Mostanában nagy szerencsém van a könyvekkel, egymás után vettem kézbe a jobbnál-jobb könyveket. Nyilván a saját ízlésem is formálódik, egyre jobban ráérzek a nekem való darabokra, és ez olyan jó! Megint elkerült a csalódás.

Nem emlékszem, hogy valaha láttam-e ilyen gyönyörű könyvet!? Kívül-belül csupa szépség. Csak forgattam, nézegettem, szagolgattam hetekig, szinte féltem belemélyedni, hátha elveszik a varázs. De nem hogy nem veszett el, hanem teljesen beszippantott a világa. A végén pedig csak néztem magam elé, hogy akkor most mit csináljak? Sírjak? Nevessek? Vagy egyszerre a kettőt, de azt hogy? Kezdjem elölről az egészet? Csak simogatom és ízlelgetem magamban tovább. A könyv külleme, tartalma egyaránt formabontó, a szokványostól nagyon messze áll, de ettől IS olyan fantasztikus.

Egy kisfiú él Párizs forgalmas vasútállomásán egymagában, leginkább rejtőzködve. Ő Hugo Cabret. Iszákos nagybátyja volt az állomás órakarbantartója, akivel Hugo együtt élt. Pár hónapja azonban eltűnt, így a fiú maga végzi el a szükséges munkálatokat az órákon, hiszen kézügyessége, leleményessége, bátorsága megvan hozzá, ráadásul ott van még a technikai-mechanikai kütyük iránti hatalmas vonzalma is. Élelmet, apróbb alkatrészeket lopással szerez meg, időnként rajtakapják, legtöbbször sikerrel jár.

"Ha elveszted a célod… az olyan, mintha te is elromlanál."

Mihez kellenek az alkatrészek? Egy automata, azaz a gépember helyreállításához, ami egy tűzvész során rongálódott meg. Csodákat lenne képes elmesélni ez az automata, és ezekre a titkokra kíváncsi Hugo és bájos kis barátnője Isabelle, akivel szintén az állomás területén ismerkedik meg egy malőr alkalmával. Céljuk elérése érdekében sok mindent meg is tesznek. Akciófilmbe illő kalandokat élnek át együtt, és nagyon szorítottam, hogy találják meg a "kincshez" vezető utat.

Nagy szerepet kapnak az elektronikus szerkezetek, továbbá a francia filmkészítés alapjai is megjelennek a sorok között, és az ezekkel kapcsolatos varázslatos mesék.

Ez a könyv képes visszahozni, újravarázsolni a gyermeki lelket, szinte biztos vagyok benne, hogy minden felnőttben, ami egyébként úgy hiányzik.

Az illusztráció pedig??? Mit mondhatnék én, aki egy almát is alig bír lerajzolni. Szívem szerint azonnal ceruzát ragadnék. 284 db eszméletlen, esztétikailag kifogástalan rajz ékesíti az egyébként is gyönyörű könyvet, amelyek szintén az író keze munkáját dicsérik.

Biztos, hogy a gyermekeimnek is oda fogom adni, és kincsként őrizzük. Csodaszép! Mondom, csodaszép! Ne hagyjátok ki!!!

"Az idő a legkülönösebb mutatványokra képes."

Film is készült, aminek a megtekintését a mai napon meg is ejtem, nem bírnám tovább. A könyv adaptációja 11 Oscar-jelölést kapott, és Martin Scorsese nevéhez fűződik. Íme a trailer, ami sokat ígér...

Az Ünnepi Könyvhét alkalmából a Ciceró és a Gabo kiadók részéről szeretnénk megragadni az alkalmat, hogy megismerkedjünk azokkal a könyves bloggerekkel, akik eddig népszerűsítették, vagy a jövőben szívesen népszerűsítenék kiadóink könyveit.

Látogassatok el a standjainkra... a Könyvek éjszakáján, június 9-én szombaton este 7-10 óra között, és ismerkedjetek meg könyveink szerkesztőivel, gyertek el velünk beszélgetni a könyveinkről.

Meglepetés: Szeretnénk benneteket megajándékozni egy 40 %-os kedvezménykuponnal, mellyel a helyszínen, a Könyvek éjszakája keretében megvásárolhatjátok kiadóink könyveit a standjainkon.

Extra meglepetés: A Gabo standjánál megismerkedhettek Hidasi Judittal, az Április út című új sikerkönyvünk szerzőjével, egy közös pizzázással egybekötve. (Hogy miért pont pizza? Megtudhatjátok ezt is a helyszínen.)

Mi a teendőtök?

Regisztráljatok az eseményre úgy, hogy küldtök egy e-mailt a gabokonyvkiado@gmail.com e-mail címre. Az e-mailben küldjétek el neveteket, és a blogotok linkjét.
Jelentkezési határidő: 2012. június 5.
A helyszínen a Könyvek éjszakáján keressétek Till Zsuzsannát a Ciceró vagy a Gabo Kiadó standjánál, tőle tudjátok megkapni a 40% kedvezményt biztosító kupont!

A blogger találkozó eseményét terjesszétek blogos társaitok között!

Nagy kíváncsisággal és izgalommal várunk benneteket!

Ciceró és Gabo kiadók

Kicsit tovább húztam ennek a második résznek az olvasását, mint ahogy terveztem, és most azonnal ugranék a harmadik részre is, mert ez is veszett jó volt, annak ellenére, hogy egy picit döcögősen indult be a történés.

A Millenium ismét akcióban, most az alvilágot szeretnék leleplezni egy tényfeltáró riporttal, és egy ahhoz kapcsolódó könyv kiadásával. Nyilvánvaló, hogy ellenérdekekbe ütköznek, így eleinte titokban készülnek a nagy durranásra. Svédországban prostitúcióra kényszerített lányok után nyomoznak, azok futtatóiról szeretnék lerántani a leplet.

A tetovált lányból már megismert, öntörvényű Lisbeth Salander a szintén ismerős újságíró, Mikael Blomkvist gépéről halássza le az információkat, így kéretlenül ő is bekapcsolódik a nyomozásba, és hogy-hogy nem, azon kapja magát, hogy ő maga is üldözötté válik. Zárkózottsága, antiszociális viselkedése talán még jobban felfokozódott, így a kapcsolatteremtés továbbra is nagy nehézségeket jelent számára, bár ő jól elvan a saját kis világában, bár mutatkozik némi javulás. :-) A főszerep ebben a második részben inkább az övé az egész történet alatt.

A szálak ismét szövevényesek, mivel egy kettős gyilkosság is történik a nyomozás alatt, ezzel megnehezítve a Millenium kiadási terveit, de az egész ügy felgöngyölítését is.

Mikael és Lisbeth pikírt kapcsolata tovább folytatódik, bár csupán csak a számítógépen keresztül. Az izgalom most sem maradt el, sőt!

És végig az egyik fő kérdés, hogy ki az a Zala, akinek kulcsszerepe van az egész ügyben?

Igen, most kapott el a gépszíj Allendével kapcsolatban. A Távoli sziget is nagyon tetszett, de ez végleg bedarált! :-)

A történet a chilei Trueba család négy generációjának történetét követi nyomon a XIX. század végétől a XX. század második feléig, de a középpontban mindvégig Esteban Trueba áll, aki a maga erejéből lehel életet a családi örökségből hátrahagyott, teljesen lepusztult vidéki gazdaságba. Bár vannak körülötte bőven szolgálók, mégis kínlódik a magánytól, férfias vágyaival küzd megállás nélkül. Olyannyira, hogy más választás nem lévén, a szolgálólányokat teszi magáévá, szinte válogatás nélkül. Kegyetlenkedései, kíméletlen munkatempója meghozza a gyümölcsét, hiszen a birtokot felvirágoztatja, ezáltal hatalmas vagyonra tesz szert, igencsak befolyásos földbirtokossá válik.

Viszont eljön az a pillanat, amikor már egy takaros feleségre vágyik. Így kerül kapcsolatba a del Valle családdal. Először Rosát jegyzi el, aki rövid időn belül meghal, később testvérét, Clarát, aki a felesége is lesz. Clara egy külön jelenség a történetben, a sava-borsát az Ő karaktere adja. Egy külön világban él a lány, amibe nem tudnak kívülállók behatolni. Csakúgy mint édesanyja, élénk kapcsolatot ápol a szellemvilággal, azzal teljes összhangban él. A mindennapi, való életben nem igazán vesz részt, így tragédiák, kudarcok sem rendítik őt meg. Álomvilága, ami egyben kiegyensúlyozottá is teszi, mindenkire nagy hatással van. A családot Ő tartja össze, nélküle minden a semmibe veszne. Megismerkedhetünk gyermekeikkel, a felmenők is sok említést kapnak, de a középpontban ez a két ember áll mindvégig.

Rengeteg szereplő van még a könyvben, mindenkinek fontos a szerepe is, de feleslegesnek és szinte lehetetlennek is tartom kibogozni itt most a szálakat. Amikor olvastam, tökéletesen beleillett minden és mindenki a képbe. Érzelmeimmel folyamatosan játszott az írónő, egyszer felnevettem, mert rengeteg humor is van benne, máskor a gyomrom összeszorult, annyira nyomasztó volt egy-egy helyzet.

A remek, szövevényes családtörténeten túl Chile történelmébe, politikai forrongásába is belepillanthatunk, ez egy külön érdeme a könyvnek.

Szoktam álmodozni, álmodni, huh, de még milyeneket. Álmomban tudok repülni, varázsolni, mindenfélét, aztán amikor felkelek, szomorúan konstatálom, hogy álom ez és nem valóság. De ez a könyv teljesen álomszerű volt, pedig ébren voltam. Felültem egy felhőre és csak repkedtünk. Ráadásul én nem is nagyon szeretem a misztikus dolgokat, a szellemjárkálós mizériákat, de most kifejezetten élveztem, sőt, szórakoztatott, pedig itt aztán tényleg tömegesen járkáltak a szellemek. Clarát pedig egyenesen imádtam, a fő szellembarátot. Egy tündér, akihez csak közel megyünk, egyből vidámak leszünk. És aki mindent, mindenkor megment, mellette minden megoldódik!

Annak ellenére, hogy Esteban Trueba egy mérhetetlenül kíméletlen, erőszakos emberként van ábrázolva, nem tudtam gyűlölni, inkább sajnáltam, és kívántam, hogy meglelje békéjét.

Ha új könyvet kezdek el olvasni, mindig kell egy kis idő, hogy belerázódjak, felvegyem a ritmusát, megérezzem a hangulatát. Most nem volt ezzel gond, hiszen szinte átcsöppentem az író egyik könyvéből a másikba. Csukott szemmel, tapogatódzva is felismerném, hogy ismét az Ő írásával állok szemben, hiszen nagyon egyedi, finom stílusa van munkáinak. És mondanom sem kell, hogy ismét elvarázsolt, nagyon szerettem ezt a könyvét is. Bátran kijelenthetem, hogy Ő az idei személyes felfedezettem! De talán a tavalyi évet is hozzávehetem.

Ki is ez a Valdez? Személye, személyisége nagyon fontos, hiszen ez adja a könyv magvát, abból indul ki minden. Hogy szimpatikus-e? Mindvégig nem tudtam eldönteni, ide-oda csapongtak az érzelmeim, egyszer gyűlöltem, máskor ordítottam volna, hogy pofozza már fel valaki, hogy észhez térjen, aztán meg sokszor nagyon sajnáltam. De alapvetően nem nagyon élnék vele, vagy akár a közelében...

A főszereplő már az első oldalon kijelenti, hogy megölt egy nőt. Hát mit mondjak? Döbbenten néztem magam elé, hogy ennyi? Akkor most minden titok kilőve, már nem is tartogat több meglepetést számomra a könyv? Dehogynem! Hiszen, amíg eljut a katarzisig, számtalan dolog történik a regényben, nem kell aggódni. Ismét a jól ismert, előző könyvében is annyira kedvelt "lassú víz partot mos" effektus dolgozott. Most is, mint korábban, nagyon szépen, alaposan kidolgozott, ámde apróra kimért adagokban folydogált a történet.

"A szépség sokat jelentett Valdez úrnak. Kedvelte ő a rendet meg a tisztaságot is, de a szépségért odavolt, a csúnyaságtól pedig félt."

Luciano Hernando Valdez író. Elismert és ünnepelt író. A kiadók kapkodnak a műveiért, ugrásra készen várják, mikor ad ki a kezei közül ismét valami remekművet. Az utca embere is felnéz rá, isszák mindent szavát, lesik a kezét, hogy vajon a kávézóban az új regényét írja-e kis noteszébe? Mindenféle furfanggal próbálják kiszedni belőle új történetének akár csak egy aprócska morzsáját is. Az egyetemen is tanít, luxuskörülmények között él, megengedheti magának, hogy bármelyik nőt az ágyába vigye, akit csak akar. Szóval elmondhatjuk, hogy nagyon sikeres férfi. Ám van egy kis bibi, amit önmaga előtt sem mer bevallani. Gondolom minden könyvíró rémálma, az írói válság... Valdez napokon, heteken át képtelen (fél)mondatnál többet papírra vetni, annak sem látja sok értelmét. Mert egyébként nincs is.

Mint egy szülő nő, küszködik, vért izzad, de akkor sem sikerül többet kipasszíroznia magából. És akkor megismerkedik Caterinával, a gyönyörű, nála 20 évvel fiatalabb lánnyal. Rögtön szerelembe is esik iránta, és úgy érzi, ez a lány képes lesz őt megmenteni, talán ez a lány lehet gyermekei anyja, életének társa.

"A randa, sárga macska átvágott az úttesten, és beosont a kuplerájba."

Párhuzamokat véltem felfedezni az előző könyvével. Itt is a középpontban a férfi mélységekig hatoló vívódása áll önmagával, a világgal, a nőkkel, hasztalan... De engem nagyon érdekel ez a téma, és nagyon furcsa, ám mégis nagyon élvezetes volt, hogy ezt egy férfi tollából olvashattam. Egyébként erről jut eszembe, hogy az előző és a mostani könyvei is nagyon férfiasak, és ezt feltétlenül pozitív értelemben írom. Ezt csak azért tartom fontosnak, mert ajánlani szeretném férfitársaimnak, amikor a piac el van árasztva női írók által, főként női témákkal foglalkozó, női lélekhez szóló írásokkal. Az sem baj, csak mégis jó felfigyelni, észrevenni a "másik oldalt" is!

Aztán arra is rájöttem, hogy a szerzőt valamiért nagyon zavarhatja a közhivatalokban, szállodákban tüsténkedő ajtónyitogatók sürgölődése, egyben feleslegessége, mert ebben a regényben is rosszalló említést tesz róluk, de ez inkább vicces volt. :-)

Kissé krimiszaga volt, kissé lélektani volt, kissé szerelmes, de ismét nagyon jól összegyúrva, egy szép egységes történetként tálalva.

Remélem, a szerző ismét ellátogat blogoldalamra, úgyhogy innen üzenem, hogy én nagyon bízom benne, hogy szorgalmasan dolgozik, mert én itt várok Magyarországon, de nagyon!!!

(http://www.href.hu/x/hx1x)

Te jó ég! Ki ez az író? Honnan jött? Valami olyan ismeretlen, de veszett jó húrokat penget meg, hogy a szavam eláll tőle. Illetve nem is annyira ismeretlen, és lehet, hogy őrültséget írok, de nekem folyamatosan Kafka írásai jutottak eszembe, és ez nálam mindenképpen pozitív. És attól, hogy eszembe jutott, nem azt jelenti, hogy ugyanaz, vagy hasonlítana rá. Nem, csak egyszerűen hasonló furcsa, érdekes világot varázsolt elém Nicoll. Eszméletlen jó kis könyv ez. Közhelyesen hangzik, de gyönyörű írást olvastam, teljesen a hatása alatt vagyok.

Ő azt nyilatkozta, hogy nem divatos regényt írt. Hát tényleg nem, de ettől még - vagy ennek ellenére, döntse el ki-ki maga - tökéletes munkát adott ki a kezei közül. Nem is merném minden ismerősömnek ajánlani, viszont vannak jó páran, akiknek pedig kötelezővé tenném.

Nem is történnek csuda nagy dolgok ebben a könyvben. Egy egyszerű kisváros, Pont polgármesteri hivatalában játszódik nagyrészt a történet, amelynek városcímeréről, falairól, levélpapírjairól mindenhol visszatekint ránk Szt. Walpurnia, a helység védőszentje. Hozzá imádkozik minden esdeklő, hátha egyszer csak csodát tesz, hátha a reményteleneknek kinyújtja a kezét, abban a kért segítséggel, megoldással. Mert szükség van itt nagyon is a csodatévő támogatásra, hiszen itt van a mi derék, kissé ódivatú, régi vágású, ámde nagyon becsületes, igazságos polgármesterünk, Tibo Krovic, aki reménytelenül szerelmes titkárnőjébe, Agathe Stopakba, és aki nem mellesleg férjezett. Mindaddig plátói a szerelem, amíg egy szép napon az asszony bele nem ejti uzsonnás dobozkáját a szökőkútba, innentől megváltoznak a dolgok, a polgármester bátorsága fénysebességre kapcsol. A fénysebesség a történet sodrásához képest értendő mérték, hiszen nagyon lassan zajlanak az események, így van időnk még jobban magunkba szívni, emésztgetni a gyönyörű sorokat, mondatokat, hiszen a legegyszerűbb jelenségeket is olyan alapossággal, mégsem unalmasan festi le Nicoll, hogy huh, borzongató volt.

Annak ellenére, hogy egy férjezett asszony szerelmi életének alakulásáról szól a történet, az erkölcstelenség fogalma még csak fel sem merült bennem, pedig ha úgy tetszik, ódivatú vagyok ezen a téren.


A szerelemnek egyfajta csodaszép, varázslatokkal teli bemutatása ez a könyv. Nem vidám, sőt... mégis rendkívül szerethetőek a szereplői, az egész történet bizsergető finomságot, lágyságot áraszt magából.

Könyv a javából, annak is a sava borsából! Arról nem is beszélve, hogy nagyon szép a könyv külső megjelenése is. Egyébként az írónak a hetekben fog megjelenni az újabb könyve Valdez címmel, szintén a GABO kiadó gondozásában, amaz is csodaszép borítóval. Fenem rá a fogam... Nagyon kíváncsi vagyok, tud-e duplázni az író???

Update:  hivatalos forrásból most kaptam a hírt, hogy TUD!!! :-)

Körülbelül 2 hete tart az őrület, azóta, hogy kézhez kaptam a könyvet. Menetrendszerűen este 8-kor, amikor már az orrom a bokámat súrolja az álmosságtól, elhangzik a szokásos: "anyaaaaaaaaaaaaaa, a Narancshalat akarjuk...". Persze nem szeretnénk, AKARJUK!!! De mindegy is, mert olyan édes kis kidobott kiskutya szemekkel néznek, hogy nem tudok ellenállni. Ráadásul én is nagyon élvezem.

Az én egyébként kimeríthetetlen, huncut kis csikóhalaim tátott szájjal, kidugott nyelvvel hallgatják a kicsit tökkelütött kapitány történeteit. Ez a  megfásult, öreg tengerészkapitány kiadja az utasítást a legénységnek, hogy kössenek ki, mert ő ugyan szögre akasztja a vasmacskát és nyugdíjba vonul. Beköltözik a városba, ott is nem máshova, mint magára a hídra az aranyhalacskájával, azaz Narancshallal egyetemben, onnan indulnak mindig a csodaszép fantáziavilágba a mese által.

Próbálom nagyon hangsúlyosan, lassan olvasni, mert muszáj közben őket is néznem, ráadásul örülök, hogy egy picit hanyagoljuk Annáékat is... Rengeteg sok szép mesekönyvünk van otthon, de valahogy nem kapaszkodunk meg egyikben sem, kivétel ez a mostani eset. Rajonganak/unk érte.

Nagyon bájos kis mesekönyv, amelyet Rofusz Kinga csodaszép rajzai ékesítenek. És ha a végére értünk, irány vissza az elejére! Azt hiszem, nem lesz ellenvetés otthon.

5/5

Azt kell mondjam, ugrottam a könyvre, mint mackó a málnásra, amint megjelent, hiszen az egyik kedvenc FÉRFI színészemről van szó. Pár éve jöttem csak rá, hogy én nagyon bírom Őt, de azóta tényleg nagyon! Jelen könyvet életrajzként aposztrofálják, de azért kicsit bulvárosra sikeredett, ami ebben az esetben engem egyáltalán nem zavar. Jöhet bármi tőle/róla! Rajongóknak kötelező! :-) Még énekelhet is, amivel meg is lepem a poszt végén a nagyérdeműt, meg magamat. Gondolom, sokak nagy-nagy örömére... :-)

Most tényleg próbálom az elfogultságomat picit félretolni, és anélkül is be kell látni, hogy a hollywoodi "sztároktól" megszokott hülye allűröktől, botrányoktól mentes életet él. Egyszerűen tök normális, emberi viselkedése van a pasinak. Már amikor szülei heves tiltakozása ellenére eldöntötte, hogy márpedig ő mindenképp színész lesz, akkor sem adta alább a főszerepeknél, és már akkor eldöntötte, hogy nem lesz háttérszínész, statiszta. Bejött, hiszen nem szűkölködik a jobbnál-jobb munkákban, és ez az elért díjaknál - pl. Oscar - is megmutatkozik.

Magánélete is rendben, bár azért gyerekeket elpotyogtatott itt-ott, de nem vészes a dolog. Felesége mellett kitart hosszú évek óta, úgyhogy ebbe sem lehet belekötni, ami szerintem tényleg nagy ritkaság még a hazai művészvilágban is, de ez különösen igaz a nagy amerikai sztárok életére. Nem akarok belemenni a könyv részleteibe, el kell olvasnia annak, aki kíváncsi az életére.

Nem mondhatnám, hogy a legjobb képeit tették bele a könyvbe, de a rajongók tudnak szelektálni! :-) Jó, néhol tényleg olyan, mintha karót dugtak volna a fenekébe, de hát Istenem, angol! Úgy ahogy van, jó az egész! Nincs vita!

Végre ezt a képet is nyilvánossá tehetem! (köszi Csenga!) :-))) Másrészt nem tudok a képre úgy ránézni, hogy ne jussanak eszembe Nima képzelt háttérinformációi a képről, amin 1 óráig röhögtem folyamatosan, de akkor is, khm, láv...

meg ezt is, amit amúgy a nap 24 órájában egyfolytában hallgatnék, hiába a kritikák, hogy olyan hangja van, mint egy kasztrált egérnek stb. :-)))

Jó, tudom, a poszt egy hangyányit csöpögős lett, de most mit csináljak, bírom a pasit nagyon. Rájöttem a titok nyitjára is, a legutóbbi években készült képeit nem nagyon kell nézegetni. Több mint valószínű, hogy az én bőröm sem a simulás felé tendálódik... Egyébként pedig Darcyt még mindig meg lehet találni benne egy kis kutakodás után!

Én nem is tudom, mit és hogyan írjak erről a könyvről. Nem azért, mert nem tetszett, sőt! Nagyon is tetszett. Amolyan kis ékszerládika, tele kinccsel, de emésztgetem, gondolkodom rajta, ugyanakkor nem tudom a gondolataimat megfogalmazni. Azt sem tudom, mire számítottam, amikor belevágtam, pedig régóta készülök rá, hiszen nagyon  nagy becsben tartják könyvmoly ismerőseim. Nem az a fajta könyv, ami a befejezése után nagyon nyugton hagyna.

Mindannyian szeretjük a meséket, a történeteket, de nem mindenkinek van képessége arra, hogy jól, illetve legyen mit mesélnie. Ebben a könyvben a főszereplő Péter, aki előtt már gyermekkorában világos, hogy a történetmesélés lesz az élete, szó szerint. Eleinte az iskolában adogatja, cserélgeti el a történeteit, így húzván hasznot "tehetségéből", később aztán valóban ebből él. Csak Pók néven ismerik, személyét szigorú titok övezi. Akár könyvek tucatjait adathatná ki saját nevén, de ő úgy dönt, hogy inkognitóban marad, a neve ismeretlen az írói társadalomban, történetei pedig beterítik a piacot. Ő lesz a szó szerint értendő történetárus. Hihetetlen pontossággal, diszkrécióval végzi munkáját, mindent a részletekig menően megszervez, viszont egy idő után saját hálójába gabalyodik bele...

Kétféle szélsőséges reakcióval találkoztam a borító kapcsán. Van, akinek ez már sok: tehén, traktor, szívecskék stb., de főként a hatalmas tehénfej ütötte ki a biztosítékot. :-) A többieket, köztük engem is pont a borító fogott meg, szerintem nagyon vicces, és tökéletesen illik a könyv tartalmához is. Könnyed, kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő történetet vártam, és azt is kaptam.

A történet elég morbid, már ha csak a kiindulópontját nézzük, akkor is. Hiszen Desirée és Benny a sír szélén ismerkednek meg, mindenki a magáénál. Desirée, a középkorú könyvtáros, nemrég elhunyt férjét gyászolja, Benny az édesanyját, és mindkettőnek feláll a szőr a hátán a másik láttán. Nagyon vicces, amiket gondolnak egymásról, és ez a realitásérzék később, a szerelem felhőjében is megmarad. Ugyanúgy kritikusan szemlélik egymást, de ha arról van szó, akár saját magukat is. Egyik sem tökéletes (ki az?), de itt, ebben a történetben különösen ki vannak hangsúlyozva akár a jellemhibák, de a testi fogyatékosságok is jócskán.

Benny a nőt egy vérszegény, elől deszka-hátul léc antinőnek látja, fordítva a nő pedig egy büdös, koszos, egyszóval igen ápolatlan parasztot férfit lát minden nap a temetőben. Egyszerűen nem tudják egymást elkerülni, lépten-nyomon egymásba botlanak, "nagy örömükre". De aztán az egyik nap, amikor valami okból kifolyólag az egyikük nem jelenik meg, elkezdenek egymásnak hiányozni. Egyre többet gondolnak egymásra, ami napról-napra csak fokozódik. A könyvben felváltva szólalnak meg, mindkettejük a saját gondolatát közvetíti számunkra, saját szemszögükből írják le a történteket. Nagyon vicces, sőt tanulságos, ahogy bizonyos mondatokat, a másik metakommunikációját a másik hogyan értelmezi. Mert félreértés az van bőven. :-)

És hogy lesz ebből kapcsolat? Létezik, hogy egy igaz szerelem kialakuljon egy kékharisnya könyvtáros és egy tanyasi gazda között? El kell olvasni hozzá a könyvet, mert nem akarok poéngyilkos lenni. Érdemes, mert nagyon vicces az egész. Tényleg elég morbid néhol, egy picit nálam túl is lőtt a célon időnként a szerző, de ők ilyenek, másként nem is tudnám elképzelni kettejük kapcsolatát. :-) Én nagyon kíváncsi vagyok, mi fog ebből még kisülni, merthogy lesz folytatás is!

3,5/5

Ma reggel elolvastam Nima és Lobo posztját a nagy recenziós könyv kérdésről. Sok gondolatot indított meg bennem, bár talán nem lesz olyan hosszú és összeszedett, mint a fent említett bloggereké.

Engem egyáltalán nem zavar, ha bárki recenziós könyvről, akár csak és kizárólag recenziós könyvről ír bejegyzéseket. Az sem zavar, ha nem tudom, honnan szerezte be az adott könyvet. Igazából nem is nagyon értem ezt a problémát. Ha egyszer a kiadók adnak, bíznak a bloggerekben, reklámnak sem utolsó, akkor ez miért probléma? Tényleg nem értem! Csupán intelligencia kérdése, hogy befolyásolja-e az értékelésben a bloggert az, hogy milyen forrású könyvet olvas. És én biztos vagyok benne, hogy az általam olvasott bloggerek - szinte kivétel nélkül - ezzel rendelkeznek.

Bevallom, hogy elég nagy pofazacskójú hörcsög vagyok. Viszont nagyon jól megtanultam szelektálni (vagy talán ráérzek?), úgyhogy ritkán nyúlok mellé. Valószínűleg a legtöbbet magam is megvenném. Voltak melléfogásaim is. Előfordult, hogy olyan kiadótól kértem, akitől nemhogy jó könyvet nem kaptam, hanem kivétel nélkül mindegyik pocsék, olvashatatlan volt. Ezeket is megírom, mint ahogy mindig is vállalom a véleményemet. A kiadókkal nagyon jó a kapcsolatom, szinte csak pozitív élményeim vannak. Tényleg csak 1, max. 2 olyan kiadó volt, akiknek nem értettem a reakcióját, ha nem áradoztam egy adott könyvről. Nem is erőltettük kölcsönösen tovább a kapcsolatot. Egyébként tényleg a legtöbbször, bár sajnálják, nem néznek rám ferde szemmel, ha lehúzok egy könyvet.

Hogy van-e különbség nálam a bejegyzések stílusa között, ha recis könyvről van szó? Egyértelműen nincs. Ez a könyvtől függ, nem a forrástól. Nima posztját faltam, de ebben az egyben nem értettem vele egyet. Szerintem simán belefér a "rittyenteni" szó is a posztba. Persze ez is egyéni döntés, érzés kérdése, ezzel sincs semmi gond. Például én nem vagyok profi kritikus, de még az amatőrt sem vállalnám be, valahol az alatt. :-) Én a mai napig csodálkozom, hogy bíznak bennem, illetve adnak könyvet a kiadók, hiszen nem tudok írni. De mégis valami oknál fogva bizalmat szavaztak nekem, én pedig élek vele. Szóval én a rittyentésnél már cifrábbat is írtam, mert én így tudok, ez vagyok én magam! :-)

ui: fontos még, hogy pont az új, pici kiadók kukacoskodtak egy-egy negatív poszton, a nagy, több évtizedes múlttal rendelkező kiadók egy szó nélkül elfogadták a kellemetlenebb kritikákat is...

Huh, hát ez a téma! Egy szerencséje van a könyvnek, hogy Picoult írta! :-) Mert számomra az a dolog, az a fő dolog, amivel foglalkozik, nagyon necces. Ismét több fontos, társadalmi, szociális problémát okozó kérdést boncolgat. A középpontban a homoszexualitás, azon belül is a melegek elfogadásának, különböző jogaik érvényesítésének kérdése áll. Aztán nagy jelentősége van a történetben a megtermékenyített petesejtek felhasználásának, jogi-erkölcsi megítélésének is, de ez már "csak" szinte adalék. Ha valaki állást foglal egyik vagy másik oldalon, akkor már a másik kérdés sem kérdés többé.

Adott egy pár, Max és Zoe. Majdnem minden rendben van közöttük, de a baba évek óta nem akar megfoganni. Míg mások védekeznek a teherbeesés ellen, ők a lombikprogram összes kálváriáját végigjárják. Mikor végül Zoe terhes marad, nagy az öröm, már a babaváró bulit is megszervezik, amelyen rosszul lesz, és a kórházban halott gyermeket szül.

Innentől indulnak be az események, ugyanis Zoe hallani sem akar arról, hogy leálljanak a próbálkozásokkal, Maxnál viszont betelik a pohár, nem tudja felvállalni tovább a megerőltető beültetésekkel járó stresszt. Bár a férfi már jó ideje tiszta, egyébként alkoholista (és kísértetiesen emlékeztetett Ericre, az Elrabolt az apám c. könyvéből). Ahhoz képest, hogy a történet elejétől kezdve egy nagyon szoros kapcsolatra gondol az ember, meglepő, hogy egy szempillantás alatt zajlik le a válás, és mint két idegen élnek tovább.

Zoe sikeres zeneterapeutaként dolgozik, beteg gyerekeket, felnőtteket segít a gyógyulás, esetleg az eltávozás útján a zene segítségével. Munkája során ismerkedik meg Vanessával, akinek a vállán sírja ki minden fájdalmát. Szoros barátság alakul ki közöttük, és bár Vanessa gyermekkora óta tudatában van annak, hogy saját neméhez vonzódik, Zoénak kell egy kis idő, amíg saját maga is rájön, hogy ez jóval több, mint barátság. Gyorsan peregnek az események, jövőjüket hosszú távon képzelik el egymással, így nem teketóriáznak, össze is házasodnak. Mint ahogy az várható, döntésük erős reakciókat vált ki környezetükben, különösen az azonos térségben működő keresztény egyház biztosítékait verik ki, akikhez időközben Max is csatlakozott. Aztán persze ide jön még a megtermékenyített petesejtek problémája is, amelyeket Max és Zoe utolsó orvosi kísérleteinél fagyasztottak le.

A két nő nagyon szeretné, ha Vanessa hordhatná ki ezeket a magzatokat, de ott van Max testvére és annak felesége, akik szintén meddőek, évek óta próbálkoznak gyermekvállalással, sikertelenül. Nem mellesleg, a fent említett gyülekezet tagjai. Innentől kezdve a jogi procedúrán, a tolerancián, a belátáson múlik minden... És az írónő kitesz magáért, felsorakoztat ezer meg ezer érvet, ellenérvet, és egy kissé az volt az érzésem, hogy néhol eléggé részrehajlóan.

Sokat gondolkodtam, hogy vállaljam-e a véleményemet!? Nem elég, ha tárgyilagosan leírom a könyvről úgy általánosságban a véleményem? De hiszen anno felvállaltam, hogy nagyon is szubjektív lesz a blogom, mindenkor vállalom a véleményem, úgyhogy itt most miért ne tenném? Nem mélyedek bele, mert vitázni sem akarok, meggyőzni végképp nem, csak a miheztartás végett. Én abszolút a klasszikus család megtestesítésében hiszek, nő-férfi-gyerek(ek). A homoszexualitás semmilyen formáját nem tudom elfogadni, viszont nagyon fontos, hogy az EMBERT igen. Nem vagyok sem fanatikus, sem üldöző. Ez annyit jelent, hogy lehet tőlem bármilyen identitású, akár faji, akár szexuális téren, az embert nagyon is tisztelem és elfogadom, csak velem ne próbálják meg magát a jelenséget, életvitelt normálisként elfogadtatni, mert azt nem fogom, abnormálisnak tartom! A petesejtekkel kapcsolatban pedig ezek után kikövetkeztethető a véleményem.

Kicsit rossz volt, hogy gyakorlatilag senkivel nem tudtam azonosulni vagy legalább szimpatizálni. Még Max álláspontja, hozzáállása volt a dolgokhoz  az elején úgy-ahogy a legszimpatikusabb, de a végére már csak őt is szánni tudtam.

Tényleg csodálom az írónőt, hogy folyamatosan ilyen rázós témákhoz mer nyúlni, és ha már bevállalta, maximálisan fel is készül belőle. Nagy munka, utánajárás érződik ezen a könyvén is. És persze azzal is egyetértek, hogy sokszor túlzásokba esik, kissé szirupos néhol, de továbbra is ugrom a könyveiért, letehetetlenek! :-)

Most akkor készüljek az orvosira vagy ne? Orvos szeretnék lenni, most azonnal! Pedig eddig nem voltak ilyen irányú ambícióim. Félő, hogy lekéstem róla, de tényleg megszállott lettem, köszönhető ennek a nagyszerű könyvnek.

Megint egy számomra tökéletes könyv. Rendkívül kifinomult, letisztult, mindez nagyon olvasmányos formában. Amikor először megláttam a könyvet, "csak" három dolog rettentett el, a borító, a cím és a terjedelem. De így utólag, a tapasztalatokkal a hátam mögött, egyikkel sincs baj.

Az indiai Mary Joseph Áldás nővér 1947-ben Afrikába érkezik, egy misszió keretein belül. A küzdelemmel teli hajóút során ismerkedik meg Thomas Stone doktorral, amire az ismeretség nem a legjobb szó, mivel a súlyos beteg, eszméletlen embert ápolja mindvégig. Persze ekkor még nem tudhatják, hogy kapcsolatuk élethosszig tartó lesz.

Évekkel később Etiópiában találkoznak újból az egyszer félreírt nevű Nemhely (Menhely) Kórházban, amely csupán adományokból tartja fenn magát. Kapcsolatuk nagyon érdekes, szinte érthetetlen. Vonzódnak egymáshoz, mint a mágnes, tökéletes páros, de az orvos fura jelleme megakadályozza ennek beteljesülését. Illetve mit nevezünk beteljesülésnek, mert (talán csak)  egyszer bizony enged a vágyainak, amely esemény következményeként egy ikerpár születik. Marion és Siva. A fiúk a homlokuknál összenőttek, és bár a születés után rögtön szétválasztják őket, a rettentő szoros kapocs mindig megmarad. Anyjuk a szülésbe belehal, apjuk pedig azon nyomban elmenekül a szülőszobáról, és az országból is.

A két fiút a missziós kórházban dolgozó két orvos veszi magához, akik szintén megmagyarázhatatlan kapcsolatban vannak, bár ez igen hamar rendeződik, helyreáll a rend. :-) Hatalmas szeretetben nevelik a gyermekeket, és bár eszükkel tudják, hogy nem ők a vér szerinti szüleik, eszükben sincs másként gondolni rájuk.

A SivaMarion párosból Marion az, aki inkább igényelné önmaga megtalálását, bár sokszor menekül vissza a kapocshoz. Próbálkozásaik, szárnybontogatásaik egymás nélkül néhol sikeresek, aztán van, hogy szörnyűségeket vonzanak magukhoz.

A szerző szó szerint mélységeiben adott ismertetőt Etiópia egzotikus, bár sokszor félelmetes világából, nem beszélve az orvostudományról, aminek köszönhetően most épp pont orvos szeretnék lenni. :-)

Féltve őrzött kincs marad ez a könyv. Sírni támad kedvem azóta is, ahányszor ránézek a könyvre, és nemcsak szomorúságomban, hanem örömömben is. Nagyon bízom benne, hogy ragad még tollat a szerző, hiszen gyönyörűen ír!