Nem nagyon volt még olyan témájú könyve Picoultnak, amely ne érdekelt volna, olyan, amely ne adott volna hetekig tartó gondolkodni valót, amelyen ne rágódtam volna hosszú időn keresztül. Még akkor is, ha kezdettől fogva egyértelmű volt a véleményem. Mindig eléri, hogy teljes mértékben átrágjam magam a másik fél álláspontján is, és ne csípőből "ítéljek".
Most egy picit más volt a helyzet, mert tudtam, hogy az álláspontomat nem fogja tudni megváltoztatni, bármilyen taktikát vessen is be. Ez az a téma, ami ha akár baráti társaságban, akár munkahelyi környezetben vagy bárhol másutt felmerül, menekülök. Illetve csak akkor menekülök, ha elvakult, szélsőséges nézeteket valló delikvenssel kerülök szembe. Tudom, hogy ott, ha a feje tetejére áll a világ, akkor is a mérhetetlen gyűlölet lesz a meghatározó, amit észérvekkel nem lehet lecsitítani.
A rasszizmusról szól ez a könyv. Amitől én nagyon félek, rettegek. Személyesen nem érint, mégis, mintha az én sejtjeimet tépnék darabokra, amikor hallom, látom, olvasom a rémtörténeteket. És mennyire valóságos, mennyire mai, tegnapi, holnapi. Ott van a mindennapjainkban, a munkahelyünkön, a baráti társaságban, az utcán lépten-nyomon. Tehát mégis érint személyesen is. :-( Mindenkit.
Ruth színes bőrűként elemi erővel küzd az elfogadásért, az egyenrangú elfogadásért. Mert neki(k) ez nem jön természetesen. Ahogy ő is mindig mondja a fiának, sokszorosan kell küzdeni, hogy befogadják, elfogadják őket. Tulajdonképpen részlegesen sikerrel is jár, mert előkelő negyedben élnek immár a felnőttkor küszöbén lévő fiával, aki színötös tanuló, a magatartása pedig példás. Ruth is derekasan helytáll immár több évtizede a helyi kórházban diplomás szakápolóként a szülészeten. Diplomáját, elismeréseit tisztességgel szerezte. De ismeretlen környezetben, például vásárlás közben folyamatosan a nyomukban van a biztonsági őr, a gyanú mindig ott ólálkodik körülöttük, bármennyit is próbáltak már bizonyítani.
Azért mégis elégedettek, hálásak a sorsnak, minden a tervek szerint halad. Egy nap viszont minden felborul. Pedig "csak" egy újabb élet érkezik a földre, ami persze óriási csoda, Ruth számára viszont mindezek mellett mindennapos tevékenység is.
A szokásos műszak átvételekor már az első pillanatban is furcsának tűnik a pár, akinek újszülött gyermekét szeretné ellátni. Ellenséges impulzusok érkeznek a pár felől, amivel nem nagyon tud mit kezdeni, de ő egyébként is csak a munkáját szeretné végezni.
Miután az apa levegőhöz jut a döbbenettől, azonnal jelzi Ruth főnökének, hogy szó sem lehet róla, hogy egy színes bőrű nyúljon a gyerekéhez. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a fehér felsőbbrendűséget hirdetők képviselőiről van szó, akik mindenféle kapcsolatot elutasítanak az általuk el nem fogadott kasztokkal. A kórház helyt ad a kérésnek, így a nő tulajdonképpen hivatalosan is el van tiltva attól, hogy a gyermekhez akár csak hozzá is érjen.
Ruth ebbe bele is nyugszik, bár nyilván nem egyszerű lenyelni ezt a békát, de továbbmegy az élet. Ám kis idő múlva jön az újabb sokk. Bár a nő - amikor még módja volt megvizsgálni a gyermeket - jelezte a kartonján, hogy szívzörej volt hallható, ezzel a továbbiakban nem foglalkoztak. Másnap a gyermek állapota rohamosan romlani kezd, ám nincs más a közelben, a nőt bízzák meg azzal, hogy ügyeljen a babára, amíg hozzáértő orvos nem érkezik. A gyermek életfunkciói viszont kezdenek megszűnni, újraélesztésre lenne szüksége, Ruth viszont el van tiltva tőle. Iszonyatos perceket élünk át vele együtt. A tehetetlenség érzése mindvégig ott lebeg, és a kérdés, hogy áthágva az utasítást, engedelmeskedjen-e ösztöneinek!? Mi a fontosabb??? Mi a helyes?
A gyermek meghal, Ruth pedig gyilkosság vádjával bíróság elé kerül. Természetesen a megszokott módon, sok szempontból ismerhetjük meg a történetet, a szereplők múltját, indokait, átváltozásait a történet előrehaladtával együtt. Ilyenkor azt gondolná az ember, hogy főként a borzalmas eseményben közvetlenül érintett felek mindennapjai lehetnek érdekesek, de Picoult bebizonyítja, hogy akár a megvádolt nő ügyvédjének az élete is mennyire felborulhat egy ilyen esemény kapcsán.
Fontos momentum a történetben, hogy a bírósági eljárás folyamatába bele kell-e keverni a faji megkülönböztetés kérdését. Hogy jár jobban a vádlott? Hogy van nagyobb esélye, hogy megússza az egészet. És itt nyilván nem a lelki teher hordozásának megúszásról van szó, hanem a jogi elmarasztalásról, ami akár évekig tartó börtönbüntetést is jelenthet. Úgy jobb lesz, ha eltusolják ezt a fontos kérdést? Vagy pedig vállalják fel az egész világ előtt, hogy igenis létező, mindennapos megaláztatásban van részük a színes bőrűeknek, az életük még csak nagy vonalakban sem hasonlítható egy fehér ember ehhez képest nyugalmas életéhez. Fontos erkölcsi dilemma és jogi fogaskérdés. A döntésen életek múlhatnak.
A rasszizmus rettentő széles skáláját érinti Picoult, de a legfontosabb az előítélet kérdése. Illetve, hogy mennyire fedi egymást a kettő. Mert ebben a történetben én már nem tudom előítéletesnek hívni azokat az embereket, akik gyermekkoruktól kezdve arra nevelik saját gyermekeiket is, hogy nem lehet joga levegőt venni a négernek, a homoszexuálisnak, a zsidónak stb. Hosszú éveket áldoznak arra, hogy készüljenek a borzalmak elkövetésére. Egy előítéletest talán meg lehet győzni folyamatos beszélgetéssel, ellenpéldákkal, szeretettel, kedvességgel, mit tudom én, mivel. Ezeket a kőkemény, náci tudatú embereket úgy tűnik, képtelenség.
Ugyanakkor bennem is óriási előítélet van, mert amint csak megérzem a rasszizmus enyhe szellőjét, máris ítélkezek, hogy milyen ember az ilyen!? Persze elgondolkodom, mégsem tudom egy pillanatig sem elfogadni az indokokat... Pedig most is próbálkoztam, tényleg!
Saját életterünkben is megtapasztalhatjuk nap mint nap ezt a borzalmat, és őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy azon túl, hogy elmondom az ellenvéleményemet, miként viselkedhetnék másként. Mert amikor egy ismerős családnál vendégeskedünk, és a focimeccs közben apuka ordít a gyerekek előtt, hogy "rohadt nigger, piros lapot neki", akkor a szó elakad bennem, de mégis kipréselem, hogy "ezt ne!!!", én vagyok a csodabogár, és "ne csináljam már!".
Törzsolvasó vagyok, és az is maradok! De ez a könyv most megint kizsigerelt, feldarabolt, aztán majd újra összerakom magam.
5/5***
Athenaeum Kiadó, 2017
Fordította: Babits Péter
Eredeti cím: Small Great Things
479 oldal
