Jelentem, a karizmaim megerősödtek, míg kiolvastam ezt a nem kis darab könyvet, de azért egy nagyon szép, igényes kiadással küzdöttem. :-)

Lévi András története ez, meg persze családjáé, barátaié, de mindvégig ő van a főszerepben. Már a nevéből is adódik, hogy egy zsidó fiatalemberről van szó, aki a 30-as évek Párizsába érkezik ösztöndíjjal kezdő építészhallgatóként. Anyagi nehézségei ellenére viszonylag hamar feltalálja magát, beilleszkedik új környezetébe, bár a családja folyvást, elemi erővel hiányzik neki, hiszen szüleit és két fiútestvért, Mátyást és Tibort hagyta otthon, akik mindannyian nagyon összetartóak.

Az egyetemi tanulmányaival nagyon jól halad, megkap minden elismerést, így nem nagyon van a láthatáron akadálya annak, hogy sikeres építész váljon belőle. Elvileg Európában már forr a helyzet, Párizsban mégis nagyon apró riasztó jelek lelhetők fel. Ráadásul a szerelem is hamar beköszönt a fiúnál, hiszen egy vendégségbe invitálják, ahol a háziak leányát "ajánlgatják" számára, de hiába minden igyekezet, annak anyjával, a szintén magyar származású balett táncosnővel, Klárával lobban fel a láng.

Amikor 2 év múlva lejár András vízuma, sürgősen haza kell térnie Magyarországra, ahonnan vissza már nem tud térni a kialakult helyzet miatt. Behívják munkaszolgálatba, és innentől elkezdődik az életéért és a családjáért való küzdelem.

Gondolkodtam, hogy az írónőt mi ihlette e regény megírására, honnan tudhat Ő a hajdú tájon termő tűzcsalán csípéséről? Annyira személyesnek éreztem az egész regényt, ráadásul akkora szeretettel megírva, emiatt merült fel bennem a kérdés, hogy született meg ez a könyv. Ahogy olvasgattam az írónőről, mert tényleg nem tudtam róla semmit, kiderült, hogy bár amerikai, de nagyszülei magyarok, úgyhogy a gyökerek elég erősek. Ráadásul a főszereplőt saját nagyapjáról formálta meg. Így már érthetőbb volt az inspiráció. Ráadásul mindig örülök, ha foglalkoznak a témával, ebből sosem lehet elég!

De! Azért vegyes érzéseim voltak a könyvvel. Kétféle módon érzek. Egyrészt nagyon foglalkoztatott a történet, másrészt néha-néha meg is akadtam bizonyos dolgok miatt. Az első a szerelmi szál volt, amely miatt néhol már nagyon csömöröm volt. Kisebb túlkapások is akadtak szerintem, például amely eset miatt Klárának menekülnie kellett Magyarországról, na, az bármennyire is nehéz volt a helyzet az országban, kicsit túlzásnak tűnt. A másik problémám a könyvvel a fordítás volt. Előfordultak rém bugyuta mondatok, amiket sokszor még értelmezni sem tudtam, ezt nagyon sajnáltam. Látszik az alapos munka a könyvön, mégis éreztem, láttam egy-két helyen pontatlanságokat. Összességében nagyon érdekelt az Orringer családja által ihletett történet mindvégig, faltam a lapokat, de azért lehet, hogy itt is lehetett volna picit kevesebb, mégis több...

Nagyon rég szórakoztam ilyen jól. Nagy élmény volt ez a könyv több tekintetben is. Amit a legjobban imádtam benne, az a humora, ami elsősorban Nellie Bly személyének köszönhető. Hihetetlen egy nő, nagyon lökött, nagyon bájos, mindemellett bátor és okos. Úgy tűnik, nem fél ez a nő semmitől. Persze dehogynem fél, de nem nagyon izgatja magát, szembeszáll a világ első számú sorozatgyilkosával is, ha kell. Márpedig kell! Hiszen emiatt utazza át a fél világot, a hasfelmetszőt üldözi megállás nélkül, egy szál bőrönddel.

Párizsban javában zajlik a Világkiállítás, 1889-ben járunk. Ide érkezik meg Nellie Bly, egyenesen Amerikából. Hiába a fantasztikus látványosságok tárháza, a városba érkezett egy kíméletlen gyilkos, aki az éj leple alatt vadászik magányos nőkre. Na őt üldözi Nellie, aki egyébként Amerikában nem más, mint Pulitzer munkatársa a World c. lapnál, oknyomozói minőségben. De itt sem fukarkodik vele a sors hírességek tekintetében, hiszen melléje szegődik a nyomozásban Jules Verne, Oscar Wilde és Louis Pasteur is. Na ezekből a kapcsolatokból is kikerekedik elég sok furfangosság. :-)

Az egyébként sem egyszerű helyzetet bonyolítja, hogy a városban különböző járványok dúlnak, és többek között a nyomozó csapat is úgy véli, hogy ennek köze lehet a gyilkosságokhoz. Az izgalmas nyomozáson túl az adott kor társadalomrajzát is elénk tárja az írónő, szinte ott kopogtattam cipőm sarkát korhű ruhában Párizs utcáin, aztán belecsöppentem az éjszakai életbe, ahol érdekes képet kaptam a Moulin Rouge vagy akár a Le Chat Noire életéből. Mindeközben pedig egyik percben nevetnem kellett, másik percben meg ott izgultam a lányért a sötét csatorna mélyében, mert van olyan eszement, hogy oda is bemegy.

Nellie egy valós személy, oknyomozói munkájával a 19. században vált híressé, és talán mondani sem kell, hogy azáltal, hogy nő létére ilyen mesterségbe fogott, nem mindenhol vívott ki osztatlan sikert. Attól sem riadt vissza, hogy egy jó cikk érdekében elmegyógyintézetbe zárassa magát, vagy akár felöltse egy prostituált öltözékét, hátha kelepcébe tudja csalni a gyilkost.

Amúgy sok más, egyéb érdeme is volt. Harcolt a gyermekmunka ellen, az árvák helyzetének javításán fáradozott. Nevét egyébként a Föld körüli útja tette híressé, amely utat Verne álmodott meg. Ha jók az értesüléseim, a kiadó tervezi ennek a történetnek a megjelentetését is. Ha tényleg így van, én nagyon várom!

Bárkinek ajánlanám a könyvet, mert humoros, kellemes, szórakoztató, ráadásul izgalmas is, és nagyon jól van megírva. Szuper volt!

Ó, egy fontos dolgot elfelejtettem. A könyvben megtalálhatóak Edouard Cucuel illusztrációi, amelyek még érdekesebbé teszik az egész könyvet.

Nagyon nehéz most a dolgom, mert szét kéne választanom Grunberg írói képességeit a kiváltott érzelmektől, indulatoktól. Persze ezt nem mindig kell véghezvinni feltétlenül, de most úgy érzem, hogy muszáj. Kétségtelen, hogy jó íróról van szó, ez már az első oldalak után nyilvánvaló volt számomra, de bevallom, az utolsó, kb. 20 oldalt nem tudtam, nem mertem már elolvasni. A többivel is küszködtem, hiszen olyan mélységekben boncolgatja egy család, de főként a családfő életét, bonyolult lelkivilágukat, ami miatt sokszor félretettem a könyvet, pihentem egy kicsit, a gyomromat rendbe szedtem.

A cím azt sugallja, hogy a főszereplő Tirza, a család kisebbik lánya. De igazából a családfő, Jörgen Hofmeesteré a főszerep, és az Ő viszonyulása ehhez a gyermekéhez, aztán nem mellékesen úgy általában az egész világhoz.

Hofmeester első látszatra nyugodt, kiegyensúlyozott polgári életet él Amszterdam egyik előkelő negyedében, egyre gyarapodó bankszámlával, remek kiadóbeli állással. Két gyönyörű lánya van, Ibi és Tirza. Ami miatt az első gyanú felmerül, hogy nincs minden rendben, az a feleség szerepe, illetve amit nem tölt be, hiszen évekkel ezelőtt ott hagyta őket, néhanapján a nagyobbik lánnyal tartja csak a kapcsolatot. Aztán szép lassan rájövünk, hogy az egész család súlyos beteg. De hogy ki a legbetegebb, azt nehéz lenne megállapítani.

A központi esemény Tirza érettségi bulija, ahol megjelenik az évek óta eltűnt anya is. Innen tekintgetünk visszafele az időben, kapirgálva, mi miért történik, mi az oka a felgyülemlett keserűségnek a családban. Folyamatosan mélyedünk el a férfi töprengéseiben, közben már lassan mi is csak attól nyugszunk meg, ha rendben elkészítjük a vacsorát, mert az úgy van rendjén. Hofmeester is csak úgy leli meg lelki nyugalmát, és az, hogy minden megy a rendes kerékvágásban, nem baj, ha a világ összeomlik körülöttünk, de teríték, rendes étel az legyen az asztalon. De persze a kerekek kisiklanak, elveszti munkáját, nagyobbik lánya is messze kerül tőle, ráadásként pedig Tirza jelenti be, hogy Afrikába távozik hosszú időre fekete bőrű barátjával, aki ráadásul egy Koránnal a zsebében mászkál mindenfele.

Miután elbocsátják munkahelyéről, még inkább összedőlni látszik saját belső kis világa. Egyetlen menedéke Tirzába vetett hite, bizalma. Tirza az Ő álmainak megvalósítója, legalábbis Ő így gondolja. A lány pedig másképp.

Hofmeestert egyszerűen nem tudtam hova tenni a gondolataimban. Először nagyon sajnáltam, szimpatizáltam vele, nem értettem, miért bánnak vele úgy, ahogy!? Aztán átváltott a szimpátiám rettentő undorba, a végén pedig végképp teljesen tanácstalanul álltam az egész történet előtt, hiszen Ő "csak" a körülmények áldozata. De ugye kettőn áll a vásár...

A könyv kíméletlenül vágja az arcunkba a mondatokat. Rendkívüli mélységekben boncolgatja főként a főszereplő férfi jellemét, gondolatait, válságait. Félelmetes volt, mert nem volt más választás, mint belehelyezkedni a szerepébe, elképzelni azt. Most kell egy kis kúra valami könnyedebb olvasmánnyal, vagy bármivel, csak ne kelljen erre a családra gondolnom. Szó szerint megfeküdte a gyomrom, ugyanakkor remek írást olvashattam. Remélem, hamar módom lesz rá, hogy a szerzőtől egy más jellegű, könnyedebb művet olvashassak.

A pontozás is relatív! Lehetne 5-ös is, de felülkerekedtek az érzelmeim. (Viszont muszáj lenne megtudnom, mi lett Tirzával!)

Frances Mayes neve nem ismeretlen az olvasók előtt, hiszen számos kötete jelent már meg magyarul is. Mindegyiknek közbe van a gasztronómiához, bár ezek általában jelentősen ötvözve vannak a mindennapi toszkánai életükkel is.

A mostani könyv annyiban újdonság, hogy ez egy hús-vér szakácskönyv, amelyben férjével, Eddel több mint 150 fantasztikus receptet osztanak meg velünk, persze gyönyörűen kivitelezve. Azért akik megszokták a közös élményeikből fakadó, élvezetes leírásokat, azoknak sem lesz hiányérzetük, hiszen van ezekből is bőven, de itt tényleg a recepteké a főszerep.

Egyelőre csak a képekben való gyönyörködésig jutottam, és eleinte féltem, hogy tuti tele lesz tenger gyümölcseivel, csiguszokkal, kagylókkal, vagy akár elérhetetlen hozzávalókból összeállított ételekkel, de nem! Könnyen, gyorsan elkészíthető, hozzáférhető alapanyagokból álló ételeket kínálnak, azt a pár rákocskát pedig átlapozom. :-)

Tudják miről beszélnek, hiszen több mint 2 évtizede a toszkánai Bramasoléban élnek. Náluk a hozzávalók beszerzése, a főzés és az evés is nagy örömöt jelent, és ez sugárzik (ebből) a könyvből is.

Be kell valljam, évek óta gondjaim voltak a borítóval. Utólag láttam, hogy szinte mindenkinek. Azt sem tudtam, hogy ez egy Allende könyv, mert mindig továbbléptem a könyvtől, bárhol voltam. Mostanában Allende-heteket tartottam, a cél pedig a teljes életmű "elfogyasztása", így nem maradt más hátra, félre kellett tennem minden prűdségemet, ráadásul már az is egyértelművé vált, hogy nem pornóról van szó. Nem bántam meg, egyáltalán nem! De azért a borító és én továbbra sem barátkoztunk meg. :D

Allende női karakterei belőlem jóféle irigységet váltanak ki. Talán helyesebb, ha azt mondom, hogy abszolút megfelelőek arra, hogy példaképpé váljanak. Nagyon szeretnék én is olyan erős, kitartó, bátor, ám mégis nagyon nőies személy lenni, amilyenek az általa megformált NŐK.

Mostanában mindig azzá akarok válni, akikről, amikről olvasok. Előfordult az elmúlt 1-2 hónap alatt, hogy az orvosira akartam jelentkezni, aztán aranyásó felszerelést akartam vásárolni, most viszont nem cserélnék a főszereplővel. Illetve azért a jellemének erősségeit átvenném szívesen.

Inés Suárez egy nagyon szegény spanyol varrólány, aki viszonylag hirtelen megy férjhez egy vérbeli macsóhoz, akivel kapcsolatuk erotikától túlfűtött, szenvedélyes, ám nagyon rövid, hiszen a férj messzi földre távozik a gyors meggazdagodás reményében. Inés hamarosan a nyomába ered felkutatni pernahajder urát, ám útközben összetalálkozik Pedro de Valdiviával, akivel hatalmas szerelemre lobbannak egymás iránt. Ráadásul férje vélt vagy valós halálhíre is eljut Inéshez, és ez neki éppen elegendő ahhoz, hogy egy új, mindent elsöprő kapcsolatba belevágjon.

A férfi nem kisebb dologra szánta el magát, mint Chile meghódítására. A nő természetesen követi, és elkezdődnek a kalandok az életében, amire mindig is vágyott. A történetben összecsap a spanyol szellemiség a civilizálatlan indián életvitellel, és ez a harc évtizedeken át elkíséri őket. A kitartás, az álmok megvalósítása utáni vágy mindkét oldalról tiszteletre és irigylésre méltó. A harc nagyon kíméletlen, szintúgy a gyilkosságok, bosszúállás módja is, az emberáldozatok száma pedig nem mérhető. Néhol nagyokat kellett nyelnem, hogy tovább tudjak lendülni. De fontos volt megérteni, hogy egy ország jövőjéről van szó. Santiago, Chile mai fővárosa a szemünk előtt épül fel, elsősorban ennek a két embernek köszönhetően.

Inés meséli el nekünk a történetet, egészen a haláláig, hiszen abban is együtt lehetünk vele. Valós személyről van szó, akinek életéről itt bővebb információ található. Csábító külseje, kitartása, férfi jellemmel vetekedő ereje sok bajt hozott a fejére, ugyanakkor ennek köszönhetően lett az, aki! Történelmi regény, nagyon megalapozott, valós adatokkal, tényekkel, az írónő fantáziájával körülölelve, ami Allende rajongóknak nyilván kecsegtetően jó hír. Nem lányregény, viszont nem kevesebb, mint jellemformáló a történet.

Említettem már más könyv kapcsán, hogy nagyon szeretem azokat a történeteket, amelyek képesek arra, hogy az általam nem annyira kedvelt témákat (pl. háborús) úgy adják át nekem, hogy megváltozik utána a véleményem, sőt tovább kutakodok információkért. De ide sorolhatom az aranylázzal foglalkozó történeteket is, amelyekkel kapcsolatban rengeteg filmet néztem meg fiatalabb koromban. Rettentően nyomasztott mindig a hihetetlen és legtöbbször hiábavaló küzdelem a természettel, az idővel. És leginkább tényleg csak kudarc volt mindig a vége, kivéve egy-két szerencsést. Na, talán ez az oka megcsömörlésemnek. Viszont itt ez a könyv, amelyre az első mondatom vonatkozik, ugyanis pár héttel ezelőtti szándékommal ellentétben, amikor is orvos akartam lenni, most aranylázban égek, már indulnék is a hátizsákommal, felszerelésemmel egyetemben. :-)

Az aranyláz nekem mindig is Alaszkához volt köthető, most viszont az egyik szívszerelmem, Új-Zéland a helyszín. Ide, az új világba vándorol Angliából Joseph Blackstone édesanyjával és feleségével, Harriettel. Mindhárman igen fura jellemek, de egyértelműen Harriett a legegészségesebb világnézettel rendelkező közülük. Eleinte úgy tűnik, hogy nagy szerelem van a házaspár között. Egy apró árny vetül csak rá kapcsolatukra, de ez akkor még elhanyagolhatónak tűnik. Ez az árny a férfi anyja. Betegesen függ tőle, szinte minden cselekedete arra irányul, hogy anyjának megfeleljen, néhol a nő zsarnoki jelleme is megmutatkozik, és veszettül felveszi a mártír szerepet. De mégis hisz benne az ember, hogy ez a két szerelmes bármire képes.

Aztán szép lassan kikristályosodik a kép, visszatérni azonban az anyát kivéve, senki nem akar. Harriett, aki nevelőnőként dolgozott Angliában, vágyait, álmait szeretné megvalósítani, és ezt semmiképpen nem a négy fal között. Joseph pedig..., huhh, ez a pasi, rém nyomasztó volt. Az már nagyjából az elején kezd derengeni, hogy valami nagyon nem stimmel vele, és szép apránként fény is derül borzalmas titkára, de a lényeg csak a végén csattan. Az egyértelmű, hogy elmenekült szülőhazájából, és a visszatérésre sincs semmi esély. Mindvégig kínzó volt a tudatlanság, ugyanakkor a kíváncsiság is, hogy mi a csudát művelhetett ez a férfiatlan, gyenge jellem. Mert hihetetlen gyenge jellem, sőt, még annál is... Nem véletlen, hogy amikor már javában aranyat keres otthonától távol, minden irányból a kirekesztés vár rá.

Hogy hogyan próbál egymásra lelni később a cél érdekében különvált házaspár? Egyáltalán sikerül-e nekik, megtalálják-e a különböző álmaik beteljesüléséhez szükséges kincset? Ez mindvégig nagy titok volt, legalább olyan nagy, mint amilyet Joseph őrzött, amely alatt végig őrlődött.

Gyönyörű szép könyv a küzdelemről, csalódásról, az áhított kincsről, ami kinek-kinek más, és végül a szinte reménytelen szerelemről, és persze teli-teli nyomasztó titkokkal. Nem mondom, voltak benne elég sikamlós, arcpirító jelenetek is, de be kellett látnom, hogy a hitelességhez mindenképpen hozzátartozott, így a járműveken mélyen beletemetkezve átlendültem rajtuk. :-)

Magyarországon ez az egyetlen könyve jelent meg az írónőnek magyarul, de én bízom benne, hogy nincs vége a folyamatnak!

A háború utáni Szovjetunióban játszódó rövid történetek valóban nem feltétlenül gyerekeknek szólnak. Nagyobb gyermekemmel is elkezdtük olvasni, de egyelőre még nem vagyok meggyőződve róla, hogy neki valóak. Pár év múlva mindenképpen! Én viszont nagyon élveztem.

Ulickaját nagyon szeretem, népszerűségét sem érdemes vitatni, de el sem tudtam képzelni, miféle gyermekkönyvet ad ki a kezéből. De semmi gond nincs vele. Magyarországon két éve jelent meg első mesés kötete, a Történetek állatokról és emberekről, úgyhogy a rajongók nem eveztek ismeretlen vizeken, ráadásul a kiadó neve is garancia a minőségre.

Nem túl vidámak a történetek, de el tudom képzelni, ahogy a zord orosz télben a bábuskák mesélik a kályha mellett a gyerekeknek, ami persze nem csak nekik szól, hanem a felnőtteknek is, akik képesek várni a csodákra.

Mindenképpen szót érdemel az illusztráció, ami Lakatos Istvánnak, a Dobozváros szerzőjének tudható be. Bár nekem picit nyomasztóak szoktak lenni a rajzai, szépségüket akkor is el kell ismerni, és jelen esetben én nagyon jó párosításnak tartottam a két szerzőt, nagy összhangban volt a 6 kis történet a rajzokkal.