Azért most már kezd kicsit eldurvulni a helyzet. :D

Ha élnék vele, ledöntöttem volna egy féldecist, amikor az első fejezeteket olvastam. Mert na... egy levágott végtagot kapni csomagban... kellett volna az a pálesz!

Elképesztő mértékben csúcsosodik ki a beteges, szadista jellemvonás ebben a részben.

Egy sorozatgyilkos nyomába kell erednie a párosnak, akinél úgy tűnik, nincsenek határok.

Az egyáltalán nem újdonság, hogy nem tudtam felvenni a történet fonalát, illetve, amikor felvettem, jött egy újabb csavar, és dobhattam el mindent, kezdtem elölről az elméletgyártást. Az külön (szó szerint) megbolondította a történetet, hogy a gyilkos fejével is gondolkodhattunk, hallhattuk saját szavait. Ehhez még hozzájött Cormoran múltja, volt itt minden!

Szóval megérkezik az a csomag, és hamar kiderül, hogy esetleg a nyomozó múltjában is érdemes lenne elkezdeni kutakodni. Négy ember is felmerül gyanúsítottként, és miközben a rendőrség is elindította a hivatalos nyomozást, a páros egyre inkább másfelé kacsintgat.

Nincs sok idejük, hiszen egyre-másra történnek a borzalmas bűntények, muszáj, hogy a gyilkos elé kerüljenek egy lépéssel.

A gyilkos hajkurászásán túl jócskán belekóstolhatunk ismét a magánéletükbe is. Nyilván az sem megy zökkenőmentesen. Matthew-t még mindig utálom, igazából egyre jobban.

A bizalom Robin és Cormoran között folyamatosan mélyül, az első részhez képest már kifejezetten barátinak (sőt!) mondanám. Szükséges is, hiszen sokszor segíti át őket a nehézségeken az intuíció, az összhang.

Egyre jobban élvezem a két főszereplő kapcsolatának alakulását. Ki sem néznék ebből a mackóból ennyi finomságot, kedvességet. Jó lesz ez... (Csak könyörgök, többé nem részletezzük, mire hasonlít Cormoran haja!!!)

Rendesen rákattantam erre a sorozatra, úgyhogy próbáltam rekordidejű olvasást véghez vinni, de azért az 504 oldal az 504 oldal. :D (bocs Zsuzsi!)

Úgy, de úgy megszerettem én ezt a Strike nyomozót, hogy na! Már múltkor is hasonlítgattam Harry Hole-hoz, és ez a Deja Vu most csak tovább erősödött.

Kicsit jobb helyzetben van most Strike, mint az előző részben, hiszen van most már egy tetőtéri kis lyuk az iroda fölött, ahol meghúzhatja magát, ráadásul anyagilag is picit, tényleg csak picit jobb a helyzet.

Lula Landry gyilkossági ügyének sikeres felgöngyölítése nagy hírnevet szerzett az irodának, az újabb ügyfeleket rendre várólistára kell helyezniük.

Amikor viszont a híres regényíró Owen Quine felesége keresi meg a nyomozót, hogy kutassa fel a férjét, mivel jó pár napja nem hallott felőle, minden porcikája jelez Strike-nak, hogy ez az ő ügye lesz!

Természetesen(?) Robin is mellette van, hiszen bármilyen hízelgő állásajánlatokat kapott, számára mindennél vonzóbb, hogy az izgalmas ügyekben ott legyen emellett a nagy, szőrös medve mellett. Kettejük kapcsolata - a problémák, személyiségi különbözőségek ellenére - nagyon jó, egy csomó dologban kiegészítik egymást. Ráadásul Robin a titkárnői feladatokon kívül egyre inkább ráérez a nyomozói/megfigyelői munkára is. És hát ez minden vágya...

Ez az új ügy ismét rengeteg szálon fut, nagyon sok a nyom, mégsem elég semmire. Bár Quine az utolsó, kiadatlan, mégis kiszivárgott regényében részletesen leír egy szörnyű, horrorisztikus, aberrált gyilkosságot, a képek mindvégig szimbolikusak, megfejtésük így óriási fejtörést okoz mindenkinek.

Az sem könnyíti meg a dolgot, hogy ugyanilyen módon kivégzett holttestet találnak egy elhagyatott házban, szinte szóról szóra megegyezve minden részlettel, amit a könyv tartalmaz.

A gyilkossági ügyben a rendőrség első számú gyanúsítottja maga a feleség, de Strike kitartóan hisz annak ártatlanságában. Attól, hogy őt kizárja a feltételezett tettesek köréből, nem lesz könnyebb a dolga, hiszen ettől függetlenül számtalan beteges életvitelű, furcsa szerzet kerül a látókörébe, mint esetleges indítékkal rendelkező személy.

Az egészségi állapota sem segíti a hatékony munkát, hiszen csonkolt lába egyre inkább fáj, sem lépcsőzni, sem autót vezetni nem nagyon tud. De szerencsére Robinra mindig számíthat.

Annak ellenére, hogy jól megvannak, kapcsolatuk továbbra is kimért, távolságtartó, bár ebben a részben már jobban közelednek egymáshoz, a nagyobb bizalom is teret kap beszélgetéseikben.

Mindkettejük küzd magánéleti/egészségügyi problémáikkal. Robinnak sem könnyű a helyzete, hiszen vőlegényével nem éppen fényes a kapcsolatuk, ráadásul esküvőjüket is el kellett halasztaniuk egy nem várt esemény miatt. Az is aggasztja a lányt, hogy a két férfi ki nem állhatja egymást, főként a vőlegény Cormorant. A nyomozó pedig még mindig küzd volt menyasszonya szellemével, nem tudta teljesen lezárni azt a kapcsolatot.

Nagyon nagy érdeklődéssel várom a folytatást, leginkább Robin és Cormoran kapcsolatának alakulásával kapcsolatban. Néhol kicsit túltolta a leírásokat "Robert", mégis letehetetlen, izgalmas kis könyvek ezek. :D

Tippem, sejtésem sem volt a végkimenetelt illetően, csak amikor már az orrom elé tolták a megoldást. Jellemző!

Izgalmas kis könyv volt, végig tele váratlan fordulatokkal. Tényleg szeretem az olyan történeteket, amikor komplett megoldásokat állítok már össze magamban, aztán borul minden, mint a bili. Aztán amikor újból összerakom a végkifejletet, természetesen az az elmélet is összedől, és a végén csak nézek, hogy uhhh, erre nem számítottam.

Huszonkilenc évvel ezelőtt egy két éves kislány eltűnik az amerikai Manson városából. Akárhány forró nyomot is követnek, egyszerűen nem találják a megoldást, sem a kislányt, sem élve, sem holtan.

 

Előreugrunk az időben évtizedeket, és egy ismeretlen állít oda az ausztrál Kimhez az egyetemen, hogy ő biztosan tudja, hogy ő az az "elveszett" kislány, aki sok-sok évvel ezelőtt eltűnt a szülői házból.

 

Ez az idegen már csak tudja, hiszen az eltűnt gyermek fiútestvérének vallja magát, aki azóta sem tudott belenyugodni húga hiányába, a felderítetlen esemény következményeibe. Az évek folyamán soha nem hagyta abba a nyomozást, bizton hitt benne, hogy rálel elveszett testvérére.

 

Kim nyilván sokként, fenntartásokkal fogadja a hírt, elképzelhetetlennek tartja, hogy a fiú igazat mond. Bár ahogy telnek a napok az információ közlése óta, egyre inkább forognak a gondolatai, és merülnek fel benne válasz nélküli kérdések. Például, hogy valóban igazak lehettek-e anyja indokai arra, hogy miért nem talált sosem magáról 2 évesnél korábbi fényképeket. Az anyjától már nem várhat válaszokat, mivel pár éve meghalt.

 

A DNS-teszt aztán minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy valóban a bátyja látogatta meg. A "családját" hátrahagyva, pikk-pakk az Egyesült Államokban találja magát a fiúval, hogy maga járjon utána, mi is történt olyan sok évvel ezelőtt.

 

Itt aztán végképp elkezdődnek a bonyodalmak. Kim összetalálkozik több, vér szerinti családtagjával. Ezek a találkozók így-úgy sülnek el, nyilván mások sem tudnak mit kezdeni a helyzettel ennyi év után, így nem meglepő, hogy a reakciók is különfélék, néhol elég szélsőségesek.

 

Egyáltalán nem könnyű ez a helyzet, de amikor az embernek a saját identitását kell rendbetenni, a helyére illeszteni, pláne felnőttként... hát, nem irigyeltem a nőt.

 

Amerikai kisvárosi hangulat, sejtelmes szekta ijesztő működése a közelben, rejtegetett családi és egyéni titkok, amelyek, ha akkor régen kiderülnek, talán nem történik meg a tragédia.

 

Szélsőséges érzelmeket váltottak ki belőlem a szereplők. Köztes állapot nem nagyon volt, de többen voltak rémisztően ellenszenvesek, köztük maga a főszereplő is. Ettől függetlenül izgi és kiszámíthatatlan volt.

John Banville, aki szépíróként elnyerte a Booker-díjat, most valami újjal, mással jött elő. Humoros krimi az 50-es évek Amerikájából, amelynek főszereplője Philip Marlowe, a nyughatatlan, láncdohányos, nőcsábász magánnyomozó.

Túl sokat nem foglalkoztatják őt megbízásokkal, úgyhogy unalmában bőven ráér kukkolni a szemben lévő házban dolgozó, állandóan veszettül gépelő titkárnőt.

Mindennapjai felbolydulnak, amikor belép az irodájába egy gyönyörű nő, aki arra kéri, keresse meg szeretőjét.

Nyilván nem lesz ennyire egyszerű a dolga. Ráadásul a bonyodalmak egyre csak fokozódnak. Először csak a nő illata bódítja el, később már az érzelmei is egyre inkább mélyülnek el a másik felé.

A dolog azért is nehéz és egyben érdekes, mert Nico Petersonról, akinek a felkutatására bérli fel a nő, egyértelmű jelek és bizonyítékok állítják, hogy meghalt. Ennek ellenére valaki mégis élve látta San Francisco-ban...

Nagyon sok kérdés merül fel a nyomozás során, érdekek-ellenérdekek kerülnek napvilágra, és már nem is annyira hihetetlen, hogy esetleg egy megrendezett halálesetről van szó. De akkor hogyan tudják mégis a hullát kétségtelenül beazonosítani a keresett személlyel?

Az 50-es évekbeli alkoholgőzös, cigarettafüstös környezetben játszódó események könnyen képkockákká váltak a szemeim előtt, pillanatok alatt megelevenedtek a jelenetek. Tökéletesen beleilleszkedtek a szereplők ebbe díszletbe, és én is a történetbe.

Fanyar, egyedi humor, intelligencia jellemzi a regényt.

Amikor kézbe vettem a könyvet, alapvető információkkal nem voltam tisztában, illetve helyesebb az a megfogalmazás, hogy fogalmam sem volt róluk. Az egyik, amiről fentebb már írtam, hogy az írói álnév kit takar (és nemsokára jövök A tengerrel is...), a másik infó pedig, hogy Philip Marlowe-t már megszemélyesítették az eredeti Raymond Chandler-féle történetben. Párhuzamot nem tudok vonni, összehasonlítást nem tudok végezni, mivel csak ezzel volt dolgom. De ez kétségtelenül belopta magát a szívembe. :D

Régóta tologatom a polcon ide-oda ezt a könyvet. Nem is értem, miért halogattam, hiszen kiváló írás!

A krimiket régen faltam, de az utóbbi időben valahogy kimaradtak az életemből. Ha már visszatérnek is valamelyest, akkor minimum ilyen legyen. Intelligens, humoros, megfejthetetlen (bár most azért voltak sejtéseim az elejétől fogva, he-he...). Az előjelek ellenére rengeteg csavar volt benne, ami folyamatosan újraírta az egészet bennem.

Van egy Harry Hole-féle főszereplő nyomozónk, akit itt most Cormoran Strikenak hívnak, de kiköpött mása volt a kedvenc karakteremnek. Kissé alkoholista, depressziós, lepukkant mackó, aki minden negatív látszat ellenére állat jó pasi. Fogyatékossága nem csekély, hasa mélyen lelóg, egzisztenciája a nullán, mégis ragadnak rá a jobbnál jobb nők.

Van egy kisugárzása, ami a lapokon keresztül is vág, kétség sem merül fel az emberben, hogy maga is megborzongana, ha szembetalálná magát vele.

A népszerű topmodell egyik éjjel kiugrik(?) az ablakon és rögtön meghal. Természetesen a sajtó rögtön keselyűként ugrik az ügyre, a családtagok, ismerősök pedig próbálják meglovagolni a negatív hír keltette hullámokat.

Egy régi ismerős keresi fel Cormorant, hogy nyomozza ki, mi történt valójában, mivel meg van róla győződve, hogy nem öngyilkosság történt, hanem Lulát meggyilkolták, valaki kilökte őt az ablakon.

A nyomozó éppen élete kálváriájának legalján van, az anyagi helyzetével együtt. Magánéleti problémák miatt az irodájában tölti az éjszakákat egy kinyitható ágyon. Ha mindez nem lenne elég, egy állásközvetítő cég még egy kéretlen titkárnőt is a nyakára küld, akit végképp nem tud kifizetni, meg egyáltalán, hagyja őt mindenki békén!

Az szinte pillanatok alatt kiderül, hogy Robinnal egy hullámhosszon vannak, bár mindketten tartják eleinte a két lépés távolságot. Nem tart ez sokáig, mert mindkettőnek szüksége van a másikra. A nyomozónak jól jön a lány diszkréciója, maximalizmusa, kedvessége, a lány pedig mindig is ilyen kalandokra vágyott, még akkor is, ha százszor jobban fizető állásokat ajánlanak neki.

Közösen erednek nyomába az állítólagos tettesnek, percről percre gyűjtik az újabb információkat. Rengeteg szereplő bejön a képbe, potenciálisan sokuknak lehetett oka, hogy a lány halálát kívánják.

Maga a bűntény(?), a nyomozás nem is annyira lényeges vagy izgalmas, inkább az odavezető út, ahogy lassan kibontakozik az apró részletek által a történet. Az egyszerű krimiből kinőnek a tökéletes karakterábrázolások, érzékletes helyzetleírások.

Nem is titkolt szándék, hogy erre a két emberre lett írva ez a történet. Nagyon szerettem ennek a két teljesen más karakterű embernek a közös munkáját. Ahogy kiegészítették egymást, pedig erre a lehetőségre gondolt volna az ember a legkevésbé.

Azért azt gondolom, nem kell leírni, kit takar a szerzői álnév?! :D Teljesen el tudtam vonatkoztatni, olyan, mintha nem is ugyanaz írta volna a kettőt. És ez nem értékítélet, teljesen más a kettő.

Vágytam egy jó kis izgi skandináv krimire. Régebben faltam őket, de az elmúlt években valahogy kimaradtak. Ezért is volt már elvonási tünetem. :D

 

Swanson regényére esett a választásom, amiről hamar ki is derült, hogy egy igen nyomasztó thrillerbe botlottam.

Kate Priddy, a fiatal lány egy óriási traumán van túl. Illetve még dehogy van túl, csak valahogy próbálkozik. Volt párjáról kiderül, hogy pszichopata és hajszál híjja, hogy nem hagyja ott a fogát a lány. Hátborzongató üldözések, mellkasszaggató félelem, de megússza.

Viszont megmarad a szorongás, pánikroham, mindenféle egyéb további rettegés, ami ezzel jár. Teljesen érthető módon.

Családja próbál neki segíteni, de Kate teljesen bezárkózik. Éppen ezért meglepő, amikor édesanyja felveti egy lakáscsere ötletét, amit unokatestvérével ejthetnének meg egy másik kontinensen. Mi magunk is rendkívül megdöbbenünk, hogy a lány ebbe belemegy. Mindenki abban reménykedik, hogy végre regenerálódik, elfelejtheti az egész borzalmat, ami az életét körülveszi.

Túl unalmas lenne, ha megérkezvén, nem éppen egy gyilkossági helyszínelésbe csöppenne, ráadásul épp az ő új lakásának szomszédságában. Ha ez nem lenne elég, a nyomok az unokatestvéréhez vezetnek.

Na most légy okos Domonkos, itt aztán lehet regenerálódni... :D

De még ez sem elég, egyre több gyanús, figyelmeztető, ijesztő dologra lesz figyelmes. Én mondjuk hanyatt homlok menekülnék, de Kate nem futamodik meg.

Természetesen megismerkedik pár emberrel, de körülöttük is minden furcsa, úgyhogy nem tudhatja, barátra lelt-e vagy ellenségre. Teljes bizonytalanság veszi körül. Talán az adja neki az erőt, hogy ezt muszáj végigcsinálni, mert egyébként sosem fog megküzdeni a szellemekkel, amelyek folyton körüllengik az életét.

Persze eddig sem szűkölködik a könyv izgalmakban, de a végére aztán beindul itt minden, mint valami atomrobbanás. De tényleg, azt sem tudja az ember, hová kapkodja a fejét, sokszor horrorisztikus elemekkel.

Hogy ebből Kate gyógyultan vagy még betegebben jön-e ki, olvassa el, aki kíváncsi rá! :D 

 

Tudom, hogy az irodalom határai tágak, de hát, szóval amikor épp megmenekülsz egy elmebeteg életveszélyes támadásából, utána oké, hogy terápiaként el kell kezdeni kimozdulgatni, de nem egy tök ismeretlen rokonhoz, teljesen idegen környezetbe, egy másik kontinensre megyek át. Talán egy picit kisebb falattal kezdem a terápiát. Na, izgi volt végül is, de ez nagyon bosszantott. Nagyon hülye volt ez a Kate! :D

Kevin Pearce viharos gyorsasággal hagyja el Boston külvárosát, a lepukkant Brightont. Hátra sem nézve távozik, ott hagyva barátját is, Bobby Scalest, akivel épp egy szörnyű bűncselekményt követtek el.

Évtizedek telnek el, Kevin már a Boston Globe Pulitzer díjjal is elismert újságírója, amikor is eredeti szándékaival teljesen ellentétesen visszafelé tart a rettegett város felé.

Bobby bajban van, egy kegyetlen sorozatgyilkosság fő gyanúsítottja. Muszáj visszatérnie, saját maga és a másik férfi érdekében is. Ráadásul meg is akarja védeni, tisztára akarja mosni barátját.

A történet középpontjában a két ír fiú kapcsolata, barátsága áll. Meghatározó és borítékolható volt mindkettejük sorsa, attól függően, ki maradt, ki ment. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem!

Visszatérése után Kevin konstatálja, hogy misem változott. Ugyanaz a bűnös város, ugyanazok a fásult, többnyire bűnözésből élő lakosok, nincs kilátás semmire, és sajnos határok sem.

Kellemes lassúsággal halad előre a történet, szinte felkészít, pihentet minket, hogy be tudjuk fogadni, amikor viharos sebességre kapcsolnak az események.

Döbbenetes feszültséggel van teli az egész könyv, mindvégig kiélezett, tapintható az elektromosság. A végén pedig még rá is csavar egyet Harvey. Rendkívül komor a történet, a nap szinte egy pillanatra sem bújik elő a felhők közül, de ez szinte mellékes!

Ez bitang izgi könyv volt. Olyan érzésem volt végig, mintha egy thrillert néznék tv-ben, és még a pattogatott kukorica is megállt a kezemben, úgy összeszorult a gyomrom időről-időre. Merő feszültség, túlfeszített tempó jellemzi végig a könyvet.

Lainey nem hétköznapi ember, hiszen tízévesen elrabolták. Ez nem egy általános életút része... Négy évvel később, állapotosan kerül elő, de az emlékei zavarosak. Hosszú évek után sem tud rendes életet élni. Hogyan is tudna ilyen múlttal?

Azonban amikor meglátja a tükörképét egy plakáton, onnantól kezdve egy újabb, ismét csak nem szokványos időszak veszi kezdetét. De a kényszer, hogy szembenézzen a múlttal, talán segíthet abban, hogy mégiscsak valamiféle normális életet tudjon élni. Vagy pont az ellenkezője, már semminek nem lesz értelme. Minden szinte csak rajta múlik.

Anyagi forrásai nincsenek, túl sok egyéb segítséghez sem jut, így nehéz bármihez is kezdeni. Pedig nagyon nagy támogatásra lenne szüksége. Ha egyáltalán van bármi esélye is, a harcot csak úgy vívhatja meg, ha szembenéz a rettenetes múlttal. A kezdetben viselt szemellenzőt lassan leveszi, és nekiáll a küzdelemnek. Amikor pedig már tét is van, még nagyobb erőt merít valahonnan. A fene sem tudja, honnan!?

Ez a lány iszonyatos dolgokon ment keresztül, elképzelni is szörnyű. Hatalmas háború ez a történet önmagával, a világgal, iszonyatos emberekkel, amelyet szinte egymaga játszik le.

Charlotte Link fogta a fakanalát, szépen összekevert jó sok borzalmat, nem kevesebb vért, csöppnyi kegyetlenséget, borzongást, és köré kerített egy jó kis rejtélyt, hogy a mi agyunk is dolgozzon mindvégig.

Rögtön a legelején belecsöppenünk valami sötét mizériába, ami végig jelen van a történetben. Ugyan még nem nagyon történik semmi, mégis érezzük, hogy a fenekünkben végig ott lesz a zabszem, szinte azonnal sejtelmes jelek utalnak erre.

Olyan szereplők "kerülnek össze", akiknek látszólag semmi közük egymáshoz, a történtek mégis azt engedik következtetni, hogy a múltban kellett, hogy legyen valami olyasfajta szál, ami összeköti őket.

Kezdetnek egy bicikliző kisfiú balesetét nézzük végig, utána egyből pedig egy brutális gyilkosság szemtanúi leszünk. A két eset között hosszú évek teltek el, de mégis valami összeköti az eseményeket. Itt már éreztem, hogy nem lesz könnyű este, sötétben olvasnom a könyvet, mert kőkemény pszichothrillerről van szó.

Egyre több szereplő lép be a képbe, akik még inkább megnehezítik a dolgunkat a bűncsekelmények felderítésével kapcsolatban. Úgy tűnik, nem szűnik meg az írónő különböző akadályokat gördíteni elénk, főként amikor már végre kezd kikristályosodni a kép.

A bűnügyi borzalmakon kívül szinte mindenkinek van valami lelki nyavalyája, amivel együtt él. Miközben sajnáljuk őket, próbáljuk gondolatátvitellel a helyes cselekedetek felé terelni őket, újabb mészárlások történnek, és ismét csak kapkodjuk a fejünket, már megint mi történt, és hol vagyunk, és már a legmegbízhatóbb szereplőben is potenciális pszichopatát látunk. Mert az egyértelmű, hogy valaki a szereplők közül az, de komolyan mondom, halvány lila fogalmam sem volt mindvégig, mennyi az annyi!?

Mint minden történetnél, itt is nyilván elemezgeti az ember a végén a tanulságokat, emésztgeti a történteket, és gondolkodik, hogy mennyire lesz kihatással múltunk a jelenünkre, jövőnkre. Főleg, ha olyasmit tettünk, amire már nem is emlékszünk, pedig dehogy törlődött ki a múltunkból, mint ahogy azt mi hisszük.

Többen kifogásolták, hogy ez a könyve Shemiltnek nagyon hajaz az előző, Magyarországon megjelent Lányom című könyvére. Ez így is van, de ez engem egy cseppet sem zavart.

Imádom, amikor egy történetben sokáig nem történik túl sok minden, mégis minden idegszálammal érzem a feszültséget, a kitörni készülő vulkán nyomását. És utána sem feltétlenül dramaturgiai eszközökkel operál, hanem csak úgy egyszerűen összerakja a mondatokat, mégis pattanásig feszülnek az idegek.

A módszerek is hasonlóak, mint az előző könyvben. Egyből beleugraszt minket a mélybe, azaz az első oldaltól fogva tudjuk nagyjából, hogy mi fog történni, mégsem válik okafogyottá az olvasás, nem tölt el az unalom minket, hanem pláne belehúzunk.

Emma és Adam, az orvosházaspár élettöredékét ismerhetjük meg, amely része a kapcsolatuknak meghatározza egész további életüket. Nem túl sok évről van szó, de éppen elég ahhoz, hogy minden borulni látszódjon.

Éldegélnek egymás mellett úgy, hogy ők azt gondolják, ez így rendben van. Vannak egyértelmű jelek, amik arra utalnak, hogy dehogyis van. Többek között kamasz lányuk furcsa szokásai, befelé fordulása, egyéb kamaszokra is jellemző dolgok. És a szülők ezt ennek a korszaknak a sajátosságaként is fogják fel. Nem is törődnek vele különösképpen.

Nekem az sem a harmónia jelenlétét tükrözte, hogy Emma folyamatosan vívódik magában, hogyan múlja felül férjét, akár egyszerű, mindennapi cselekedetekkel, de lehet szó akár a szakmai előrejutásról is. Mindent górcső alá vesz, vizsgálgatja, hogy neki még mennyit kell tennie azért, hogy egálban legyenek a férjével, ha pedig még meg is akarja előzni, nagyon bele kell húznia. Legnagyobb problémája, hogy ő hátránynak érzi ebben a versenyben magát meglévő két gyermekük miatt.

Egyszer csak jön a lehetőség, 1 évet tölthetnek Afrikában. Adam kutatómunkát végezhet, amivel még előrébb juthat a ranglétrán, és ez azt jelenti, hogy Emma hátránya tovább fokozódik, így mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt az utazást meghiúsítsa.

Kettőt pislogunk és már harmadik, csecsemő gyermekükkel is egyetemben Afrikában van az egész család, és a harmadik pislogásnál már el is rabolták a gyermeket.

Megkezdődik a nyomozás, illetve annak teljes hiánya. Telnek a hónapok, nem történik semmi. Teóriája mindenkinek van, ráadásul ezek napról-napra változnak, a gyermek pedig sehol. Életben maradási esélyei már egyenlőek a nullával.

Mindenki kénytelen átgondolni az addigi és a jövőbeni életét. A múlton is feltétlenül el kell gondolkodni, hiszen valami idáig vezetett, a jövőt pedig hogy lehet kibírni egy családtag elvesztése után. Egymást is elveszítjük vagy talpra állunk, és elfogadjuk az elfogadhatatlant!?

Én nagyon szeretem Shemil írásait, ha kettő alapján már lehet ilyen megállapításokat tenni. Semmi extra, tényleg, mégis fogva tart a történet végig, nem hagy nyugodni.

Ahh, ez ott volt! Dermesztő az egész történet, mint maga a borító. Rémesen passzolnak egymáshoz. :D

Régen "faltam" a horrorfilmeket, a rémtörténeteket, de felnőttem, idősödtem, inkább már kímélem a szívemet. :D Úgyhogy nem mondom, hogy minden héten bevállalnék egy ilyen kaliberű történetet, de időnként vágyok rá, jól esik a borzongás.

Ennek az igénynek a kielégítésére tökéletes volt ez a könyv. A félelem mindvégig a gyomorszájunkat szorongatja, alig-alig engedi el, mintha csak egy Hitchcock film kockái peregnének előttünk.

Persze, hogy ezer szálon kezdi el felfűzni a történetet az író, még véletlenül se legyünk tisztában már az elejétől, hogy ki kivel van, jó-e vagy rossz. Úgyhogy a legelején megismert leszbikus pár is gyanús, akik kiskorában örökbe fogadták Henryt, aki egyébként a főszereplő lesz a történetben.

És mi a gyanú tárgya? A csendes-óceáni Seattle város közelében holtan találják Henry barátnőjét. A gyilkosság (merthogy egyértelműen az történt) brutális módon történt. Ami bizonyos, hogy az elkövető valami nagyon beteg elme lehet, továbbá a lány utoljára egy kamerafelvételen látható, ahol egy hullámok által verdesett hajón csúnyán vitatkozik Henryvel. Szóval ő is gyanúsítottá válik. Ez már három. És ez a szám lapról-lapra növekszik.

Kicsiny szigeten lakókról van szó, így ez egy nagyon zárt közösség. Mindenki tud mindenkiről majdnem mindent! De van aki mindent megtesz azért, hogy a külső látszattal megelégedjenek a többiek, a rejtett kis titkokat görcsösen őrzi. De hogy ezeknek lehet-e közük a lány meggyilkolásához? Mi magunk sem tudjuk, pedig sok mindenbe beavat minket a szerző.

Pont a zárt élettér miatt mindenki küzd valami belső félelemmel, démonnal, ami a mindennapokat szinte járványként fertőzi. Henrynek egyébként sem egyszerű az élete a furcsa családmodell miatt, de ezek után még kevésbé érzi magát biztonságban, nyugalomban a szigeten. Ráadásul ő is keresi-kutatja Naomi halálának, utólag kiderült titokzatos útjainak miértjét?

Csavaros fordulatok jellemzik végig, sosem vagyunk jó nyomon. A felépített elméletek sorban dőlnek le. De a végén mindenre fény derül, és picit megkönnyebbülünk. Vagy nem?

A csodaszép borítók mindig egy elsődleges ígéretnek számítanak nálam. Nagyon sok esetben nem jön be, de időnként összepasszol a történet nagyságával is. Most is ez történt, gyönyörű szép, sokatmondó könyv ez.

A louisianai Baton Rouge-ban történt nemi erőszak köré fonódik a történet. Legalábbis úgy hisszük. Az erőszak elszenvedője Lindy Simpson, egy ártatlan, tizenöt éves középiskolás lány. Mindvégig ennek a borzalmas tettnek az elkövetőjét keressük, sajnos egy ideig sikertelenül.

A főszereplőnk és egyben a történet elmesélője egy Lindyékkel szemközt lakó kamaszfiú, aki csillapíthatatlanul és kicsit túl szenvedélyesen is szerelmes az áldozatba. Éppen ezért ő is a gyanúsítottak között szerepel, hiszen lépten-nyomon figyeli már évek óta a lányt, leskelődik utána, intim jellegű fényképeket tart magánál, és még sok már terhelő bizonyíték is van ellene. Az más kérdés, hogy kezdetektől a tűzbe tennénk érte a kezünket, mert rögtön egyfajta anyai ösztön mozdul meg bennünk, hogy ez az édes, cuki fiú tuti nem csinált semmi ilyen gonoszat.

Nem csak ő az egyedüli gyanúsított, vannak még rajta kívül hárman. Mindenki ellen elég alapos bizonyítékokat lehetne felhozni, sőt, van köztük olyan, akinek életvitele, családi háttere már önmagában elég lenne egy jól megalapozott vádirathoz.

Mégis, valami egész más nyomán indulunk el. A fiú érzelmeit vesszük górcső alá, visszatekintve a múltba és előrenézve a távoli jövőbe is. Szépen lassan épül fel bennünk erről a fiúról, később férfiról egy teljesen megingathatatlan, egyértelműen pozitív véleményünk. De hihetünk olyan állításoknak, amelyek csak egy oldalról hangzanak el? Amúgy meg teljesen mindegy ezen gondolkodni, mert rabul ejt az egész ember...

A tragédia ugyan 1989-ben történik, és mi előre és hátra is mozgunk az időben, ennek ellenére a kamaszkori sajátosságok azóta rengeteget változtak, mégis vannak bizonyos szegmensei (például érzelmek, bűntudat), amelyek talán a mai napig érvényesek. Ezek ugyanúgy lezajlanak a mai kamaszokban is, így nagyon érdekes a dolognak erről az oldaláról, egy kamasz lelkivilágán keresztül is gondolkodni a történeten.

Nagyon örültem, hogy nem totálisan az erőszak köré szövődött a történet, nem azt emelte ki. Az is fontos, persze, de ez most másról szólt. Emberi jellemekről, életutakról, életutakat befolyásoló, sokszor kicsiny dolgokról. A jóról és a rosszról.

Hűha! Az oké, hogy vágytam valami magával ragadó, izgalmas, gondolataimat a bajokról totálisan elterelő könyvre, de azért ez picit húzós volt.

Ismertem már az írónőt a Holtodiglan kapcsán, és mondjuk ott is a frászt hozta rám, de most überelt mindent. :D Ennyi pszichopata, beteg embert hogy lehet összehozni egyetlenegy regénybe???

Na lássuk! Főszereplőnk Camille, aki egyébként nagyon szimpatikus a maga kis szerencsétlen, néhol életképtelen mindennapjaival. Pont a sebezhetősége, nem túl vidám élete miatt szerethető.

A lány újságíróként dolgozik egy nem túl ismert újságnál, és túl nagy kiugrásra nincs is esélye, hiszen saját maga szerint is középszerű újságíró. Főnöke sem vélekedik róla másképp, viszont lányaként szereti őt.

Adódik egy sürgős munka, egy gyerekgyilkosság. Camille-ra vár a történet megírása, csak egy bökkenő van, hogy szülővárosába kell visszatérnie. Anyjával hosszú évek óta nem beszélt, és már az elején kiderül, hogy viszonyuk eléggé viharos volt.

Nem nagyon van más választása a lánynak, mennie kell. Főnöke bátorsággal próbálja őt felvértezni, de a lány retteg a visszatéréstől.

Innentől elkezdődik a rémálom. Fojtogató légkör egy olyan helyen, ahol tudvalevő, hogy egy hidegvérű gyilkos járkál a gyermekek között. És akkor a lánynak még a családtagjaival való zűröket is kezelnie kell. Tapintható a feszültség szinte minden párbeszédben, mindegyik jelenetben. És jön a jól bevált csapda, amikor már azt hinnénk, hogy mindenre fényt derítettünk, fordul a kocka, és teljesen új alapokra helyeződik az egész történet. Kezdhetjük elölről a machinálást. :D

Mint már fent említettem, hihetetlen mennyiségű beteg embert sikerült ebben a regényben felsorakoztatni, őket találkoztatni. Picit gyengédebbre vágytam, de el kell ismernem, hogy állat jó volt, végigizgultam az egészet. Tökéletesen ért a feszültségkeltéshez, természetesen sok hatásvadász eszközzel, de akkor is, le a kalappal!

Megszoktam már a szerzőtől, hogy történetei nem szokványosak, van valami egészen különleges a sorok között. Legyen az bármiféle téma. Lehet mihez viszonyítani, hiszen ez hazánkban a harmadik megjelent könyve. Az első kettő (ez és ez) kifejezetten kedvenc lett.

Jelen esetben egy rejtélyes gyilkosság szálait próbálja kibogozni a szerző. Illetve ki volt az már bogozva, mert megtörtént esetről van szó, de mivel számomra teljesen új volt a sztori, szűz szemmel szemléltem mindent, és teljesen Nicoll tehetségébe vetettem a bizalmamat. És ez ismét jó döntés volt.

1912-ben járunk, szerintem egy nagyon izgalmas korban és helyen, egy skóciai tengerparti városkában. Mindenki ismer mindenkit. A hölgyet picit kevésbé, mert zárkózott életvitele miatt kint ragadnak a kíváncsi szemek. De azért sustorgások természetesen folynak. Így, amikor felfedezik a holttestet, mindenkinek van teóriája, mindenki tudja a frankót.

A vénkisasszonyt kegyetlen módszerrel gyilkolják meg. Ennek ecsetelése picit igénybe is vette az elején a gyomrom, de hamar túllendültem rajta. Az első szemre is látható, hogy nem nyereségvágyból követték el a szörnyű gyilkosságot, hiszen rengeteg érték ott hever látható helyen.

A helyi rendőrfelügyelő akadályokba ütközik, talán a fától nem látják az erdőt. Ki tudja? De kívülről jövő segítségre van szükség. Az együttműködés szintén nem zajlik gördülékenyen.

Megkezdődik a szemtanúk kihallgatása, ami elég komikusra sikerül időnként. Úgy tűnik, a szálak egészen Londonig, és még azon túlra is elnyúlnak.

A történet lassan bontakozik ki, némiképp melankolikus is, de mintha ezek is hozzásegítenének, hogy könnyebben belehelyezkedjünk az adott korba és körülményekbe.

Nemcsak Jean Milne halála különös, hanem ahogy ismét elénk tárta ezt a történetet. Egy előző posztban már írtam, hogy csukott szemmel is megismerném Nicoll stílusát. Most sem volt ez másként, hiszen nagyon egyedi, esszenciával teli írásmódról van szó. Jó is az ilyen!

Ami nem a belső tartalommal kapcsolatos, viszont nagyon bántott, hogy tulajdonképpen atomjaira hullott a könyv, mire végeztem. Mivel én rendkívüli módon vigyázok a könyvekre, így nem miattam volt. :( A szívem viszont vérzik ilyenkor. Nyilván ez sem normális! :D

Pozitívan csalódtam a könyvben. Túlírt érzelmekre számítottam, ami végül is megvalósult, de nem olyan elviselhetetlen nyálas stílusban. És az ilyen történeteknél el is várható, hogy az érzelmek borzolódnak.

Egy család a főszereplő. Anya, apa és lányuk, Faith. A lány testvére odaveszett a tengerben, amikor édesapjukkal együtt közös halászatra indultak. Az apa érthető módon magát okolja, de ami a nagyobb baj, az anya is gőzerővel érezteti mindennap férjével, hogy hibás a történtek miatt. Emiatt házasságuk romokban, de nem csak egymással küzdenek, saját magukkal is.

Mindeközben a fiatalabb lány szentül hiszi, hogy nővére él. Még abban is biztos, hogy hol van. Korábban testvérével sokszor áthajóztak egy nem messze lévő, ámde annál veszélyesebben megközelíthető szigetre. Testvére mindig is bevállalósabb volt, Faith csak csapódott a kalandokhoz, bátortalanságát mindig legyőzve. Most is tudja, hogy ott van valahol a szigeten Eva, de senki nem hisz neki.

Abban biztos, hogy cselekedni fog, csak azt nem tudja, hogyan... Egyedül képtelen átevezni a túlpartra, segítséget nem kap, hiszen mindenki csak legyint egyet, mondván, a gyász ilyen módon dolgozik benne.

Remélem, hogy ilyen a valóságban nem történhet meg, ettől függetlenül bennem volt a zabszem, mi lenne, ha... Nehéz volt látni a családot, ahogy széthullik, holott jó emberek mindannyian, akik még szeretik is egymást, ám annyi, de annyi gát van bennük a tragédia miatt.

Ahogy az lenni szokott, egy jelen probléma előhoz sok száz másikat is a múltból, amelyekkel ugyanúgy foglalkozni kell, amelyek ott dolgoztak akár éveken keresztül, csak nem vettük észre.

Vajon helyre lehet hozni a dolgokat? Képesek lehetnek a szereplők a józan eszüket megőrizni egy ilyen tragédia után? Ha mégsem, akkor tud valaki segíteni ebben? A bizalom, a hit, a szeretet tud-e működni ilyen esetben is?

A végénél volt kis hiányérzetem, de csak egy nüansznyi. :D

Jó kis összetett regény ez. Akár két könyv is lehetett volna belőle, így viszont tagadhatatlanul voltak benne mozgalmas történések, bőven izgalom.

Danny egy egyszerű, nem túl iskolázott, de nagyon szerethető, tisztességes autószerelő. Épp eljegyzését ünnepli barátnőjével és annak bátyjával, amikor teljesen indokolatlanul, minden értelem nélkül beléjük kötnek. Odáig fajul a dolog, hogy a lány bátyját és egyben Danny gyermekkori barátját valaki leszúrja. Hogy ki a tettes, azt mi tudjuk, sőt, mindenki tudja, aki ott jelen volt, viszont olyan összetartás van a tettesek között, hogy minden gyanút Dannyre terelnek.

Kezdetét veszi egy évekig tartó meghurcolás, hiszen Dannyt rögtön megfosztják szabadságától, és megindul a bírósági tárgyalássorozat, ahol sajnos nem sikerül bizonyítani ártatlanságát. A fiú nem adja fel, minden rabságban eltöltött percében arra készül, hogy igazát bizonyítsa, és immár terhes menyasszonyához hazatérhessen egyszer.

A feladat nem egyszerű, annak ellenére sem, hogy egy lelkes, mindenre elszánt ügyvédet sikerül megbíznia a védelemmel. A tettesek dörzsölik a tenyerüket, hátradőlnek a székükben, hogy ezt is megúszták.

Hihetetlen fordulat történik azonban a börtönben. Danny két cellatársával életre szóló barátságot köt, ám egyikük szintén áldozatul esik a börtönbeli erőszaknak. Ez olyan lehetőségeket kínál tálcán a fiatal fiúnak, ami soha nem tér vissza, így kihasználja. A bent töltött időszak alatt Danny folyamatosan tanul, képezi magát, suttyó beszéde megváltozik, választékosan kezd kommunikálni, szóval nagyon sokat ad a megjelenésre, kisugárzásra, hátha még lehetősége lesz azt kamatoztatni. Hát most itt az alkalom, és ő lép.

A továbbiakban aztán nagyon felgyorsulnak az események, nem győztem kapkodni a fejem, melyik szálon mi történik. Merthogy rengeteg szálon fut az esemény, sok-sok kis mozaikdarabkát kell összeilleszteni. Azt már régebben is írtam, hogy nagyon szeretem a jogi témájú, bírósági pereket végigkísérő könyveket, így nagy kedvencem pl. Grisham is. Itt azért voltak picit a valóságtól elrugaszkodott helyzetek, amikkel nehezen barátkoztam meg, de alapvetően tényleg izgalmas, olvasmányos kis könyv volt ez.

Az utóbbi időben hanyagoltam a krimiket, úgyhogy pont jól jött egy. A krimiszál nem annyira erős benne, inkább a nyomasztó lélektani része, ami meghatározza a könyv hangulatát.

Két leánytestvér a főszereplő, Tracy és Sarah. Mindketten belevaló, kemény csajok. Lövészversenyeken vesznek részt, farmerben járnak, kalapot viselnek, amolyan cawgirlök. Egy verseny után nem túl békésen válnak el útjaik, mivel Tracy azt feltételezi, hogy Sarah szándékosan hagyta őt nyerni, ezt pedig a büszkesége nem tudja feldolgozni. Akkor még nem sejti, csak pár óra múltán jön rá, hogy nem volt ez véletlen, hiszen húga a nagy eseményhez, az este folyamán bekövetkező lánykéréshez szerette volna megalapozni a jó hangulatot nővére számára.

Soha többé senki sem látja viszont Sarah-t. Elkapják ugyan a feltételezett gyilkost, aki épp akkor szabadult a börtönből szintén erőszakos bűncselekmény miatt, ám Tracy hosszú évekig emészti magát, mert kevésnek találta a nyomozás során felsorakoztatott bizonyítékok meggyőző erejét, ráadásul holttest sincs.

Húsz év múltán viszont előkerülnek az emberi maradványok, amelyekről hamarosan kiderül, hogy Sarah csontjairól van szó. Tracy gőzerővel veti bele magát a perújrafelvételt kicsikaró munkába, addig nem nyugszik, amíg meg nem bizonyosodhat róla, hogy valóban az igazi gyilkost csukták-e le annak idején. A kockázat nagy, hiszen ott van a kérdés, hogy mi van, ha valóban ez az őrült elmebeteg gyilkolta meg annak idején a húgát, és ő pedig pont azért harcol, hogy szabadlábra engedjék, így utat adva neki újabb szörnyűségekre. De ott van a másik oldal is... mi van, ha egy ebben az ügyben ártatlan embert csuktak le hosszú évekre.

Ahogy az elején említettem, a könyv érdekessége a lélektanában rejlik, a két lány furcsa, kissé bonyolult kapcsolatában, és ahogy ezt Tracy emésztgeti magában éveken keresztül. Jó kis elmélyülős könyv volt.

Azt is a kánikulának tudom be, hogy egy őrült pszichopatát a szívembe zárjak. :-)

Joe Goldberg egy picike East Village-i könyvesboltban eladó, ahol éli a kis magányos életét, de azért mindennap vár az igazira. Aki nem is tétlenkedik, hiszen egyik nap ott áll az F-H könyvespolcnál, és szinte azonnal el is kezdenek flörtölni egymással. Intellektusukat bizonygatják látatlanul egymásnak, és úgy tűnik, tökéletesen passzolnak e téren is egymáshoz. Ó, bocsánat, ezt csak Joe hiszi, mivel Beck inkább csak szimplán kedves a fiúval.

A fiú módszeresen térképezi fel a lány egész életét annak okostelefonja, közösségi oldalakon lévő profiljai, levelező rendszereken való jelenléte alapján. Egyik napról a másikra betéve tud mindent a lányról a legapróbb részletekig. Célja nem más, mint hogy a lány maga is rájöjjön, ők egymásnak lettek teremtve.

Céljai elérése érdekében semmitől nem riad vissza. Mégis szeretjük!

Egy beteg ember döbbenetes rajongása van megírva nagyon feszes tempóban. A döbbenetes pedig az, hogy simán el tudnám képzelni, hogy ez a valóságban is megtörténhet. (Sicc!)

A történet nagyon szubjektív és még csak észre is alig lehet venni. A nap huszonnégy órájában követhetjük nyomon élő közvetítésként a Joe-ban lezajló reakciókat, gondolatokat, érzelmeket. Mindent megmagyaráz, és komolyan, én elhiszem neki és még igazat is adok a legtöbbször. A végén meg a fejemet fogom, hogy normális vagyok-e? Ezt egyértelműen az írói zsenialitásnak tudom be.

Olvastam olyan véleményeket, hogy nagyon meglepő fordulat történik a végén, bla-bla. Na én erre számítottam, ehhez képest szerintem totál egyértelmű, hogyan alakul a románc. Ez amúgy nem hátrány, mert szerintem így is szuper jól megírt, csavaros történet, csak rossz volt erre várni.

Volt egy időszak, amikor láncszerűen faltam a krimiket, aztán most egy jó ideje a közelembe sem került egy sem. Valószínűleg ezért is esett most ilyen jól, na meg jó is a könyv.

Az E/1 módban megírt első szerzős történet az elejétől lefoglalta a figyelmemet, amire mostanában kevés könyv képes. Nem mondom, hogy őrült tempóban kezdett, később sem pörög fel valami nagyon, de én kifejezetten szeretem a lassan csordogálós (nem unalmas!), épp megfelelő módon adagolt izgalmakkal megírt történeteket.

Főszereplőnk egy kissé totyakos, a kényelmesebb fajtához tartozó ír felügyelő, Benedict Devlin. Jól indul a karácsonya a rendőrségnek, hiszen pont az ünnepek előtt találnak rá Észak- és Dél-Írország határán Angela Cashell megkínzott, megbecstelenített holttestére. A lány egy szintén helyi lakosú, bár eléggé problémás család tagja volt.

Túl sok nyom nem áll rendelkezésükre. Csak egy gyűrű és egy fénykép, amiből kiindulhatnak, a többi szál, amin elindulhatnának, csupán szóbeszédnek tűnnek, de nyilván nem hagyhatják figyelmen kívül. A nyomozást nehezíti a család problémás volta is, akik inkább csak hátráltatják a nyomozást, minthogy segítenének.

Pár nappal később még egy haláleset történik, ami szintén gyilkosságnak tűnik, és egyébként is egyre több furcsaság történik lakóhelyükön, amelyek akár összefüggésben is lehetnek egymással, de egyelőre széttárt karokkal, értetlenül állnak a történtek előtt.

A felügyelő saját családi életében is nehézségek lépnek fel. Mindennapjaiban felsejlik egy, a múltban történt rémálomszerű esemény, amely megnehezíti feleségével is a kapcsolatot. Ilyen körülmények között kell helytállnia a nyomozás során is, a dolgok pedig egyre csak kuszálódnak.

A fél pont levonás azért, mert bár tényleg tetszett ez a lassú folyású történet, azért egy nagyon-nagyon picit néhol fel lehetett volna gyorsítani, tényleg éppen hogy egy cseppet. Másrészt bármennyire szerettem én ezt a Benedict Devlint, mert tök jó ember stb., azért a valóságban szerintem igen hamar kinyírták volna. Pici edzés, nála is egy kicsit gyorsabb reakcióidő elkélt volna. De így is ő volt a kedvencem! :D

Egyértelműen a borító keltette fel elsőre a figyelmemet, ami szerintem tökéletesen illik a könyvhöz. Az egész nagyon finom, elegáns (már ha lehet egy krimire és borítójára ilyen jelzőt aggatni). Tetszett, na! 

A film alapjául szolgáló három regényt egy kötetben vehettem kézbe Kyril Bonfigliolitól. A történet Charlie Mortdecairól, a középkorú, kissé elhízott műkereskedőről szól, akit szerintem a világon legalkalmasabb színész alakított a filmben.

A nagyon könnyed, néhol kusza események láncolatában Charlie egy furcsa akcióba kezd egy rendőrfelügyelővel való találkozás után. A kuszaság miatt sokszor a saját nevemet sem tudtam volna megmondani, nemhogy miről szól a történet, ki kinek a kije, és miért az van, ami? :D De azért röhögtem én mindenen.

Az tuti, hogy ez a szélhámos Charlie léptem-nyomon átveri a rendőröket, a célja pedig nem más, mint hogy egy Goya festményt külföldre csempésszen.

A trilógia első részében többet megtudhatunk erről a bizonyos Goya képről, a második részben Mortdecai feleségül veszi szerelmét, aki maga sem százas. A harmadik részben pedig feleségével egy brit szigetre költöznek, ahol újabb nyomoznivalója akad Charlie-nak, hiszen rá kell jönnie, ki az az elvetemült, aki éjszakánként nőket erőszakol meg saját házukban.

Ez az egyszerű szélhámos tényleg csak egy "nyomorult" képet szeretne a magáénak tudni, ennek ellenére komplett titkosszolgálatok vannak a nyomában, belekeveredik mindenféle balhéba.

Nyári olvasmánynak kitűnő, fanyar humort kedvelőknek nagyon ajánlom!