Annát bedobják szülei a mély vízbe. Atlantából nagy hirtelenséggel Párizsba küldik egy bentlakásos iskolába, ahol a középiskolai végzős évét kell töltenie. Minden módon berzenkedik a döntés ellen, de igazából nincs beleszólása.

Ahhoz képest, hogy mindent hátrahagyott és idegenként kell boldogulnia egy másik kontinensen, nagyon hamar barátokra lel, mi több, egy egész baráti társaságra, akik rögtön befogadják. Onnantól kezdve velük lóg minden áldott nap, így kicsit könnyítve az új élet nehézségein.

Miközben telnek a napok, Anna egyre nagyobb figyelemmel fordul a társaság legmenőbb férfitagja, St. Clair felé, mígnem rádöbben, hogy beleszeretett a fiúba. Sokszor érez kölcsönösséget a dologban, de ezek a pillanatok szinte azonnal el is röppennek, nem beszélve arról, hogy ráadásul egy tartós kapcsolata is van a fiúnak. Macska-egér harcnak tűnő vívódások zajlanak köztük, de kimondva semmi sincs. És hát tegyük hozzá, hogy Annának is otthon maradt egy éppen csak indulófélben lévő kapcsolata.

Folynak a hétköznapok amolyan középiskolás, bentlakásos, bulizós módon, közben nagyon klassz leírásokkal megismerhetjük a Fények Városát. A két fiatal pedig hol közelít egymáshoz, hol távolodnak, és fogalmuk sincs, hányadán állnak egymással.

Anna közben magában küzd a szüleivel való kapcsolata miatt, otthon maradt legjobb barátnője miatt, és így együtt néha úgy tűnik, hogy túlnőnek a gondok a képességein. Ilyenkor a mozi szeretete, a filmek imádata segíti őt át a nehézségeken, és a vágy a legtökéletesebb férfi iránt... És ki tudja, az érkezéskor szívből gyűlölt várost talán otthonának is el tudja egyszer képzelni???

Egy nagyon hihető történetet olvastam, el tudom képzelni, hogy ilyen találkozások ezrével történnek meg. Ennek ellenére a két főszereplő sajnos nem nyerte el a szimpátiámat, kifejezetten idegesítettek. Ami megmentette a könyvet számomra, az az, hogy az elsuhanó tanév alatt bejárjuk szinte egész Párizst, még inkább erősítve az egyre növekvőbb vágyat bennem, hogy személyesen is lássam.

Vannak pillanataim, amikor biztosra akarok menni, és olyan könyvet szeretnék a kezembe venni, ami garantálja, hogy nem fogok csalódni, és maradéktalan élményben lesz részem. Több író is van, akiknek a neve számomra egyet jelent a garanciával, ők nálam a bevásárlólistás írók, mivel tőlük akár azt is szívesen olvasnám. Munro is ebbe a körbe tartozik, mindig örömmel ölelem magamhoz a könyveit. Büszke vagyok rá, hogy már a Nobel-díj odaítélése előtt is több művét felfedeztem és szerettem is őket nagyon.

Nagy élettapasztalatát mindig érzékenyen tárja olvasói elé, bármiről is legyen szó. Most bevallottan önéletrajzi ihletésűek is találhatóak a novellái között, saját életét is sorokba öntötte a megszokott egyszerűséggel, és mégis ismét nagyszerűen. Én Munro titkára még nem jöttem rá. Nem végez nagy eszmefuttatásokat, nem képviseli a kortárs írókra sokszor jellemző posztmodernséget, amivel a világból ki lehet üldözni. Csak végtelenül egyszerűen odanyújtja nekünk azt, amit talán mi is átélünk nap mint nap, mégsem tudjuk így visszaadni, még megfogalmazni sem. Talán a közvetlensége, az emberszeretete, a nőiesség tisztelete az, ami varázsol. Mint egy kedves nagymama, aki órákig mesél az unokáinak a tűzhely mellett, azok pedig szájtátva hallgatják a csodaszép történeteket.

Ezek a történetek megállásra késztettek, elmélkedtem a saját életemről is, meg a világról, sokszor közhelyes dolgokról, de egyébként meg mikor teszünk ilyet? Én nem sokszor...

Egy nagyon letisztult, kifinomult, bölcs hölgy írásai ezek, akit nem fognak megérteni azok, akik valami rohanó történetre vágynak. Finomhangolókat bekapcsolni!!!

Szakadó esőben álltam neki az olvasásnak, de pár perc után megszűnt a körülöttem lévő világ, belesüppedtem ebbe a nagyon édes, nagyon egyszerű, kedves történetbe. Nagyon kevés negatív kritikát olvastam róla, és általában az volt az indok, hogy kiszámítható, meglepetések nélküli. Valóban az első oldalak után könnyedén fel tudjuk vázolni az egész történetet, a regény befejezése nem kérdéses, de szó sincs róla, hogy ebben rejlene a bája. Én valahogy végig egy Audrey Hepburn-féle regénybe képzeltem magam, vele a főszerepben. A másik varázsa pedig Párizs, ahová nekem mostanában minden utam vezet. Remélem, hogy nemsokára nemcsak képzeletben szárnyalok oda. Mert az nem lehet véletlen, hogy talán ez az ötödik könyv, amit csak úgy, gondolkodás nélkül lekapok a polcról, és persze hogy Párizsban játszódik. Szóval akkor vannak véletlenek vagy nincsenek? :D

Szóval adva van egy minden ízében véletlennek tűnő (attól függ, ki honnan nézi) csavar, amikor is Aurélie Bredin betér egy kis Szent Lajos-szigeten található könyvesboltba. Épp egy nagy traumán esett át, szíve összetörve, maga sem tudja mit keres ott. De talán az őt üldöző rendőr keze is benne van a dologban. Ott áll ázott madárként a pici, kaotikus könyvesboltban, és rövid nézelődés után kezébe akad A nő mosolya című könyv. Ha hallja azt a belső hangot, ha nem, ezt viszi haza, és ez bizony már nem lehet a véletlen műve. Egy éjszaka alatt kiolvassa, és döbbenten eszmél rá, hogy ez a történet minden kétséget kizáróan saját magáról és arról a kisvendéglőről szól, amit apja halála után megörökölt. Tévedésről szó sem lehet. Az író neve, de még a fényképe is ismeretlen számára, de az biztos, hogy tudni akarja, mikor, hogyan találkozhatott vele. Merthogy találkoztak, az biztos.

Kisebb nyomozásba kezd, feledve azt a csalódást, ami a könyvesboltba űzte, és eljut a könyv kiadójának főszerkesztőjéig, aki  bárdolatlan modorával nem lopja be magát főhősnőnk szívébe, sőt. Ígéreteket próbál kicsikarni a férfitól, hogy eljuttatja levelét a szerzőhöz, de nem sok reményt fűz hozzá annak reakciója láttán.

A küzdelmet nem adja fel, mondhatni minden falon átmegy, és egyszer csak nincs mit tenni, ott áll a kész tények előtt!

Természetesen van főhősünk is, aki azért persze, hogy előkerül a történetben, és hát az én fóbiás bajusz-, szakállutálatom is teljesen dugába dől, hiszen rendkívül vonzó ez a jómadár.

Humorban bővelkedő, igazi kis kincs volt nekem ez a könyv. Utólag is mosolyt csal az arcomra, nem hiába a sokat mondó cím! :D