Lassan külön polcrendszer kell otthon a Picoult könyveknek, olyan szorgosan gyűjtögetem őket. És szerencsére elég termékeny az írónő, sorra jönnek ki a jobbnál jobb könyvei. Bár ez most egy kicsit régebbi írás, Magyarországra most jutott el.

Aki már olvasott Picoulttól bármit is, nem tűnhet furcsának, hogy ismét a mélyére nyúlt valaminek. Olyannyira felborzolja az ember lelkivilágát, feszegeti az erkölcsi határokat, hogy van az a pont, amikor nem tudjuk mi sem biztosan, mi helyes és mi nem.

A főszereplő egy fiatal házaspár - Paige és Nicholas -, akik úgy tűnik, nagy szerelemben és boldogságban élnek pár hónapos gyermekükkel. Semmi sem utal arra, hogy valami szokatlan dolog fog történni a családdal.

A férfi egy gyorsan feltörekvő, hatalmas ígéretek és lehetőségek előtt álló orvos, míg a lány egy jóval egyszerűbb jelenség, de feltételezhetően biztos támaszt fog jelenteni a rettentő elfoglalt férje számára.

Fiatal pályakezdő, bár már hatalmas feladatokat ellátó orvosként a férfinak kevés ideje jut a családra, bár kétségtelenül szereti őket. Így amikor egyik este váratlan fordulat történik, akkor tehetetlenül áll a jövő előtt, elkerülhetetlen, hogy összeomoljon minden, amit addig felépítettek.

Paige életében múltbeli feldolgozatlan szálak munkálkodnak, amelyek képtelenné teszik, hogy normális anyává váljon, ebben a szerepben kiteljesedjen. Nem tudja felfogni, hogy lehet jól szeretni egy gyereket, hiszen ő ezt sosem kapta meg, anyja egész pici korában elhagyta, és az indokát a mai napig nem tudja. Így tulajdonképpen ott állunk az első kettős érzés előtt. Egyrészt megbocsáthatatlannak tűnik, amit tesz, másrészt mégis teljességgel megértjük. De akkor hogyan tovább?

Aztán ott van Nicholas, a férj. Vele mi lesz? A munkája? A gyerek? Az egész élet? Fel lehet adni? Lehet nem feladni?

Őt is százszázalékosan megértettem. A kétségbeesés nagy úr. Ha nem értjük a másikat, nem kommunikálunk, akkor nincs más hátra, mint a következtetés, feltételezés. Az pedig sokszor téves lehet.

Nem volt más egyéb lehetőségem, csak hogy drukkoljak nekik nagyon, de nagyon!

Ez a könyv kizökkentett a hosszú hónapok óta tartó olvasási válságomból. Végre!!!

Az igazság a Harry Quebert-ügyben-t nagyon magasztalják, jó értékeléseket kapott, de eddig arról én még csak nem is hallottam. Természetesen most aztán jöhet az is.

Egyfajta családtörténet ez, sok szereplő is feltűnik, de nekem egyértelműen a főszereplő, a mesélő, Marcus a kedvencem.

Két család történetéről szól, akiknek az élete lehetne fordítva is, mégis úgy alakult, ahogy.

Már rögtön a legelején kiderül, hogy valami tragédia fogja beárnyékolni a történteket. Erre mindvégig várunk türelmesen, közben pedig élvezzük a fiúkkal az életet, amíg lehet.

A Goldman család életébe pillanthatunk bele sok-sok éven keresztül, egészen a nagyszülőkig visszatekintve.

A unokafivérek közül az egyik Baltimore-ban él fényűző, irigylésre méltó életet, másikuk pedig egy poros, szürke kisvárosban. Mindkettejüknek egy-egy fia születik, és aki mindvégig irigykedve nézi unokafivére csillogó életét, az nem más, mint Marcus.

Minden esetben remegve várja, hogy látogatóba érkezhessen a baltimore-i családhoz, ahol szeretettel fogadják, élvezetekkel halmozzák el, ahol fürdik a gazdagságban. Azok után pedig, hogy Woody, a szerencsétlen sorsú fiú is (egyfajta sajátos örökbefogadással) a családba kerül, végképp összekovácsolódik a három srác élete, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

Nagyon erős kötelék fűzi össze őket, tűzön-vízen átmennének egymásért. De aztán lecsúszik egy láncszem, és elkezd szép lassan foszlani az addig fényesen csillogó gyöngysor.

Én magam sem tudtam, hol romlottak el a dolgok, és hogy meg lehetett-e volna állítani kellő időben. De a tragédia, ahogyan az elején is ígéri Marcus, elérkezik, bármennyire is kívánjuk, hogy ne így legyen.

Marcus mindvégig valahogy picit háttérben van, bár ő a narrátor, és szerves része a csapatnak is, mégis valahogy a két másik srác, Hillel és Woody, akik körül olyan szélsebesen zajlanak az események.

A tragédia után kerül jobban reflektorfénybe a főszereplő, és ha addig nem is sikerült a szívünkbe zárni (kizárt!!!), onnantól tuti menni fog.