Steinbeck nagy klasszikus és nekem nagy kedvencem is. Mindig bízhatok benne, ha az élet nagy igazságaira, szép gondolatokra vágyok. Sosem csalódtam benne. Áradozásom róla már ismerős lehet, hiszen írtam róla itt, itt  és itt is.

Ez a rövidke történet egy dráma, a háború megszokott drámája. A harcot az emberi oldalról közelíti meg, kiélezve arra, hogy egy háború mindig áldozattal jár, és sosem felejthetjük el ezeket a borzalmakat, muszáj megfelelően emlékeznünk rá. Ha az emlék halványulna, akkor itt egy remekbe szabott író, aki tökéletes, tűéles pontossággal tárja elénk a megemészteni valót. Nagyon ironikus, de lényegre törő.

Ott állunk a dilemmával. Egyrészt a falu lakóival együtt érzünk, hiszen borzalmas állapotok uralkodnak, de ugyanakkor a katonákat is elkezdjük picit megérteni. Mindenki emberből van, mindenkinek megvan a saját múltja, történelme, de az a rettenetes jelen is ott van. A parancsot pedig teljesíteni kell, nincs mese.

5/5

Greg sulijában Valentin-napi bál lesz, és ettől fenekestül felfordul a világa. Minden tőle telhetőt megtesz, nehogy pár nélkül maradjon a nagy estén, de nem könnyű a dolga. A legjobb barátja, Rowley sem áll túl rózsásan, de ez csak sovány vigasz."

"Greg Heffley-t elhagyta a szerencséje. A legjobb barátja, Rowley, elfordult tőle, új barátokat találni pedig nem is olyan könnyű feladat. Greg megelégeli balszerencséjét, és úgy dönt, vesz egy nagy levegőt és a sorsra bízza döntéseit. Vajon a vakszerencse kegyes lesz hozzá, vagy Greg élete egy merő pech marad?"

Ó, hát ezt a könyvet nagyon régen fejeztem be, és emlékszem, akkor félreraktam, mert annyira letaglózott a drámaisága.

Az első észrevétel természetesen az volt, hogy mennyire érződik a másfajta kultúra ezen az íráson. Nagyon szokatlan volt, bár rögtön magamévá tudtam tenni.

A 69 éves Szonjo szó szerint egyik pillanatról a másikra eltűnik a szöuli pályaudvaron férje mellől. Egyértelműen felelőssé tehető a demencia is az idős hölgy eltűnése kapcsán, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre több rejtély lát napvilágot, ezzel együtt egyre több kérdés merül fel az egész családban, amelyek szintén okozói lehetnek a rejtélyes eltűnésnek.

Vajon az édesanyjuk, párjuk valóban csak az az egyszerű, visszahúzódó, mindenkiről gondoskodó családtag volt? Vagy volt egy sűrű függöny a szemük előtt, amit ha elhúztak volna, minden mostani kérdésükre választ kapnának? Talán még arra is, hogy hol van most az anyjuk?

Tény, hogy a nő tartotta össze az egyébként széthullásra ítélt családot, ő volt az egész rendszer mozgatórugója. Mióta eltűnt, mindenki keresi önmagát és persze a nőt is.

Szinte minden szereplő szemszögéből megismerhetjük a történetet, és az ilyen fajta leírásokat én nagyon szeretem, mert véleményt is sokkal másképpen és hát nehezebben is tudok alkotni egy-egy szereplőről.

Érdekes volt egy távoli kultúrába belecsöppenni, ráadásul egy tragédián keresztül. Koreai szemmel nézni bele a problémákba, az anya-gyerek, anya-férj kapcsolatokba nem volt könnyű, pedig ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, mint pl. mi európaiak, mégis ott az a bizonyos esszencia, ami "más"sá teszi. Aztán még az is ott van, hogy az ember elkezd gondolkodni a saját életén, hogy anyaként én milyen vagyok? Jól csinálom? És gyerekként milyen vagyok? Jól csinálom?

Nagyon szereti az egész családom az állatokat, de nem nagyon vagyunk valami nagy "kutyások". Semmi bajunk velük, de nincs óriási szerelem, mint ahogy ezt nap mint nap látom ismerősöknél. Pont emiatt úgy gondoltam, hogy ez a könyv inkább a rajongótábornak való, úgyhogy teszegettem jobbra-balra. Leginkább kisfiam miatt kezdtem el, neki keresem folyamatosan az olvasnivalót, és utólag belátom, hogy kár volt halogatni.

A főszereplő kutyus négy életen keresztül mutatja be a kutyák életét, különböző körülmények között. Mindig más fajtájú kutyaként éli meg a mindennapokat, és a lényeg, hogy mindig más szituációba csöppen. Hol kóbor kutyaként tengődik a családjával, hol egy szerető családhoz kerül, hol kegyetlen emberek karmai között találja magát.

Mindvégig egy kérdés, a NAGY KÉRDÉS lebeg a szeme előtt, hogy mi végre született meg, pláne négyszer!? Úgy gondolja, hogy célja van a feljebbvalónak azzal, hogy mindig "vissza"születik erre a világra, bár minden élete után úgy érzi, hogy megtett minden tőle telhetőt. Kimentette a gyerekeket a vízből, vidámságot fakasztott ott, ahol már reménytelen volt minden próbálkozás. Ezért nem is érti, hogy mi jöhet még? Mégis úgy látszik, folyamatosan tartogat számára valamit a sors.

Furcsa volt egy kutya szemszögéből nézni a történteket, vagy akár minket, embereket, bár azért nem nagyon lepődtem meg dolgokon.

Minden búcsúzás nagyon fájdalmas volt, és bár néha szégyelltem a szentimentalizmusomat, főként, hogy egy ifjúsági regényről van azért szó, akkor is kicsordult a könnyem itt-ott. :D

Annak ellenére, hogy még a legkisebb mértékben sem hiszek a lélekvándorlásban, ettől elvonatkoztattam, szerettem nagyon a könyvet, és remélem, hogy a kisfiú, akinek szántam, hajlandó lesz elolvasni!!!

Szokatlan (vagy nem annyira?) módon a 11 éves Tom édesanyjával egy lakókocsiban él. Joss, az anya nem éppen a gondoskodás mintaképe, a gyereket tulajdonképpen a természet és a szerencse neveli. Betudható ez a lány fiatalságának is, amit szeret is kiélvezni. "Otthon" szinte sosincs, Tom sokszor a saját anyjáról is maga gondoskodik.

Egy ekkora kisfiú hogyan is tudja fenntartani magát? Lopásból. Máshogyan nem megy. A szomszédba jár zöldségért, egyéb élelemért, amit azok észre is vesznek, de nem vált ki belőlük megbotránkozást, sőt. Sokszor már ők maguk helyeznek ki a fiúnak "ajándékokat". A megszerzett paradicsommal, krumplival, répával elvan egy ideig a fiú, aztán más kertbe is kénytelen bemenni.

Az egyik szomszédos udvarban egy idős, magatehetetlen nőt talál a földön fekve, akinek gondolkodás nélkül a segítségére siet. Az idős hölgy nem tesz fel kérdéseket, csak egyszerűen hálás a fiúnak. Valami barátságféle alakul ki kettejük között, mert innentől kezdve nap mint nap találkoznak, a nő távollétében pedig Tom maga gondozza a házat, a kertet.

Ahogy halad előre a történet, egyre inkább megismerhetjük a szereplőket, kezd átalakulni a véleményünk, és a kezdeti előítéletek kezdenek enyhülni.

A könyv rendkívül megrendítő, másrészt szól a hihetetlen szeretetről is. Kellett is a szeretet ehhez a történethez, másképp nem lehet feldolgozni. Szívmelengető emberi sorsok vannak itt csokorba kötve. A hitet erősíti meg az emberben, hogy mindenhonnan van visszaút, akármilyen lentről is fel lehet bukkanni ismét a felszínen.

Egyszerűen nem tudjuk megunni. Sajnos már nincs sok hátra, de a végéig még kiélvezzük, és drukkolunk, hogy a szerzőnek ne menjen el a kedve tovább folytatni ennek a kelekótya fiatalembernek a további történeteit.

Vicces, szórakoztató jelenetekben most sincs hiány. Greg kamaszkorba lép, bár lelkileg-érzelmileg ez nem mindig mutatkozik meg. :) Rá kell jönnie, hogy Rowley nem is biztos, hogy ellenség, és hogy ha kisgyermekként nehéznek látta az életet, akkor a kamszkor talán még keményebb, főleg ha még Anya is iskolapadba ül. Úgyhogy a nagy álom, hogy végre felnőtt lehessen, lehet, hogy nem is akkora buli?

Csakúgy mint eddig, minden napra jut valami, ami érdemes arra, hogy bekerüljön a naplóba.

Mindkét kötet nagyon klassz ismét, de a Négy fal között most még izgalmasra is sikeredett a rengeteg humor mellett. Gyanúsítottá válik főhősünk, pedig ő ártatlan. A rendőrség üldözi, de aztán a Heffley család egy hóvihar miatt elszigetelődik, addig talán biztonságban van. De utána... Vajon mi a rosszabb, a családdal bezártságban vagy a letartóztatás?

A történetek persze ismét nagyon le vannak sarkítva, de így élvezhető igazán, talán ebben rejlik a titka is a történetfolyománynak. Azt talán eddig is írtam, hogy önálló kötetként is kiválóan olvashatóak, de én nem hagynám ki az előző köteteket sem. Semmiképpen!!!

A kiadványokat jó kézbe fogni, lapozgatni, nagyon klasszul néznek ki!

Greg bénasága nem csökkent, de ugyanolyan szeretni való figura maradt továbbra is.

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged

Hű, meg hah és ahh! Az ilyen könyvek nekem íródnak, ez tuti! Kicsit keverve Picoult és Grisham írásai, és már célt is érnek nálam, ugyanis mindkettő nagy-nagy kedvencem. Picoult a maga jó kis bonyolító, mélyre ásó, folyton választás elé állító stílusával, Grisham pedig a kristálytiszta logikájával, ahogy végigvezet egy történetet a jogi labirintusok kusza szálai között, szuper!

De most persze nem róluk van szó, csak azért írtam le, mert olyan érzésem volt végig, mintha őket olvasnám és ez nagyon-nagyon POZITÍV vélemény!

Nagyon szeretek a tárgyalótermek közelében játszódó történetekbe belesüppedni, cseppet sem untat/altat el a jogi csűrés-csavarások magyarázata, sőt!, kifejezetten élvezem.

De Jacobot és családját egyáltalán nem irigylem. Talán minden szülő egyik legnagyobb rémálma - egy gyermek elvesztése után -, ha addig a legtökéletesebbnek, leggyönyörűbbnek hitt gyermekét gyilkossággal vádolják, elég alapos bizonyítékokkal megspékelve. Ha pedig ennek a gyermeknek az apja az elismert, nagy becsületnek örvendő megyei helyettes kerületi ügyész, akkor ez még a szégyent is sokszorosára felnagyítja, hogyha ezt egyáltalán még lehetséges jobban.

A New England-i kisvárosban történt borzalmas gyilkosság felbolygatja az ott élők mindennapjait. Andy Barber tudja, hogy már soha semmi nem lesz ugyanolyan, még akkor sem, ha fiáról bebizonyosodik, hogy ártatlan. Merthogy innentől kezdve minden erejével azon van, hogy ezt bebizonyítsa. Bármi áron.

Jacob még csak tizennégy éves, előtte kéne, hogy álljon az élet, most kezdődne csak minden. Ehelyett míg apja bizonyítékok/ellenbizonyítékok után kutat, ő csak pufog magában, a kamaszkorra oly jellemző zárkózottsággal, flegmasággal őrületbe kergetve családtagjait.

A boldog családi idill, ami eddig jellemezte őket, összeomlani látszik, sziklaszilárd alapokon álló házasságuk romokban hever, gyermekükkel már egyáltalán nem találják a közös hangot. Mindazok ellenére, hogy Andy váltig hisz fia ártatlanságában, az sem érdekli, hogy napról napra egyértelműbb bizonyítékok látnak napvilágot.

A szülők teljesen másképp vonják le a következtetéseket fiukról. Érdekes volt látni, ahogy Andy - nyilván szakmájából adódóan is - mindig a tényeket veszi alapul, logikailag felépítve mindent, megingathatatlan hittel nézve előre, míg Laurie talán kicsit reálisabban, anyai védelmező, leginkább gyermekét ismerő szívvel, néhol kicsit hisztérikusan állítja fel magában a vádak/bizonyítékok ellentmondó tornyait. Ettől függetlenül, tapasztalat nélkül úgy gondolom, teljesen "normális" szülőkként viselkednek, mindketten a saját eszközeikkel, lehetőségeikkel "operálnak". Andy mégis nagyon-nagyon közel került hozzám, szívet tépő volt mindvégig a harca a bírósággal, fiával, magával, az egész világgal, de talán a múlttal a leginkább. De mindennek ellenére nekem olyan igazi, belevaló pasi benyomását keltette végig.

A legfontosabb kérdés pedig végig az, hogy vajon tud-e az apa elfogulatlanul, tisztán a bizonyítékokra koncentrálva objektíven látni a fiát, és valóban ártatlan, vagy pedig egy kíméletet nem ismerő, kegyetlen gyilkos?

Fájdalmasan szívszorító történet egy bölcs öregasszonyról, aki persze nem volt mindig ilyen bölcs és ilyen öreg, viszont megjárt egy olyan életutat, amely ilyenné tette. Mert ha csak a körülményeit nézzük, semmi nem indokolná, hogy kiemelkedjen az őt körülvevő társadalomból. Sőt!

Aminata Diallo folyamatosan, gyermekkora óta az élet értelmét keresi. Nem érti, ő és családja, az egész törzse miért más, mint a többi ember. Nem találja a választ arra, miért tartotta Isten ennyi ideig életben, hiszen hányattatott sorsa, szolgaságban töltött éveinek nagy száma szinte indokolatlanná teszi a létezését. Szerinte.

Egy boldog gyermekkor kellős közepén rabolják el rabszolga-kereskedők. Afrikából egészen Dél-Karolináig hurcolják, hogy ott kőkemény munkára kényszerítsék, sok más sorstársával együtt. Közeli hozzátartozóit mind megölték. Akiket szintén elraboltak törzséből és még közel állnak hozzá, azoknál próbál némi vigaszt keresni, szülői oltalmat találni.

Kényszerű, a fél világot bejárt útjai során egyre több tudást szerez magának, hamar kitűnik még a fehérek között is magas intelligenciája. Megtanul írni-olvasni, választékosan beszélni több nyelven is. Ha elfelejtenénk a körülményeket (amit nehezen lehet), azt hihetnénk, hogy nem is egy fekete rabszolgáról szól a történet. A széleskörű tudás mellett mérhetetlen nagy szeretet is belefért ebbe a kis asszonyba, aki úgy tűnik, túlél mindent. Sok borzalom történik vele, amik után egyenként is azt mondjuk, hogy ezt már nem fogja kibírni. De még akkor is feláll, továbbmegy, hisz töretlenül valami feljebbvalóban.

Azt gondolom, hogy Aminata rögös életútja végül célba ér, hiszen a Függetlenségi Háború kellős közepében találja magát, ahol nagyon nagy szerepet szánnak neki, végül pedig a Négerek Könyvének megírásában is óriási része lesz, és ez a leghitelesebb hogyan is lehetne másként, mint egy olyan ember szájából, aki átélte az egész borzalmat.

Mindvégig egy cél hajtja, hazajutni végre-valahára, meglelni a békét. De amikor ez bekövetkezik, rá kell ébrednie, hogy helyhez már nem lehet kötni a boldogságot, azt csakis magában tudja megtalálni, mindegy is, hogy a világ mely részén fog ezentúl élni.

Egyetlen hibát tudok felróni a könyvnek. Nekem picit túl volt írva, fárasztóan hosszúra sikeredett. Mégis, hogyha így utólag is ránézek, eszembe jutnak az asszony okos tettei, gondolatai, nagy-nagy örömmel gondolok rá.

4/5

Talán 2 hónapja olvastam ezt a könyvet, de akkor nem nagyon tudtam volna írni róla, az érzelmek annyira kavarogtak bennem. Egyszerre kellett sírnom és nevetnem is, de főként az első.

Tele van a könyv fájdalommal, az elmúlással, ugyanakkor a szeretet is túlcsordul szinte minden sorából. Mindig elgondolkodok ilyen könyvek hatására, hogy vajon az én életemben vannak-e olyanok, akiknek ennyire fontos vagyok, illetve fordítva. Mit tennénk meg egymásért? Hogy viselkednénk, tolerálnánk adott helyzetben? Ez a könyv mindenképpen példa-, iránymutató, hogyan kell szinte tökéletesen csinálni, még ha tudom is, hogy ez "csak" egy regény.

Szóval mit tennénk abban a helyzetben, ha egy nagyon közeli hozzátartozónk elkezdene apró dolgokat elfelejteni? Talán ekkor még semmit, de amikor már kezdene súlyosabbá válni a helyzet, és egyértelművé válna, hogy sokkal komolyabb a probléma, mint ahogyan azt gondoltuk. Nem csak fáradtságról, kimerültségről van szó, hanem egy súlyos klinikai esetről. Az Alzheimerről.

Alice egy igen elismert professzor a Harvardon. Házassága teljesen rendben, három gyermekét tisztességben felnevelte, ennek ellenére minden nap újabb és újabb kihívásokat állít maga elé, amelyeket tökéletesen megvalósít.

Aztán úgy tűnik, picit szenilissé válik. Miután egyre komolyabbá válik a helyzet, nem csak apró teendőket felejt el, hanem akár már egy fontos konferencia időpontját, sőt, annak létét is, diagnosztizálják nála a korai stádiumban lévő Alzheimer-kórt. Sajnos annak ellenére, hogy tényleg korán észlelik a betegséget, nagyon gyors lefolyású a folyamat, így időnk sincs feleszmélni a döbbenetből, csak szorítunk, szorítunk, hogy történjen nagyon gyorsan valami csoda.

Persze sokat hallottunk már erről a rettegett, gyógyíthatatlan betegségről, amely mérhetetlen pusztítást képes elvégezni az ember életében, de döbbenetes volt egy nevesített személy (Alice) életén keresztül ezt végigkövetni. Főként úgy, hogy nagyon-nagyon megszerettem ezt az asszonyt, rendkívüli módon csodáltam a bátorságát, életszeretetét még akkor is, amikor már egyáltalán nem volt önmaga.

Gyönyörűen és úgy tudom, nagyon hitelesen írta le Genova egy beteg szemszögéből ennek a betegségnek a lefolyását. Ebből a nézőpontból tényleg nagyon érdekes volt erről a témáról olvasni és talán hozzásegít ahhoz, hogy jobban megértsük ezt a főleg idős korban előforduló, sokszor nagyon nagy türelmet igénylő jelenséget.

u.i.: Pont tegnap vásároltunk a családommal a boltban, amikor egy nagyon idős bácsi (mi ismerjük, ő már senkit nem ismer meg) hozzám fordult segítségért különböző áruk beszerzésével kapcsolatban. Közben elmondta, hogy almás süteményt szeretne készíteni (90 fölött van), ahhoz kellenek hozzávalók. Miközben sétálgattunk a sorok között, megkérdeztem a receptjét, amit töviről hegyire elmondott, és azon aggódott, hogy vajon nekünk tényleg van-e időnk arra, hogy meghallgassuk. Biztosítottam, hogy nagyon is szívesen! És azt is megígértem, hogy majd a folyosón megszaglásszuk a finom illatokat. Erre azt felelte, hogy Ő már akkor azt sem fogja tudni, hogy valaha találkoztunk, és ha legközelebb összefutunk, nyugodtan rúgjuk bokán, hogy mi ismerjük egymást. :) Persze sosem tennénk ilyet, de nagyon fogunk örülni a újbóli találkozásnak, és az is lehet, hogy semmi köze sem volt a könyv témájához, csupán csak nagyon sok évet élt meg, de olyan jó volt megállni beszélgetni vele és pár kellemes percet okozni neki. Még ha erre sosem fog többet emlékezni.

Sajnos az a helyzet, hogy az olvasási kedv hanyatlani látszik kissé. Mármint a fiamnál, merthogy egyik fő küldetésem, hogy a gyerekeket olvasóvá "neveljem". Nem lesz ez olyan egyszerű dolog, legalábbis nem törvényszerű, mint ahogy én gondolom, ha egyszer én is imádok olvasni. Nekik gyűjtögetem a különféle irodalmat, így a ropikat is. Ezeknél nincs akkora válság, mert most kétféle sorozat van, amiket még le tudok szuszakolni viszonylagos örömmel a torkán, és az egyik ezekből a ropi sorozat.

Igazából nem csodálkozom a lelkesedésen, én is nagyon élvezem őket, mert szerintem rettentő viccesek ezek a történetek, a rajzokkal együtt pedig tökéletesek.

Greg Heffley viszontagságos történetei a mi szerencsénkre még nem értek véget, így tovább élvezhetjük azokat a bonyodalmakat, amelyeket általában ő saját magának okoz, de a családnak, osztálytársaknak is nagy szerepük van benne. :D

Mondhatnám, hogy átlag gyerek átlag élete, de remélem, hogy nem ez az általános. Nagyon szorgalmasan összegyűjtött szerencsétlenkedések gyűjteménye ez, amit ez az egy gyermek képes véghezvinni. Mondhatnám nincs olyan gödör, amibe ő ne lépne bele.

Greg mottója találó:

Ez a rendkívül "életrevaló" gyermek ismét elárasztott jópofa, néhol lehetetlen történetekkel, amelyeknek ismét nagyon várom a folytatását.

Tökéletes kikapcsolódás volt számomra ez a könyv. Bár én, aki könnyen elcsábítható vagyok a vágyódásra, miszerint egy adott tájegység után vágyakozzam, amiről szól az adott könyv, most ez azért nem történt meg, de az életérzés után igencsak sóvárgok, amit itt felvázolt nekünk a szerintem iszonyatosan jó humorú írónő.

Az adott házaspár sok mindent megtehet, hiszen megalapoztak egy olyan életet, amelyben ha valami extravagánsat kitalálnak, azt meg is tudják valósítani. Gondolok itt főként az anyagiakra, de a jó Isten megadta nekik azt a vállalkozókedvet is, hogy ne féljenek szinte semmitől. Még attól se, hogy ott hagyják a biztonságos, kiszámítható, bár igen esős, sötét Londont, és belevágjanak egy óriási kalandba Andalúziában.

Vicky és Joe gyakorlatilag egyik napról a másikra csomagol össze, rendkívül hatékonyan elintéznek minden  szükségeset és kész, útra kelnek, azt sem tudják szinte, hogy hova. Új otthonukból (illetve otthonná alakítandó, romos tákolmányukból)  minden - ami nekem pl. biztonságot, otthonosságot nyújtana - komfort hiányzik, ők mégis határtalanul boldogok. Főleg Vicky, hiszen mérhetetlen optimizmusa magával rántja férjét is, aki kénytelen követni a mindenre elszánt nejét.

Azért nem akkora a kényszer, ez csak a látszat, hiszen a nő 5 évet kapott arra, hogy bizonyítsa, ez egy élhető világ lesz a számukra, nem kell visszatérniük a borongós Angliába. De egyértelmű már az elejétől, hogy Joe is lubickol a boldogságban, és élvezi minden pillanatát a gazos kertben felállított kanapén töltött időnek, miközben csirkéik egyéniségét elemzik, akiknek egyenként nevük is van. Mindnek! :D

Arról fogalmam sincs, hogy ha tudták volna előre, mi vár rájuk az elkövetkezendő években, vajon akkor is belevágtak-e volna a kalandba, de a végeredmény a lényeg. Most mit szépítsem? A címe is elárul mindent, nem? Hihetetlen, mégis igaz történet két bátor emberről, akik követik a szívük hangját. De a humor, amivel Vicky megosztja velünk élményeiket, boldogságukat, nehézségeiket, az a legjobb benne!

Annát bedobják szülei a mély vízbe. Atlantából nagy hirtelenséggel Párizsba küldik egy bentlakásos iskolába, ahol a középiskolai végzős évét kell töltenie. Minden módon berzenkedik a döntés ellen, de igazából nincs beleszólása.

Ahhoz képest, hogy mindent hátrahagyott és idegenként kell boldogulnia egy másik kontinensen, nagyon hamar barátokra lel, mi több, egy egész baráti társaságra, akik rögtön befogadják. Onnantól kezdve velük lóg minden áldott nap, így kicsit könnyítve az új élet nehézségein.

Miközben telnek a napok, Anna egyre nagyobb figyelemmel fordul a társaság legmenőbb férfitagja, St. Clair felé, mígnem rádöbben, hogy beleszeretett a fiúba. Sokszor érez kölcsönösséget a dologban, de ezek a pillanatok szinte azonnal el is röppennek, nem beszélve arról, hogy ráadásul egy tartós kapcsolata is van a fiúnak. Macska-egér harcnak tűnő vívódások zajlanak köztük, de kimondva semmi sincs. És hát tegyük hozzá, hogy Annának is otthon maradt egy éppen csak indulófélben lévő kapcsolata.

Folynak a hétköznapok amolyan középiskolás, bentlakásos, bulizós módon, közben nagyon klassz leírásokkal megismerhetjük a Fények Városát. A két fiatal pedig hol közelít egymáshoz, hol távolodnak, és fogalmuk sincs, hányadán állnak egymással.

Anna közben magában küzd a szüleivel való kapcsolata miatt, otthon maradt legjobb barátnője miatt, és így együtt néha úgy tűnik, hogy túlnőnek a gondok a képességein. Ilyenkor a mozi szeretete, a filmek imádata segíti őt át a nehézségeken, és a vágy a legtökéletesebb férfi iránt... És ki tudja, az érkezéskor szívből gyűlölt várost talán otthonának is el tudja egyszer képzelni???

Egy nagyon hihető történetet olvastam, el tudom képzelni, hogy ilyen találkozások ezrével történnek meg. Ennek ellenére a két főszereplő sajnos nem nyerte el a szimpátiámat, kifejezetten idegesítettek. Ami megmentette a könyvet számomra, az az, hogy az elsuhanó tanév alatt bejárjuk szinte egész Párizst, még inkább erősítve az egyre növekvőbb vágyat bennem, hogy személyesen is lássam.

Nos, azt hiszem, nagy lélegzetvételű olvasmányba vágom bele a fejszém kisfiammal együtt. Úgy terveztem, hogy ezt a tetemes méretű könyvet együtt fogjuk elolvasni. Néha én, máskor Ő, megosztozunk a munkában és az élményben is.

 

Az olvasással mostanában hadilábon áll a gyermek, ezért úgy gondolom, mi más, ha ez az izgalmakkal teli klasszikus nem tudja kirángatni a "válságból"!? :)

 

Jules Vernének ez a leghosszabb regénye, amely 1874. január elsején jelent meg először. Később többször meg is filmesítették.

 

A főszereplők között van hat ember, egy gyerek, egy kutya és egy majom, akik menekülésre kényszerülnek az amerikai polgárháború fogságából. Mi mással, mint léghajóval. Óriási viharba keverednek, így szinte az összes pakkjuktól kénytelenek megszabadulni, hogy az életüket mentsék. A Csendes-óceán egyik lakatlan, ismeretlen szigetén érnek földet a csodával határos módon, egy viharos, izgalmaktól nem mentes út végén.

 

Első látásra sejtelmük sincs arról, hogy a helyet vérszomjas szörnyek és kalózok lakják, és a szigeten lakik Némó kapitány is, egy őrült zseni. A jelek ugyan arra utalnak, hogy a szigeten él valaki/valami, aki nagyon sok mindenben segíti őket, de látni nem látják. Nem sok mindent tudnak neki nyújtani hálájuk jeléül a sok segítségért cserébe. Amilyük van, az egyedül a tudás, a tudomány ismerete. Nagyon komoly térképészeti, csillagászati, orvoslási ismeretek jönnek a felszínre. Olyan műszereket állítanak elő, amelyek nagyban megkönnyítik a helyzetük meghatározását, és amikkel nem utolsó sorban megpróbálkozhatnak kapcsolatot teremteni a külvilággal.

 

Előbb-utóbb Nemo kapitány személyére is fény derül a szereplők előtt is, aki miután látja, hogy nem gazemberek kerültek a szigetre, mindenféle hasznos dologgal látja el őket, amelyek tovább segítik őket a kutatásban.

 

A semmiből szép lassan otthon teremtenek maguknak a szigeten, de az izgalmaknak koránt sincs vége.

 

Kalandvágyó, kalóz történeteket kedvelő, vagány, izgalmakat kereső kisfiúknak (főként) kötelező!

"Scar körül sok a titok.
Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.
Artúr körül sok a halál.
Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.
Don körül nagy a csend.
A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.
Lucy körül nagy a rend.
Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.
Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.
Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?
Létezik egyáltalán szabad akarat?
A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?
Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.
A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete."

A sorozat elő kötetének Scar a főszereplője, amely történetben alaposan megismerkedhetünk azzal a világgal, amit a szerző nagyon aprólékosan épít fel, tár elénk. Scar egy fiatal lány, aki kereszténynek vallja magát, úgy hiszi, neki Isten a lényének szerves része. Folyamatosan belső párbeszédeket folytatnak, ami néha Isten részéről válasz nélkül marad. A másik oldalon a mentálok állnak, akik racionális beállítottságúak,  matematikai, logikai alapon közelítenek meg mindent.

Nem mindegy, milyen bolygóra születsz, ez meghatározhatja az egész életedet, a jövődet. A lány pont rossz helyre került, mert kereszténységét titkolnia kell, hiszen ha kiderül, az az életébe kerül. Miután úgy tűnik, hogy a vágyott férfi másé lesz, Scar nagy, azaz a lehetetlennel egyenlő lépésre szánja el magát, megszökik. Ismét az életével játszik, de terve sikerül, és a császári flottához kerül navigátornak. És itt természetesen nem dőlhetünk hátra, megnyugodva, hogy rendben van minden, hiszen innentől kezdődik csak az igazi nagy kaland.

És akkor jöjjön a Nyakigláb Apó folytatása, amelyről az elébb áradoztam. A Kedves Ellenségem! is áradozásra méltó, de azért egy nagyon kicsivel alább maradt az előzőtől. Így is megkapta a maximumot, csak a csillagok maradtak el.

Ismét napló formájában olvashatjuk a leveleket, amelyek most az előző részben megismert Judynak szólnak. A feladó pedig Sallie McBride, akit épp Judy és újdonsült férje bíznak meg a hajdani árvaház vezetésével, abban pedig száztizenhárom árva gondozásával.

Sallie nem véletlenül van barátságban Judyval, hiszen mindketten hasonlóan felvágott nyelvvel rendelkeznek, ami a szívükön, az a szájukon. És persze a bőséges humorral megfogalmazott levelek is kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz.

A lány a háta közepére sem kívánja ennek az árvaháznak a vezetését, jobb dolga is van annál, minthogy az elavult, szakadt ruhás, taknyos orrú, néha kis fogyatékkal küszködő árvákkal bajlódjon. Ráadásul semmilyen szakmai tapasztalattal sem rendelkezik e téren. Segítsége sincs túl sok, leszámítva a skót, morcos orvost, annak házvezetőnőjét, aztán szinte kifújt. A doktor távolságtartása, barátságtalan viselkedése is sokszor levélírásra sarkallja Sallie-t, méghozzá magának az orvosnak címezve. Van ezekben a levelekben minden, ami az ízes, egyenes beszédet illeti. Utána mindig meg is van a "jutalma". :D Ellenszenvük leküzdhetetlennek tűnik, úgyhogy ez is jelentősen nehezíti a lány helyzetét.

Hosszú hónapok munkáját követhetjük nyomon, ahogy Sallie igyekszik beilleszkedni, mert az igazgatói posztról való lemondása mindig valami akadályba ütközik, a végén pedig már ő maga tologatja az időpontokat egyre hátrébb. És közben a szíve egyre erősebben kezd kötődni ezekhez az anyátlan-apátlan árvákhoz, úgyhogy egy idő után erősen meg kell küzdenie a lelkiismeretével is.

 

Nagyon jó volt újból hallani Jervisről és Judyról, a kedvenceimről az előző történetből. Nosztalgiával gondolok arra az időszakra, amikor még kézzel írott levelezéseket folytattunk barátnőimmel, akár még a szomszédban lakóval is. Fel kéne eleveníteni ezt a szokást, már szinte semmi hagyománya sincsen.

És sajnos ezt sem nyomták a kezembe gyermekkoromban. :(

Most adjam oda a fiaimnak vagy szüljek még egy lányt, hogy egy gyerekem mindenképpen elolvassa ezt az édes könyvet?! Valószínűleg az első verzió lép életbe, bár nem tudom, mennyire fogékony egy "férfi"agy az ilyen jellegű történetekre. Mert ez csupa csipke, kellem, habos-babos báj, és mindez nem töményen, hanem szükséges módon. Nem tudom, hányszor fogom még újraolvasni... Csak úgy!

Jerusha (Judy) Abbott talált gyerekként kerül kiskorában árvaházba, így erre tekint otthonként, bár akármikor elcserélné másfajta életre. Judy észjárás tekintetében messze kimagaslik kortársai közül, így hamar rákacsint a szerencse, és egy ismeretlen, gazdag jótevőnek köszönhetően egy becses ösztöndíjhoz jut. A felvágott nyelvű és igen jó humorral megáldott lánynak csak egy feltételt köt ki az adakozó, hogy folyamatosan tájékoztatnia kell őt előrehaladásáról levelek formájában. Judy a feltételezett férfinak a Nyakigláb Apó becenevet adja, és rendszerint így szólítja meg őt leveleiben. Már amikor nem dühös rá. Mert akkor minden más, egyéb vicces nevekkel illeti.

Ezek a levelek... :D mindenről szólnak, és annyit fecseg bennük a lány akár a semmiről is órákig, hogy egy egész lánynevelde is megirigyelhetné a mennyiséget. Annak ellenére teszi ezt, hogy éveken keresztül csak egy-két rideg utasítást kap, amelyek alapján továbbra sem ruházza fel túl kedves jelzőkkel a jótevőjét. De a humora, lelkesedése, hálája és az ötletei továbbra is töretlenek, fiatal kora elleni éleslátása lenyűgöző.

A naplószerű könyv felveti bennem a vágyat, hogy sok ilyen kis karakán, szókimondó, becsületes gyerek szülessen erre a világra! A könyv olvasása közben az ember lánya visszafiatalodik messzire a múltba, és újból ábrándozni kezd mindenféléről, közben pedig, ha még a madarak is csicseregnek... tökéletes!!! A rajzokról se feledkezzek meg! A maguk egyszerűségével együtt voltak fantasztikusak, szerintem azok is rém viccesek. :D

Na most odaadjam-e a fiúknak vagy sem? Már ismerős kislányára "rátukmáltam", mert aztán a lányoknak végképp kötelező!!! :D (Nekem miért nem adta oda Anyukám???)

Julie egy otthonától távoli városba, Bostonba érkezik, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait, de rögtön a megérkezése pillanatában gondok adódnak, mivel úgy tűnik, hogy előre lefoglalt albérletének nyoma sincs, helyén egy étterem működik. Anyját felhívja, aki rögtön segítségért fordul fiatalkori barátnőjéhez, akinek a családjánál pár napig meghúzhatja magát a rémült lány.

A Watkins családhoz való beköltözés után rögtön feltűnnek neki a furcsaságok, amiknek azért nem tulajdonít akkora jelentőséget, de gondolkodásra késztet minket, olvasókat is. A szülőkön kívül gyermekeik, egy Julieval majdnem egyidős srác, Matt, és a kishúga, Celeste ül le a vacsorához. Van még egy bátyjuk is, Finn, aki a világot járja, annak életnagyságú papírfigurájával járkál Celeste mindenhová, az étkezőasztalnál is külön terített helye van.

Matt segítségével már másnap elkezdi a lány keresni a megfelelő szállást, de minden helyen óriási lakbérrel szembesül, amelyet nem engedhet meg magának. Elkeseredését látva, a fiú szülei felajánlják, hogy lakhat bátran huzamosabb ideig is náluk, hiszen látják, milyen jó hatással van a kislányra is Julie életvidámsága. Hiszen az egyértelmű most már Julienak is, hogy a kislánnyal komoly problémák vannak. Ahogy telnek a hetek, már teljesen egyértelmű, hogy az egész család valami mélységesen nyomasztó titkot őriz.

Eközben Julie a Facebookon összehaverkodik Finn-nel, akibe rövid időn belül beleszerelmesedik. Bár csak fényképeket lát róla, a srác humora lehengerlő számára, úgy érzi, egyértelmű, hogy őket egymásnak rendelte a sors. De ez a srác csak nem akar hazajönni, a világ különböző pontjain bukkan fel, hazatérésének idejét mindig kitolja egy-két hónappal.

A lány közben tanul szorgalmasan, hiszen az élet folyik közben tovább. Matt, a középső fiú, aki matekzseni, a fura, szöveges pólóiban az őrületbe kergeti a lányt okoskodó szövegeivel. Celeste pedig, akin a legnagyobb mértékben látszik a zűr, próbálna valahogy beilleszkedni a társadalomba, de nem igazán sikerül. Julie az, aki elér némi eredményt nála, de kemény a küzdelem, látható, hogy mélyebbre nyúlik le a probléma gyökere.

Igazából a borító alapján, első ránézésre könnyed olvasmányra számítottam, de hiába az ifjúsági irodalom kategória, nagyon megrázó olvasmány. Még annak ellenére is, hogy szinte a legelejétől tudni lehet, mi folyik a háttérben. Mégis érdekes volt végigkísérni, hogy alakulnak a jellemek, hogy törnek szét a tabuk, hogy próbálnak gyógyulni az emberek. Ki ebből, ki abból! Julie-t pedig valahogy a végig sem sikerült megkedvelnem, rém idegesítő egy figura volt. Matt viszont... :D

Ismét egy lépés a fogadalmam elérésében, hogy minél több klasszikust olvasok. Zolával az első találkozásom a Hölgyek öröme c. könyvénél volt, ami nagy kedvencem is lett. A Nana első sorainál is egyből ráismertem a már megismert stílusra, bár a mondanivaló, a hangulat sokkal nyomasztóbb.

Nana személyét valós személy ihlette, aki nem más, mint a párizsi Variétés színház ünnepelt sztárja, Anna Judic. Az ő nem éppen csipkés életviteléről Zola sok szóbeszédet hallott, így íródott meg a Nana. A könyv a Rougon-Macquart kilencedik kötete, amely az 1870-es években indult útjára, és egy család társadalmi helyzetét hívatott bemutatni a második császárság idejéből.

Aki olvasta a Patkányfogót, annak nem ismeretlen Nana személye, aki Gervaise és Coupeau lánya és igen korán, gyermekkorában prostituálttá válik. Nagyon fiatalon szerződik el a Variétés "színházhoz", ahol megkapja a La Blonde Vénus címszerepét, és ahol egyáltalán nem fontosak a színészi ismeretek, a tehetség. Fő, hogy erotikától duzzadó testtel rendelkezzen valaki, és az egyébként rendetlen, zajos közönséget egy pillanat alatt néma csöndre kényszerítse csupán a színpadra lépéssel. Nanában az utóbbiak közül szinte minden megvan, a tehetségre semmi szükség.

Első megjelenése a közönség előtt óriási vihart kavar, egész Párizs a lábai előtt hever, de főként annak férfitagjai, akik mind azért állnak sorba, hogy kényeztessék őt anyagilag. Rá is fér az adósságban fetrengő, minden gátlás nélküli lányra, így nem esik nehezére szolgáltatásokat nyújtani cserébe akár öreg, akár fiatal, akár csúnya, akár szép, ámde mindenféleképpen gazdag férfitársainak.

Próbáltam megkedvelni ezt a nőt, de sehogyan sem ment. Nemcsak az eleve meglévő előítéletem miatt a "szakmájával" kapcsolatban, de egész lénye, természete mélységesen tenyérbemászó volt. Életmódja nyilván nem a szépsége maradandóságának kedvez, úgyhogy amikor leáldozóban van szerencsecsillaga, adósságai újból megjelennek, hajnalcsillaga hamar lehullóágba érkezik.

A züllés története ez a kurtizánok világából, szinte szívem lenne azt mondani, hogy megérdemelt véggel.

Eddig nem ez a kedvencem Zolától, de az kétségtelen, hogy örök érvényű klasszikus.

Végre, végre, végre! Megtaláltam azt a sorozatot, amelyben 8 éves fiam is örömét leli. Nyáron vágtunk bele, és mindketten remekül szórakoztunk rajta. Legalábbis amíg ott ültem mellette, most már elzavar. :-) Sokszor benézek a szobájába este, lefekvés után, és a klasszikus módon, elemlámpával a paplan alatt olvassa. :D

Nem is a bájos a jó szó rá, hanem a rém vicces. A némiképpen képregényként is funkcionáló könyvsorozat nem véletlenül lett a New York Times listáján bestseller.

Greg Heffley sokszor hasonló problémákkal küzd, mint a mi gyermekeink. Kiközösítés, megszégyenülés, amit nagyon vicces módon dolgoz fel a szerző. Greg nem a legmenőbb az osztályában, erre utal a címben szereplő jelző is. Mégis meggyőződése, hogy egy nap menő és híres lesz, csak élje túl a felső tagozatot.

A naplót Greg anyja nyomja a kezébe, mert azt nem is kell mondanom, amúgy is elég ciki lenne, ha ő szerezné be. Így is az, és egyből le is szögezi a fiú, hogy nem fog ő itt áradozni, hogy "Kedves naplóm így, kedves naplóm úgy..." Ehhez képest azért elég szépen megosztja velünk napjait.

A való életben is nagyon bírom az ilyen kis csodabogarakat, akik valamilyen módon vagy akár sokféleképpen kilógnak a sorból. Ez a napló a tárháza azoknak a furcsaságoknak, amelyek nap mint nap megesnek ezzel a fiúval. Greg a maga 12 évével meséli el ebben a naplóban mindennapjait, miközben próbálja megtalálni önmagát.

Szóval a cél a népszerűség, és erre a módszer a suliban szinte határtalan. Gregnek viszont minden az ellenkezőképpen sül el, mint ahogy eltervezte.

A jó álca mögött, amely maga az egyszerűség, ott rejtőznek a mély mondanivalók, az élet igazságai, igazságtalanságai. De ezzel az egyszerűséggel úgy gondolom, a gyermekolvasók számára is könnyebben befogadhatóvá válik, nem beszélve a nagyon humoros történetet megspékelő remek rajzokról.

Szellőssége, nagy betűi miatt szerintem remek könyv az első önálló olvasás megkezdésére. Utána pedig úgysem szabadulnak Gregtől. :D

Egy újabb klasszikus kipipálva. Na nem volt ilyen egyszerű, mert egy nagyon mély mondanivalójú, magvas tartalommal bíró írásról van szó, egy társadalom- és korrajznak beillő, tanulmányszerű írásról. Közben kicsit tompítva az érzékeinket egy kristálytiszta románccal.

Háborús időszakban járunk, mégsem a frontvonalon. Minden mintha egy mozivászonról köszönne vissza ránk, szemtanúk által kommentálva. Két helyszínen játszódik, Angliában és Amerikában. Az adott, rendkívüli nyomasztó helyzetet, a különbözőséget a két nép között több szereplőn keresztül mutatja be az író. Angliában Clive és Prudence szerelme lobban lángra, majd mély filozófiai beszélgetésekkel megspékelve kivirágzik. Amerikában pedig egy kissé homályos üzletkötésre várunk rendületlenül.

Eleinte érthetetlen volt, hogyan fognak egymáshoz, illetve a történethez kapcsolódni a különböző szálak, és nem mondom, hogy a végére minden kikristályosodott, de mindenképpen érdekes volt Anglia szerepét nézni ebben a háborúban. Nem csak társadalomrajzról van szó, hanem kőkemény társadalomkritikáról is, döbbenetesen jól adva ezeket a szereplők szájába.

Ne riasszon vissza senkit a háborús könyv jelző, hiszen egyrészt nem a csatatéren vagyunk, másrészt ugyanakkora szerepe van a lélek harcának ebben a könyvben, mint a nemzetek viadalának. Nem könnyű olvasmány, de sokat segített Clive személye, aki szerintem egy fantasztikus pasi, de Prudence bájos bugyutasága is kellemesebbé tette a nehezen emészthető témát.