják a körülmények, a nők.

 

A kilenc év története Beethoven kilenc szimfóniáján alapul. Sok-sok év tele bánattal, örömmel, szerelemmel 400 oldalba besűrítve.
 

Szégyen, de soha nem szerettem sem a történelmet, sem a földrajzot kis- és középiskolás koromban. Az utóbbi pár évben viszont változás történt. Egyrészt, ahogy gyermekemmel együtt tanulom mindkettőt, másrészt olyan könyvek is a kezembe kerültek, amelyek élvezetessé tették a tanulmányozásukat, ezek mind megváltoztatták, felkeltették az érdeklődésemet.

 

Ez a könyv is olyan, hogy amint a kezembe fogtam, tudtam, hogy jó barátságban leszünk, és tovább segít majd a világpolitika alakulásának megértésében, akár egész sok évszázadra visszatekintve is. Olvasmányos, érdekes, nem részrehajló, tárgyilagos, egy pillanatig sem unatkoztam, ami pedig mindig is jellemző volt gyermekkoromtól kezdve, ha földrajzról vagy történelemről volt szó. Valóban sok múlik a tanáron... is!

 

Ahogy a szerző a bevezetőben elmondja, a geopolitikai minden országot érint a földön, ám ebben a könyvben, a terjedelem miatt jelen esetben "csak" tíz térséget mutat be tíz térkép segítségével.

 

A földrajzi adottságokat részletesen elemzi, továbbá azok hogyan alakítottak egyes nemzetközi kapcsolatokat, sokszor olyanokat, amelyek az egész világpolitikára rányomták bélyegüket.

 

Az ember (főként Európában) hajlamos a kis szűk keretei közül kikukucskálni a NAGY világra, de azt gondolom, hogy nehéz globálisan, szubjektíven értelmezni a politikai történéseket. Földrajzi tekintetben persze ott vannak a térképek, de hihetetlen gyorsan változnak a határok, egyes országok geológiai jellemzői.

 

Tim Marshall objektíven nyújt szinte teljes, de mindenképpen a legfontosabb történésekről képet, hogy azt is lássuk, ami egyébként homályban van.

 

Régiónként sorra veszi mind történelmi, mind geológiai szempontból a fontos eseményeket, és érthető módon, összefőzve teszi elénk azt, emészthető formában.

 

Mindent összevetve, legyen bármilyen fantasztikus katonai, fegyverkezési stratégiája, technológiai háttere egy adott országnak, a rengeteg évszázad alatt kialakult földrajzi viszonyokat, akár szélsőséges éghajlati sajátosságokat egyszerűen nem lesznek képes megváltoztatni.

 

A könyv közérthető, szórakoztató, és egyértelműen ösztönöz, hogy még inkább érdeklődjek az engem és gyermekeimet is érintő, körülvevő folyamatok iránt. Hihetetlenül jó érzés volt, amikor egy-egy sokszor hallott, de számomra a megfelelő ismeret híján értelmezhetetlen történelmi esemény említése kapcsán felcsillant a szemem, megvilágosodtam.

 

Nagyon remélem, hogy lesz még folytatás!!!

 

5/5

Szokatlan volt, hogy nem kell ismét hosszan várakozni egy újabb Jodi regényre. :) Boldog voltam nagyon!

 

Első nekifutásra úgy tűnik, az alaptörténet akörül forog, hogy abortuszpártiak, illetve -ellenesek vagyunk-e!? De úgy gondolom, ebben a történetben ez másodlagos kérdés volt. Nem mintha ne lenne égetően fontos és mindig is aktuális világszintű társadalmi probléma, de talán alapvetően mindenki tudja magáról, merre húzza a szíve, értékrendje.

 

Érdekes volt szembesülni azzal, hogy mégsem ez volt a fókuszban, hanem sokkal inkább az egyéni, illetve családi drámák. Rokonok, ismerősök, kollégák kapcsolata van szétszedve atomjaira, amelyet sokszor nem is érintett az abortusz kérdése.

 

Sokszereplős a történet, emiatt bőven van min rágódnunk, hiszen egy-egy életbe is olyan sok tragédia, feldolgozni való esemény fér bele, ami elég is lenne, de itt a tragikus esemény kapcsán beleláthatunk mindegyikőjükébe.

 

Nem árulok el titkot, hiszen a fülszöveg is tartalmazza, hogy a tragikus esemény egy terrortámadás. Egy középkorú férfi fegyverrel, feldúltan ront be egy abortuszklinikára Mississippi államban. Többen tartózkodnak az épületben, többek épp abortuszra készülődve, de van aki épp túlvan rajta.

 

Az abortuszellenes háborgókat már nagyjából megszokták, szinte együtt élnek velük, hiszen minden egyes nap az épület előtt tüntetnek, különböző módokon fejezik ki nemtetszésüket. A beavatkozásra érkezőket inzultálják, többféle módon próbálják meggyőzni őket, hogy álljanak el tervüktől, tartsák meg magzatukat.

 

Ez a fegyveres támadás nyilván teljesen más kategória, és sajnos a való életben is nap mint nap hallunk már hasonló helyzetről.

 

A rendőrség, a terrorelhárítás óriási erőkkel érkezik a helyszínre, köztük Hugh McElroy, a túsztárgyaló is. Azt abban a pillanatban még nem tudja, hogy lánya és nővére is bent tartózkodik a klinikán, azt meg pláne nem, hogy mi okból.

 

Ahogy megismerjük a pánikhangulatú kiinduló helyzetet, innen haladunk visszafelé óráról órára az időben. Szép lassan összeáll a kép, ki miért, hogyan került oda, milyen élethelyzetben érte ez a támadás, van-e kiút, van-e remény!?

 

A szereplők összetétele nagyon sokrétű, sok színű, és még csak nem is feltétlenül az abortusz vagy annak ellenzése köti össze őket. A szívünkhöz nőnek (vagy nem...), és ökölbe szorított kézzel szorítunk, hogy túléljék. Nem elsősorban a támadásra gondolok, bár az is feltétele nyilván!

 

Az én álláspontom, véleményem az abortusszal kapcsolatban megingathatatlanul egy oldalon áll, ezen semmiféle meggyőző erő nem tudna változtatni. De ahogy az elején említettem, ez itt most úgy érzem, nem is volt cél, ezen agyalni szinte végig nem is jutott eszembe.

 

Picoult nem lankad, évről évre tartja a nagyon magas színvonalat, igényességet, és hihetetlen nagy háttérmunkáról tesz tanúbizonyságot.

A történet főszereplője a 12 éves Ebo, aki egy nigeri kisfiú. Családja szétszakadt, teljesen egyedül marad. Nem egy elveszett gyerek, így elhatározza, hogy megkeresi testvéreit. Ehhez azonban nagyon nehéz utat kell megtennie. Át kell kelnie a sivatagon, egy lélekvesztőn pedig Olaszországig eljutnia.

 

Az nyilván egyértelmű már az elején, hogy nem lesz egyszerű, de a bátorsága, hite szívet melengető, erőt adó.

 

Megpróbáltatásai még nagyobb erővel vértezik fel, semmilyen akadály nem tántoríthatja el, még embercsempészek sem vehetik el a kedvét céljai elérésében.

 

Ebo karaktere egy csodálatos személyt rejt. Sok felnőtt is példát vehetne róla. Nem fél semmitől és sosem adja fel.

 

Azt gondolom, hogy a kamasz gyermekek kezébe oda kéne adni mindenhol, de talán még előbb is el lehetne kezdeni. Jót tenne nekik az elfogadásban, empátia magasabb fokú kialakulásában, vagy ha az még nincs, akkor létrejöttében. :-) Ebben az esetben tökéletes választás volt képregény formájában az olvasók elé tárni ezt a történetet. Gyermekek esetében kifejezetten inspirálónak, képzelőerő fejlesztő dolognak tartom.

 

Egyedüli gondom a színekkel volt, illetve azok hiányával. Nekem nagyon nyomasztó, sötét volt az egész külcsín, de ez legyen a legnagyobb gond vele. Amúgy sokat rejt magában!

Tóth Krisztina neve vonzott ehhez a könyvhöz. Nagyon szeretem a felnőtteknek szóló könyveit, és nagyon kíváncsi voltam, mit rejthetnek a gyermekkönyvei? És hát a borító is nagyon cuki, engem ilyesfajta dolgokkal is azonnal le lehet venni a lábamról.

 

Ezen a 64 oldalon nagyon édes illusztrációkat találhatunk, kedves kis versekkel megtoldva.

 

Murci kandúr nagyon kíváncsi, minden lében kanál cica, így sokfelé eljuthatunk általa. Nem egy félős macsek, így számtalan kalandba keveredik, és kópé mivolta ellenére a végén még gazdit is talál.

 

Szóba kerülnek az ünnepek, amik a gyermekek számára általában egy misztikus csodával érnek fel, és itt is nagyon finoman, jól voltak megoldva a történetek, hogy ezek a rejtelmek továbbra is fenntartsák a kicsik kíváncsiságát.

 

Eljutunk a cirkusz világába, ahol különféle ismeretlen, rejtélyes lénnyel találkozik, akiknek a titkát igyekszik minél előbb kideríteni. Mondanom sem kell, hogy nagyon vicces, amikor próbálja megfejteni a szőrös, nagy fülű lény kilétét, aki egy banánt majszol. De találkozik itt még több számára ismeretlen, néha ijesztő állattal is.

 

Később a tanyasi állatokkal is megismerkedik, de belefér a napjaiba, hogy a Mikulást is megpróbálja lefülelni. Hihetetlen kalandok történnek vele ezeken a lapokon, csak győzzük kapkodni a fejünket.

 

Bájos, kedves kis történet egy nagyon szeretnivaló cicáról!

És ismét egy csodaszép borító, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Elsőre megfogja az embert. A cím is sokat sejtet, szóval mindenképp nagyon kíváncsian vártam, hogy a történet is ugyanilyen vonzó lesz-e?

 

Nem igazán vidám történet, de nem is mindig arra van szüksége az embernek. Már az első soroktól belemélyed az ember a fotelba, ha épp nincs kánikula, magára teríti a kockás plédet, és egy bögre forró teával máris tökéletes a hangulat.

 

Az idős főszereplő, Doris élete rendkívül tele volt megpróbáltatásokkal, aki élete alkonyán is tele van reménnyel, bízik abban, hogy az élet jó, még ha az nem is bánt vele kesztyűs kézzel.

 

Stockholmban él magányosan, betegen, majdhogynem magatehetetlenül, és nap mint nap elővesz egy kis füzetet.

 

A mai világban ugyan már nem jellemző, de régebben ahogy sokunknak, Dorisnak is van egy jegyzetfüzete, amiben az ismerősök nevét vezeti. Ide mindenki bekerül, akivel csak találkozott és fontos volt az életében. Szokása, hogy aki meghalt, annak a nevét áthúzza. És ahogy lapozgatja, rádöbben, hogy már alig van áthuzatlan név. Ezzel együtt törnek fel benne az emlékek, visszatérve az egészen fiatal éveihez, és ezáltal mi is egyre inkább mélyedhetünk el a múltban.

 

A külvilággal nagyon kevés kapcsolata van. Időnként szociális gondozók érkeznek hozzá, hogy a mindennapi, alapvető szükségletei kielégítésében segítsék. Ha éppen nem feledkeznek meg róla... A másik kapcsolata Jenny, a húga unokája, aki másik kontinensen él, így csak skype-on tartják a kapcsolatot. Dorisnak ezek a pillanatok a legfontosabbak az életében.

 

Elhatározza, hogy Jenny kedvéért memoárt készít azokról az emberekről, akik a noteszben szerepelnek, hogy ne vesszenek el a feledés homályában.

 

Ugrálunk a jelen és a múlt között. Egyik sem túl vidám, mert a jelenben Doris kórházba kerül, a múltban pedig a folyamatos megpróbáltatások részesei lehetünk. Szép sorjában az összes névvel megismerkedünk, kezdenek összeállni a mozaikdarabkák, ki milyen szerepet töltött be Doris életében, hogyan alakították ezt a nehéz utat.

 

Az egész emlékezés arra is jó, hogy Doris az utolsó napjaiban átgondolja, dönthetett-e volna másképp bizonyos helyzetekben? Vajon az óriási szerelem valóban az volt-e? És vajon él-e még az adott személy?

 

Közben Jenny is Svédországba érkezik, hiszen érzi ő is, hogy idős rokonának az utolsó napjaiban a lányra van a legnagyobb szüksége.

 

Időben és térben is nagy távolságokat tesznek meg, az érzelmekről nem is beszélve. Egy tartalmas, ám mégis szomorú élettörténet, aminek a vége happy end, ha az azt jelenti, hogy az ember végül megnyugvással, békességben távozik az élők sorából. 96 évbe rengeteg minden belefér, de az utolsó percekbe talán még több. A legfontosabbak!

Szerencsére a magyar könyvpiac jócskán el van látva az egyik kedvencem, Herriot könyveivel. Nem mondom, hogy túlolvastam magam tőle, de azért van már pár olvasott könyve a repertoáromban. Szóval nem megalapozatlanul állítom, hogy az egyik kedvencem.

 

Végtelenül szimpatikus, kedves emberről van szó, nem kevés humorral megáldva.

 

Életszagú, friss történeteivel pillanatok alatt a legszomorúbb szivet is képes felmelegíteni, és szerintem egy kicsit a könyvei után mindenki állatorvos szeretne lenni. :-) És, hogy ő legyen a nagypapája, apukája, testvére, férje, akárkije.

 

Herriot egyértelműen nemcsak az állatokat, de az embereket is végtelenül szereti. Minket, olvasókat is! Beszippant minden mondatával az életébe, az élményeibe, és megmutatja, hogyan éljünk boldogan, elégedetten. Mert krisztálytiszta, egészséges, friss élet, amit sugallanak a történetei.

 

Herriot első segédorvosi éveit ismerhetjük meg a 30-as évek vége környékén a yorkshire-i vidéken, amibe még inkább beleférnek még a tapasztalatlanságából adódó vicces jelenetek.

 

13 éves gyermekem is elkezdte olvasni, és döbbenten, mégis félmosollyal az arcán nézett fel a könyvből, hogy "anya, ez a bácsi tényleg a tehenek s... hátsójában nyúlkál?", és már fordult is vissza, belemélyedve a történet folytatásába.

 

5/5

 

Ciceró, 2018

Fordította: Szász Imre

Eredeti cím: All Creatures Great and Small

472 oldal

Hű, igazi hullámvasúton ültem, amelynek azt sem tudtam, hol az eleje, hol a vége. Elindult ugyanis valahonnan a történet, és ekkor még kényelmesen ültem a hintaszékemben, fantasztikusan éreztem magam, tudtam, hogy nagyon jó könyvet találtam. De aztán, ahogy egyre inkább haladtunk előre (illetve időben visszafelé) a történetben, fokozatosan fészkelődni kezdtem, hogy várjunk csak, mi lesz ebből, hová jutunk!?

 

Szeretem a kiszámíthatatlan történeteket, amikor jól meg tudnak lepni. Így volt ez most is.

 

Szóval belecsöppennünk ugyan egy tragédiába, de mégis valami végtelen békességet érzünk, mert egy idős pár békés, szeretetteli kapcsolatába helyezkedhetünk bele, jó pár évtizeddel a hátuk mögött. És bár a tragédia beárnyékolja a történet elejét, ahogy minél jobban megismerjük a szereplőket, kezdjük megérteni a miérteket. Legalábbis próbálkozunk.

 

Mindvégig érezteti velünk a szerző, hogy valami óriási titok lappang a háttérben, de bevallom, bennem fel sem merült a lehetőségek között az, ami a múltban történt.

 

A két főszereplő Robert és Emily, akiknek nagyon régre nyúlik vissza megismerkedésük. Az ő történetüket, de még milyen történetüket ismerhetjük meg a regényben. Olyan viszontagságokon mennek át, amelyeket nem élhet túl semmilyen kapcsolat, csak akkor, ha olyan mérhetetlenül szeretik egymást, hogy akár a halálba is rohannának a másikért. Kettejük kapcsolata pont ilyen. És bár hihetetlen, szinte feldolgozhatatlan dolgok történnek kapcsolatukban, az ő esetükben a szerelem győz. Persze ennek nem kicsi az ára, de ha a halált vállalnák a másikért, akkor egy kis szenvedés bele kell, hogy férjen.

 

Persze az izgalom, és a nem várt befejezés kellemes volt, nekem az egész elég életszerűtlennek tűnt, nehezen tudtam beleképzelni magam az adott szituációba. Szerintem én hanyatt homlok menekülnék az ilyen helyzetek elől. De ez a két ember mégis megtalálta valahogy a saját maga boldogságát, és ez így volt jól.

Nagyon színes, nagyon izgalmas interaktív kis könyvecske került a kezembe, én pedig továbbtoltam a kisebbik fiamhoz. :-)

 

Öt oldalon keresztül kalauzol minket ez a könyv olyan csodák felé, amelyeket a mi kis bolygónk rejteget. A lapozgatások által felugranak előttünk térben az oldalak, így téve még érdekesebbé a tartalmat.

 

Fantasztikusan egészíti ki a környezetismereti tanulmányaikat, és még jobban felkelti a gyermekek érdeklődését a mi csodálatos világunk iránt. A földrajzi ismereteket éppúgy fejleszti, mint az állatvilágról szerzett tudást.

 

Gyakorlott kis felfedezőknek, kezdő érdeklődőknek is egyaránt bátran ajánlom, mert nemcsak értékes tartalommal találkozhatnak, de mindezt egy kalandos utazáson keresztül tapasztalhatják meg.

Ha valakinek felkeltette az érdeklődését és szeretné megvásárolni a könyvet, itt megteheti.

És itt egy újabb Lugosi könyv, amit már kedvenc szerzősként vettem kézbe. Ilyenkor mindig van bennem egy kis para, hogy csak egy sikerült olyan jól, és tuti csalódás lesz a többi, de itt szó sem volt erről. Ismét egy remekmű, ráadásul jó tíz évvel később. Nem mintha ez feltétlenül minőségromlást kéne, hogy eredményezzen. :-)

 

Amúgy eszembe sem jutott volna Lugosi Viktóriától bármit is olvasni, ajánlásra tettem, és milyen jó, hogy hallgattam az illetőre.

 

Itt is, mint az Ajvé esetében is, nagyon sok személyen kereszül, rengeteg élethelyzeten át, számomra is több személyes emléket hozott fel a regény. Így eleve nem volt nehéz belehelyezkedni a történetbe, annak részévé válni.

 

Négy főszereplő különböző szemszögén keresztül, novellák formájában ismerhetjük meg az adott korszakot. Sok más érintett is van, de ő négyüknek az életfonala az, ami mentén haladunk. Közük van egymáshoz, kötődnek a másik életéhez, ezért külön érdekes a másik oldaláról is szemlélni a történéseket a rendszerváltás idején.

 

Ez a négy ember teljesen más karakter, abszolút eltérő foglalkozással, temperamentummal. De ugyanazok a hatások érik őket, ugyanabban az országban, ugyanolyan történelmi, politikai behatások alatt élnek mindannyian. És ha az egyéb kapcsolat nem is hozza őket egy kalap alá, ezek a körülmények mindenképpen.

 

Tökéletesen kidolgozta a karaktereket, élnek a szereplők abban a korban, aminek egy részét már én is átéltem, és ugyanúgy éreztem az ízeket, szagokat, érzéseket, haragot, örömöt, mint akkor ott, a valóságban. Látszólag nem csinál semmi különöset az író, csak egyszerűen leírja a mondatokat, mégis eléggé hatnak ahhoz, hogy a könyv behajtása után erővel kellett visszaerőlködnöm magam a jelenbe. Ezt nehezítette a végére tartogatott nagy durranás is.

 

Nem egy könnyű korszakról van szó. Kevés pozitív életérzést lehet belőle kifejteni, viszont a humor mindig segített, bármilyen történetről is volt szó. Azt hiszem, hogy a hitelesség, a humor, és főként a tehetség volt itt a legfontosabb tényező.

Bár alig hagytuk még el az év felét, bizton állíthatom, hogy talán az év könyve lesz az olvasmányaim között. Még annak ellenére is, hogy rettentő sok ellentmondást generált bennem.

 

Én nem gondolnám, hogy mindig ez van! Rengetegféleképpen történhetnek a dolgok, az elfogadás, a szeretet, az élet. De így a legritkább esetben látom.

 

Mit teszel, ha van egy gyönyörű családod, öt fantasztikus fiad, és szép lassan kiderül, hogy a legkisebbel valami nem stimmel? Persze tudják a szülők, hogy majd' belegebedtek, hogy lányuk szülessen, mindenféle praktikákra képesek voltak, hogy befolyásolják a természet rendjét, biológiailag mégis fiút hozott a gólya. Claude viszont a legapróbb mértékig sem érzi magát fiúnak.

 

Ez a család valami hihetetlen, egy csoda! A szeretet nem ünnepek alkalmával jelenik meg, hanem az egész létezésüket átitatja. Minden irányba működik, a szülők között és a gyerekek között is. De ez vajon elég? Ez a világ - legyen bármely földrészról szó - nem az elfogadásáról, toleranciájáról híres.

 

Őket sem kíméli a környezet, és egyre inkább másról sem szólnak a napjaik, csak a túlélésről, megoldás kereséséről, menekülésről, a boldogság kereséséről. Vannak mélypontok, de alapvetően azt gondolom, nagyon boldogok, mert egymás támaszai. Mind, egytől egyig. Pedig vannak ebben a családban kőkemény kamasz fiúk is, akikről azt gondoltam volna, hogy beállnak az ellenség táborába, csakhogy megőrizzék a méltóságukat társaik előtt. De hihetetlen, irigylésre méltó módon mindig ott vannak Claude mellett, és sokszor humorral zrikálják, de legfőképp bástyaként védik.

 

Nem irigyeltem ezt a családot, mégis jó lett volna köztük lenni.

 

Az elején írtam, hogy nagyon sok ellentmondás dolgozott bennem. Alapvető elveim, álláspontom van akár a homoszexualitással, akár a transzneműséggel kapcsolatban. Sosem aláznék meg embert azért, mert más bármilyen szempontból - legyen az vallás, szexuális orientáció, bőrszín, akármi -, de nem fogadom el normális állapotnak. Ettől függetlenül ez a könyv annyira szépen, kíméletesen, szeretettel telve mutatja be ezt a helyzetet, főként a család oldaláról, hogy nem lehetett nem elfogadóbbá válni.

 

A kialakult állapot ellenére ez a család tökéletesen helytállt! Szeretnék így szeretni!

 

5/5

Ebben a forróságban igazi jó kis kikapcsolódásra alkalmas történet. Nagyon jól eltalált borító teszi még vonzóbbá a történetet. Nem hinném, hogy van, akit ne venne le a lábáról. :-)

 

Kissé ijesztő eseménnyel indul be a cselekmény, de később is lesznek para dolgok benne. :)

 

Laurent talál egy női táskát. Nem sokat vacakol, pár perc gondolkodás után hazaviszi, és elkezdi kipakolni, tanulmányozni. Nyilván sok kérdést felvet egy talált táska, de ami először jut az ember eszébe, az a tolvajlás. Legalábbis nekem nagy valószínűséggel ez lenne az első gondolatom.

 

Laurent később sem lesz a gyakorlatiasság nagymestere, így elég későn esik le neki, hogy kb. mi lehet az elhagyott táska története.

 

Olyan igazi kis franciás tartalma van a táskának. Van benne parfüm, mobiltöltő, hajcsat, dobókocka..., de ami a leginkább felkelti a férfi érdeklődését, az egy piros kis notesz.

 

Egyre inkább belemélyed a noteszben található feljegyzésekbe, ennek hatására pedig egyre jobban kezd kötődni az ismeretlen nőhöz.

 

Vannak bizonyos nyomravezető jelek, ezeket el is kezdi követni, így ráakad a nő lakására, de a nőnek hűlt helye.

 

Innentől számomra kicsit para volt a dolog, bár gyanítom, az írónak ez egyáltalán nem volt célja.

 

Laurent megismerkedik a notesz tulajdonosának egyik ismerősével, viszont a kommunikáció pontatlansága, hiányossága miatt egész fura dolgok kezdenek alakulni. Olyannyira, hogy ha esetleg hasonló helyzetbe kerülnék, nem szeretném, hogy egy Laurent-féle fickó találja meg a táskám. :-) Pedig tényleg kedves kis krapek, csak valahogy félrecsúsznak nála a dolgok.

 

Nem kell azért begyulladni, Laurent nem pszichopata, ő maga sem sejti szerintem, hogy úgy viselkedik. :-) Telnek a hetek, ő pedig próbál még közelebb kerülni a nőhöz, bár még mindig nem találkoztak. Ennek ellenére ő nap mint nap a lakásában tartózkodik.

 

Szerintem nem lövök le semmilyen poént, de ez egy könnyed, szerelmi történet, egyértelmű happy enddel. Sokszor őrjítő kényszert éreztem, hogy megmondjam Laurentnek, hogy ne szerencsétlenkedjen, lépje már meg a helyes lépést. De kivártam! :-)

 

Bár már a nyár végén tartunk, de egy strandolós, egynapos pihenéshez kiválóan alkalmas könyvecske A piros notesz.

 

Nálam mondjuk eleve nyert ügye van a zsidósággal kapcsolatos történeteknek, ezzel nem mondok újat.

Sírtam is, nevettem is sokat a 70-es években Budapesten élő zsidó család mindennapjain. Sok-sok éven át kísérhetjük nyomon az életüket, és sok-sok országot is átszelünk, hogy rokonokat, nagybácsikat, nagynéniket ismerjünk meg. De bárhová is térjenek, a gyökerek megmaradnak, a szokások, a hagyomány, az ünnepek mindig összehozzák a családot, bármekkora is legyen a távolság.

 

Egy gyermek szemszögéből ismerhetjük meg ezt a hihetetlen felbolydult családot. És ezt tudjuk, hogy a gyermek nézőpontja mindig kicsit (vagy nagyon!?) más, sokszor mérföldekkel közelebb van a valósághoz, mint ahogyan a felnőttek látják.

 

Végig vidám könyvként olvastam, aztán a végén, ahogy kezdett leülepedni bennem, elárasztott valami furcsa szomorúság, hiányérzet, az elmúlás feletti bánat (vagy öröm?).

 

Sok-sok olyan élményt hozott felszínre bennem, amiket magam is átéltem, és bár teljesen más hátterű családból származom, én is magyar ember vagyok, ugyanazokat az utcákat jártam, majdnem ugyanazokat a szokásokat tapasztaltam, ugyanazokat az ízeket éreztem.

 

Hétköznapi volt, olyan történésekkel, amelyek bármelyikünk családjával megtörténhettek volna, a titok talán az írói csoda belecsempészése.

 

Nagyon gyorsan olvasható, hiszen rövidke, tömör, és rendkívül élvezetes volt, minden szomorúsága ellenére is.

Vágytam egy jó kis izgi skandináv krimire. Régebben faltam őket, de az elmúlt években valahogy kimaradtak. Ezért is volt már elvonási tünetem. :D

 

Swanson regényére esett a választásom, amiről hamar ki is derült, hogy egy igen nyomasztó thrillerbe botlottam.

Kate Priddy, a fiatal lány egy óriási traumán van túl. Illetve még dehogy van túl, csak valahogy próbálkozik. Volt párjáról kiderül, hogy pszichopata és hajszál híjja, hogy nem hagyja ott a fogát a lány. Hátborzongató üldözések, mellkasszaggató félelem, de megússza.

Viszont megmarad a szorongás, pánikroham, mindenféle egyéb további rettegés, ami ezzel jár. Teljesen érthető módon.

Családja próbál neki segíteni, de Kate teljesen bezárkózik. Éppen ezért meglepő, amikor édesanyja felveti egy lakáscsere ötletét, amit unokatestvérével ejthetnének meg egy másik kontinensen. Mi magunk is rendkívül megdöbbenünk, hogy a lány ebbe belemegy. Mindenki abban reménykedik, hogy végre regenerálódik, elfelejtheti az egész borzalmat, ami az életét körülveszi.

Túl unalmas lenne, ha megérkezvén, nem éppen egy gyilkossági helyszínelésbe csöppenne, ráadásul épp az ő új lakásának szomszédságában. Ha ez nem lenne elég, a nyomok az unokatestvéréhez vezetnek.

Na most légy okos Domonkos, itt aztán lehet regenerálódni... :D

De még ez sem elég, egyre több gyanús, figyelmeztető, ijesztő dologra lesz figyelmes. Én mondjuk hanyatt homlok menekülnék, de Kate nem futamodik meg.

Természetesen megismerkedik pár emberrel, de körülöttük is minden furcsa, úgyhogy nem tudhatja, barátra lelt-e vagy ellenségre. Teljes bizonytalanság veszi körül. Talán az adja neki az erőt, hogy ezt muszáj végigcsinálni, mert egyébként sosem fog megküzdeni a szellemekkel, amelyek folyton körüllengik az életét.

Persze eddig sem szűkölködik a könyv izgalmakban, de a végére aztán beindul itt minden, mint valami atomrobbanás. De tényleg, azt sem tudja az ember, hová kapkodja a fejét, sokszor horrorisztikus elemekkel.

Hogy ebből Kate gyógyultan vagy még betegebben jön-e ki, olvassa el, aki kíváncsi rá! :D 

 

Tudom, hogy az irodalom határai tágak, de hát, szóval amikor épp megmenekülsz egy elmebeteg életveszélyes támadásából, utána oké, hogy terápiaként el kell kezdeni kimozdulgatni, de nem egy tök ismeretlen rokonhoz, teljesen idegen környezetbe, egy másik kontinensre megyek át. Talán egy picit kisebb falattal kezdem a terápiát. Na, izgi volt végül is, de ez nagyon bosszantott. Nagyon hülye volt ez a Kate! :D

 

Nagyon érdekes nyelvezettel, kifinomult humorral írta meg ezt a könyvet, izgalmas korrajzzal megspékelve.

 

Főszereplőnk Gyra Miklós, akinek egy levél kézhezvételétől kezdve űzötté válnak mindennapjai. Célja, hogy nevét tisztára mossa, családja becsületét megvédje, és egyáltalán, hogy kiderítse, valóban ez a neve?

 

Nemzőapja, Wargha István halála után kap egy levelet, amelyben feltárja, hogy bizony ő az igazi apa. Miklós erről mit sem tudott. Egyáltalán, a Wargha név sem mondott neki semmit, legalábbis nem családi vonatkozásban.

 

Annál inkább botránytól bűzös ez a név, hiszen a vádak szerint ez a Wargha elárulta a koronát, így a hazát is. Megváltoztatják a felszínre hozott, rejtett titkok a szabadságharc mibenlétét? Vagy ez csak Miklós neve, becsülete miatt fontos?

 

Történelmi oknyomozás indul. A fiatal, elszánt ügyvéd egyetlen kiindulópontja az elhunyt édesapa naplója. Ahogy egyre inkább kinyílik a szeme az információk alapján, úgy környékez meg egyre bátrabban bennfentes, nagyhatalmú embereket is. Akik persze inkább csak elhajtani akarják, senki nem szeretne a darázsfészekbe belenyúlni.

 

Szeretné megismerni ezt az embert jobban, ha már személyesen nem is ismerhette, de nem tudja ő maga sem, milyen hatásai lesznek a nyomozásnak.

 

Ahogy haladunk előre a történetben, és a napló meglétére is fény derül, egyre többen szeretnének rá lecsapni, magukénak tudni. Kisebbfajta krimi alakul ki.

 

Közben a korabeli, árvíz által sújtott Budapest mozgó életébe is betekinthetünk, ahol épp átadni készülnek a Margit-hidat, és bolond az, aki átadás előtt rámerészkedik. Ismerős utakon járunk, sőt, munkahelyem környezete (Kálvin tér) sokszorosan említve van, így még élénkebbek voltak a képek jártomban-keltemben a környéken.

 

A főhősbe én teljesen beleszerettem! :D A humorába, néhol kissé szerencsétlen teszetoszaságába, elszántságába.

 

Ez a könyv a Szent Korona-trilógia utolsó kötete. Bár nem olvastam az első kettőt, ez nem zavart a szórakozásban. Az élmény és a történet teljes képe miatt kézbe veszem azokat is.

 

Szót ejtenék a kiadásról is. Rendkívül igényes, szép könyv, öröm a kézben tartani minden szempontból!

 

4,5/5

Kepes András számomra mindig a nyugalom szigetét képviselte. Legyen az riport, saját tévéműsor vagy akár egy könyv. Ha "találkozok" vele, megnyugszok, szusszanok egyet és élvezem nagyon, amit ad nekem.

 

A Tövispuszta már hosszú-hosszú ideje a bakancslistámon van, de valahogy mindig elmentünk egymás mellett. Érhetetlen! Többedik kiadása végre a kezembe került.

 

Az első világháború utáni évekbe, a tövispusztai nyomorba kalauzol minket, ez lesz végig a történetben a középpont, innen ki erre, ki arra vándorol, de ide valahogy mindig visszatér az utazó és a gondolat is.

 

Három család tagjai a főszereplők, a Veresék, a zsidó kereskedő Goldsteinék és Szentágostony báró családja. Különböző vallás, különböző vérmérséklet, különböző lehetőségek, de lakóhelyük, Tövispuszta akkor is közös bennük, és azt sosem tudják magukról lerázni.

 

Az érzelmek széles skáláján mozgunk végig. Hol a hasunkat fogjuk a nevetéstől, akár az öreg Veres igen emberes büszkeségéről olvasva, akár fia, Isti hülyeségein. Aztán mélyrepülés, ahol a holokausztig is eljutunk, és már a nevünkre sem emlékszünk. Hullámvasút, ahol jó lenne az egyensúly, de sokszor nehezen váltunk át. Gyanítom az akkoriak sem túl könnyen vették ezeket a változásokat. Élet és halál. Felváltva. Nem könnyű.

 

Nagyon éles, kritikus társadalomrajzot ír le Kepes András. Fáj, hasba szúr, mégis le kell nyelni. És hiába nem lehettem én még ott, mégis éles emlékként, élményként épült bele a gondolataimba, a zsigereimbe a regény.

396 oldal

Sokat ígér a cím és a borító is. Eleve, ha a könyv szó, könyvesbolt pláne szerepel egy címben, akkor egy molynál már nyert ügye van a szerzőnek. :D

 

Párhuzamosan történnek események, eleinte igencsak lassan. A főszereplő Emilia, aki igen kalandosan jut el abba a könyvesboltba, amelyet Julius Nightingale alapított, nem mellesleg egyéb szálak is fűzödhetnek az illető férfihoz. De egyelőre nagyon sok a titok.

 

Ebbe a könyvesboltba (is) rengetegen járnak, és talán az egész történetnek ugyanúgy ők is fontos személyei, mint a főbb szereplők. Itt kiönthetik lelküket, megtalálhatják a nyugalmat, vagy akár a szerelmet.

 

A könyvesbolt olyan, mintha egy bölcs öregember lenne, megőrzi az emlékeket, titkokat a különféle kis eldugott polcokon, hogy megfelelő időben és helyen előadja őket.

 

Emilia amióta átvette apjától a könyvesbolt vezetését, sorra szerzi az újabb kapcsolatokat. Mivel betér ide mindenféle látogató, vegyessé és színessé válik a lány baráti társasága.

 

Mindenkinek megvan a maga baja, a saját megoldandó problémája, és ki így, ki úgy segít a másikon, miközben rengeteg alkohol folyik le a torkokon. :D

 

Aztán a végén kicsit begyorsulnak az események, a szálak összefutnak, és szerintem nem nagy meglepetés, hogy mindenki nagyon boldog! :D

Ez egyszerűen fantasztikus volt. Amikor olvasok valakitől valami katarktikus könyvet, utána szkeptikus vagyok, hogy lehetséges-e überelni vagy legalábbis ugyanazt a szintet elérni. Itt most ez történt, hiszen a Hosszú az út is totál levett a lábamról.

A helyszín a Salt Lake City-i repülőtér, az időjárás borzalmas, óriási hóvihar miatt a legtöbb járatot törölték.

Dr. Ben Payne a sikeres orvos a másnap tartandó konferenciára igyekezne haza, Ashley Knox pedig az esküvőjére. Teljesen idegenek, és nem is sejtik, hogy nemsokára mindkettejük élete összefonódik, és minden megváltozik, átalakul.

Szerencséjükre egy idősebb pilótát sodor az útjukba a sors, aki felajánlja, hogy magánrepülőjén elviszi őket. Ez a szerencse relatív és igencsak forgandó, hiszen végig a történetben ide-oda csapódik a szerencsétlenség felé, és mindvégig nehéz eldönteni, hogy most az ő pártjukon áll-e vagy sem?

Szerencsésnek tartanák magukat, ha előre tudnák, hogy egy magasabb hegy tetején Grover szívrohamot kap és lezuhan a repülő? Nyilván nem! Velük pedig ez történik.

Ahogy filmeken is szoktuk látni, hosszú-hosszú percekig síri csönd, és ha latolgatni kéne a túlélők számák, valószínűleg mindenki a nullára voksolna.

Aztán szép lassan élesednek a képek, és jó hírként konstatáljuk, hogy mindkét utas + Grover utálatos kutyája él.

Örülhetnénk, de minek is? Többezer méter magasan, hóval fedett hegytetőn arra ébredni, hogy bár túléltek egy repülőgépszerencsétlenséget, most mégis mihez kezdenek? Milyen esélyekkel élhetik túl akár a következő perceket is?

Mindkettejüknek vannak sérülései, de Ashleyé súlyosabbak, ő képtelen járni.

Ben tapasztalt hegymászóként szinte azonnal elkezd logikusan gondolkodni, terveket kovácsolni. Feladni semmiképp nem fogja, ebben biztos.

Soknak tűnő idő elteltével muszáj elindulniuk, bár a lány járásképtelen. Ben összeeszkábál a repülőgép maradványaiból egy rögtönzött szánkóféleséget, azon kezdi el húzni a lányt. Közben pedig röpködnek a mínuszok.

Rettenetesen hosszú út áll előttük, és ahogy róják a kilométereket, egyre inkább megismerkednek egymással. Muszáj valahogy tartani egymásban a lelket, és hamar kiderül, hogy nemcsak a környezet, az időjárás elemeivel kell megküzdeniük, hanem saját életük traumáit is fel kell dolgozniuk.

Ashley elég rámenős, már amennyire a hordágyáról erre képes, és folyamatosan faggatja Bent a családjáról, feleségéről, akibe - még ha vannak is feszültségek - halálosan szerelmes. Gyönyörű szépen beszél a nőről, Ashley pedig csak ámul, hogy ilyen is létezik? Így is lehet imádni egy nőt? Ő a vőlegényétől még csak hasonló érzelmeket, gondoskodást sem kapott soha. Kénytelen ő is elgondolkodni, hogy vajon tényleg ő az igazi?

Emberfeletti küzdelem az egész történet az elemekkel, az érzelmekkel, a mélyen megbúvó fájdalmakkal. Ezek közül elég lenne csak egy is, az is sok lenne. Egymásnak, egymáson segítenek, miközben nem tudják, mit hoz a következő pillanat.

A legvégén pedig jön egy olyan csattanó, ami álmomban nem jutott volna eszembe. És így minden összeállt, megoldódott! 

 

Na most tudom, hogy ez nyálas lesz, de a szerző tényleg a lélek húrjait pengeti, de valami olyan érzékenységgel, hogy belesajdul teljesen az ember szíve. Ok, befejeztem! :D

A filmből mozifilm is készült, ha jól tudom, 2017-ben.



5/5

Egy gyönyörű mesével írta most tele Ahern a lapokat. Ő is nagy kedvencem, bármilyen témához is nyúljon.

 

A természetben is megtalálható lantmadár volt az ihletője a történetnek. Ez a madár nem különösebben szép, inkább vicces, viszont a hangokat fantasztikusan tudja utánozni.

 

A főszereplő, Laura is innen kapja a nevét, mivel bármilyen hangot tökéletesen képes ő is visszaadni. Az ő története nem mindennapi. Igazából nem kívánt terhességből született, ráadásul létezését is titkolják. Semmilyen nyoma nincs az ő létének. Egy eldugott tanyának egy rejtett részén él, ahol bogyógyűjtéssel, egyéb kis segítséggel tartja fenn magát.

 

Úgy tűnik, számára ez a magányos élet kielégítő, nem vágyik többre. Viszont amikor egy forgatócsoport tűnik fel a színen, Solomont, a hangmérnököt meglátva, egy pillanat alatt, villámcsapásként csap le rá az érzés, hogy élete párjára lelt.

 

A varázslat kölcsönös, a férfi is megbabonázva bámulja a nőt, és innentől mindkettejük élete gyökeresen megváltozik.

 

Az egész forgatócsoport úgy gondolja, hogy Laurával nagyot lehet durrantani a médiában, sikerük kulcsa a lányban van. Egyből stratégiai tervet készítenek, milyen filmet is készítsenek a lány különleges életéről.

 

Azt gondoltam, hogy ezt a társadalomtól teljesen elzárt lényt lehetetlen, hogy ki tudják mozdítani ebből a biztonságos, szűk kis környezetéből. De tévedtem! Laura is a lehetőséget látja abban, hogy kipróbáljon sok-sok dolgot a világban, amiből eddig kimaradt. Van bepótolnivalója.

 

Eleinte a tévések csapata segíti őt, de egy idő után felfelé ívelő karrierjéből kiszorul ez a kicsi, gondoskodó csoport. Ahogy halad előre, felfelé a siker útján, úgy süllyed egyre lejjebb a lelke, az örömöt már alig-alig látja az életben.

 

De vajon marad ereje ebben a hajtásban az embernek arra, hogy kimozduljon, és visszatérjen a gyökerekhez, ahol még minden békés volt? Főként, ha ez az ember nincs felvértezve a valóságshow-k gyötrelmes világában működő borzalmak ellen?

 

Sok, közhelynek tűnő igazságot tartalmaz a történet. A mostani évtizedekben rendkívül közkedvelt valóságshow-k világába láthatunk bele, és ismét rá kell jönnünk, hogy a pénz, siker, csillogás semmit nem tud adni, ha kivész a lélek mögüle. Anélkül semmire sem jutunk. De egyébként is sanszos, hogy ez a világ tönkreteszi az abban részt vevőket.

 

Az sem utolsó dolog, hogy megismertem a természetben élő lantmadarat. Nagy madárrajongók lévén, erről az egyedről még nem hallottam. Csodás kis állat! :D

 

Van több olyan könyve Ahernnek, amik jobban tetszettek, úgyhogy ez csak a viszonyítás miatt kapott 4-est.

De jó volt, hogy nem kellett sokat várni egy újabb Picoult könyvre. Ahogy a kezembe került, félre is dobtam az aktuális olvasmányt, egy percet sem akartam várni. :-)

A téma most nem volt olyan nagy újdonság, mivel az előző könyve, A tizedik kör is e körül a téma körül forog. A szexuális erőszakot tovább boncolgatja, nyilván picit más aspektusból.

Jack az új élet reményében érkezik Salem Fallsba. Nemrég szabadult a börtönből, ahová szexuális erőszak miatt zárták be több hónapra.

Ugye a Picoult írásait ismerők nem feltétlenül dőlnek be a szimpátiának, sem annak, hogy a főszereplő váltig állítja, teljesen ártatlanul ítélték el.

Itt is ez a helyzet, hiszen Jack az első pillanattól kezdve jókora rokonszenvet ébreszt bennünk, és az ő szemszögéből tudhatjuk azt is, hogy semmiféle erőszakot nem követett el, alaptalanul vádolták meg, majd csukták le.

Ezt igazolja az is, hogy nem sunyiskodik, egyből jelentkezik a helyi rendőrségen, hiszen kötelessége ott megjelenni.

Hamar híre megy a kisvárosban, hogy ki és milyen múlttal érkezett közéjük, és hát milyenek az emberek, egyből ítélkezni kezdenek, szó sem lehet róla, hogy befogadják. Az apák hét lakat alatt őrzik lányaikat, kijárási tilalom lép életbe.

Mindennapos küzdelem kezdődik Jack számára, illetve folytatódik, mert egyre inkább megismerhetjük a korábbi vádak körülményeit is, és hát az elmúlt időszak nem a nyugalomról szólt.

Ő mindent megtesz, esélye lenne egy normális szerelmi élet kialakulására is, de egyre inkább, a végletekig elharapóznak az indulatok.

És akkor bekövetkezik, ami már az első sorok óta ott van a levegőben, szinte pattanásig feszülnek az idegek attól, hogy mikor történik meg.

Salem Fallsban megerőszakolnak egy fiatal lányt. Az áldozat és a többi tanú elmondása alapján Jack az elkövető.

Kezdhetjük rágni a körmünket, a szokásos Jodis okfejtések, ellenvélemények, különböző álláspontok.

Én mindvégig Jack mellett álltam, de résen voltam, mert tudom, hogy Jodi mindig tartogat valami meglepetést a végére (is), ami aztán totál átforgat mindent, és addig elképzelni sem tudtuk azt a verziót.

Szép kis gyűjteményem van már a könyveiből, és nagyon remélem, hogy ez még mindig gyarapodni fog a jövőben.

O'Ferrelltől ezt olvastam legutóbb, és ott sem csalódtam. Ahogy most sem!

Fantasztikus családregény egy ír családról, akik küzdenek a hőhullámmal az 1976-os londoni hőségben. Teljesen átlagos emberek, hétköznapok, mégis egyből beleveszünk az első oldalak után.

Tehát belecsöppenünk ennek az átlagosnak tűnő családnak az életébe, ahol tulajdonképpen nem történik semmi extra. Mindenkinek megvan a maga kis titka, mindennapos, unalmas, kevésbé unalmas történései, de ennyi.

Amikor azonban Robert, a családfő minden előzmény nélkül eltűnik, a család kénytelen feladni egy időre a saját kis megszokott életét, egybegyűlni, és akciótervet készíteni, hogyan találják meg a férfit.

Tehát a testvérek ismét összejönnek a hajdani családi fészekben, és kezdetét veszi a múlt boncolása, sérelmek mélyről való elbányászása. Hárman vannak, mindhárman teljesen különböző karakterek. 

Michael Francis házassága romokban hever, maga sem tudja, mit hoz számára a jövő. Monicának sem fenékig tejfel az élete. Férjével és nevelt gyermekeivel nehezen találja meg a hangot, valamiféle mártírként, kívülállóként tengeti napjait abban a "családban". Boldognak semmiképp nem nevezhető ő sem. És a harmadik, legkisebb lánytestvér, Aoife, a család feketebáránya, aki születésétől fogva megbontotta a harmóniát a családban, na hát nála is lenne mit rendbe hozni. Bár talán még ő a legfelszabadultabb, legmegnyugtatóbb jellem az egész bagázsban. Hiába megy ellene minden elvárásnak, mégis szimpatikus, hogy kitart ezek mellett. Nem mellesleg magas intelligenciája ellenére majdhogynem analfabéta.

Természetesen a fő cél, megtalálni Robertet, de itt sokkal fontosabb dolgok is történnek. O'Ferrell szép lassan bontogatja le a héjakat a szereplők karakteréről, egyre mélyebbre ásunk a jellemek tekintetében. És ezt nagyon érdekesen, izgalmasan csinálja!

Nagyon-nagyon tudtam szeretni Michael Francis-t és Aoife-t is, és nagyon tudtam utálni Monicát. Nagyon kifinomultan irányítja az érzelmeket, a szálakat, nem is sejtjük, milyen folyamatok zajlanak, csak a végeredménynél kapkodjuk a fejünket.

Olyan az egész, mint egy jó kis terápia, a szereplőknek és nekünk is. Szépen vezet rá mindenkit arra, hogy a jelen tökéletes letükröződése a múltnak. Éppen ezért is fontos, hogy feltárják a múltat. Mindegyikük, mert mindenkinél akadnak elvarratlan szálak. És a végére szép lassan összeáll az összes mozaikdarabka.

Nagy könnyedséggel, olvasmányosan ír, legyen az humor vagy mélyszántású történet. Árad könyveiből a profizmus és az írás szeretete.

Hűha! Egyelőre sokkhatás alatt állok. Nem tudom, hogy anyaként el kellett-e olvasnom ezt a könyvet, mert az egyébként is meglévő paráim csak felerősödtek, megsokasodtak.

Nem tudom, mi az egészséges féltés. Szerintem olyan nincs is. Ahogy megszületik egy gyermek, onnantól kezdve akarva akaratlanul az ember agyában cikáznak hülye gondolatok afelől, hogy mik történhetnek meg a gyermekével. De nyilván nem élhetjük ennek a fényében a mindennapjainkat. Valahogy bízni kell a legjobban!

Sajnos a téma jó pár éve eléggé aktuális, főként az Egyesület Államokat értve ez alatt. Úgy tűnik, hogy az iskolai lövöldözés már velejárója a mindennapoknak. A megelőzés érdekében tett erőfeszítések úgy tűnik, nem elegendőek. És a megelőzésen nem is feltétlenül azt értem, hogy időben észrevegyék az iskolába fegyverrel érkező diákokat, hanem a jóval előtte történt dolgokra gondolok. Úgy mint családi háttér, szülői gondoskodás, biztonságos otthon. Mert talán minden innen indul ki.

Zach Taylor élete egy pillanat alatt megváltozik, amikor egy ámokfutó az ő iskolájukban kezd el lövöldözni. Bár túléli, élete innentől kezdve teljes fordulatot vesz. Kinek ne venne???

Tizenkilenc áldozata van a lövöldözőnek, és ezeknek az áldozatoknak a családja mind-mind összeroppan, az élet kilátástalanná válik. Hogyan lehet ezt túlélni a túlélőknek, a hozzátartozóknak.

Zach családja is érintett a tragédiában, de ez a kisfiú - hiába, hogy ő is átélte az egész borzalmat - egyszerűen nem érti a helyzetet, nem fogja fel, hogy mennyiben érinti a családját a veszteség. Csak azt látja, hogy anya eszét vesztette, apja fásult, senki sem foglalkozik vele, bárhogy próbálja magára vonni a figyelmet. Eleinte még úgy gondolja, hogy ez az egész a javukra válhat, hiszen a tragédia előtt folyamatos veszekedés volt otthon, neki sem hagytak békét, viszont most itt az ideje, hogy minden helyreálljon. Pedig dehogy!

Apránként, lassacskán ébred rá a maga kis világában, hogy itt nagy baj lehet. Ő a maga kis fantasztikus módján próbálja feldolgozni a helyzetet. Különböző színű lapokat ragasztgat az új búvóhelyén a falra, ezek fejezik ki az egyes érzelmeket, amiket átél. Egyenként, különválasztva próbálja őket értelmezni, megérteni.

Ez a kisfiú hihetetlen édes és okos. A szívem szorult el, ahogy próbálja felhívni magára a szülei figyelmét, de mint a falra hányt borsó. Teljesen érthető ez az állapot a szülőknél is, mégis a szívem szakadt meg, olyan kedvesen próbál közeledni, végül pedig mindig egyedül marad a feldolgozatlan gondolatokkal.

Saját kis módszertant dolgoz ki arra, hogy helyrehozza a helyrehozhatatlant. Ez a hétéves kisfiú az, aki sajátos terápiát alkalmaz a családján, és ha ezekre a kezdeményezésekre nincsen a körülményekhez képest pozitív válasz, akkor megette a fene. :(

Az a legszörnyűbb az egészben, hogy ez bármelyik nap megtörténhet bárkivel. Isten óvja az érintetteket! De ezzel foglalkozni muszáj! Valós jelenség, semmi túlzó nem volt a történetben, épp ezért is rázott meg nagyon.

A Brooklyn után nagyon vártam ezt a könyvet, ott teljesen elvarázsolt Tóibín. A csoda itt is megvolt, csak kicsit sötétebb szemüveget adott ránk. :D

Nora Webster. Olyan szép név. A története már nem annyira.

Nora fiatalon megözvegyül, egyedül marad gyermekeivel. Szerető, szép család voltak, de innentől elveszti a talajt lába alól. Látszólag csinálja a dolgokat tovább, de érezhető, hogy valami nem stimmel. Nagyon nem.

Ő maga is úgy gondolja, ha elmegy fodrászhoz, kísérletezik új frizurákkal, még ha ezek nevetségesre is sikerednek, minden rendben van, minden rendben lesz.

Belép a zene is az életébe, ami végül is mindig ott volt, de most kiteljesedhet végre ez a dolog is az életében. Kapcsolatokat épít, közösségekbe jár, és közben a rokonok aggódnak. Mi, olvasók is. Nem hiába. Hiszen a sok program ideje alatt a gyermekei ki tudja merre, mit csinálnak, kivel vannak?

A gyerekeknek minden eddiginél nagyobb szükségük lenne anyjukra, de kénytelenek beérni a rokonokkal vagy egymással. Próbálják ők is túlélni a helyzetet, anyjuk állapotát, és nyilván őket is érinti a gyász, azzal is kéne kezdeni valamit.

Gyermekei időnkénti jelenléte ellenére egy végtelenül magányos asszonyról van szó, aki minden kis szalmaszálba próbál belekapaszkodni, hogy ne merüljön teljesen alá. De nem biztos, hogy nem késett-e már el!?

Én nagyon sajnáltam őt is, a gyerekeket is. Szeretetből nincs hiány, végtelen a ragaszkodás, még ha a jelek mást is mutatnak.

Lehet itt arról vitatkozni, hogy vajon a gyász teszi-e ezt a nőt olyanná, amilyen, vagy pedig a teljes közönyösség jellemzi minden és mindenki iránt. Ez a legszörnyűbb módon a gyerekek felé csapódik le. Tulajdonképpen a szél és az eső neveli őket, Norának nem sok hatása van a dolgokra. Azt viszont nem tudhatjuk, egy haláleset milyen módon, hogyan ráz meg egy érintettet. Mindenképp fura, de ugye az dobja az első követ...