Többen kifogásolták, hogy ez a könyve Shemiltnek nagyon hajaz az előző, Magyarországon megjelent Lányom című könyvére. Ez így is van, de ez engem egy cseppet sem zavart.

Imádom, amikor egy történetben sokáig nem történik túl sok minden, mégis minden idegszálammal érzem a feszültséget, a kitörni készülő vulkán nyomását. És utána sem feltétlenül dramaturgiai eszközökkel operál, hanem csak úgy egyszerűen összerakja a mondatokat, mégis pattanásig feszülnek az idegek.

A módszerek is hasonlóak, mint az előző könyvben. Egyből beleugraszt minket a mélybe, azaz az első oldaltól fogva tudjuk nagyjából, hogy mi fog történni, mégsem válik okafogyottá az olvasás, nem tölt el az unalom minket, hanem pláne belehúzunk.

Emma és Adam, az orvosházaspár élettöredékét ismerhetjük meg, amely része a kapcsolatuknak meghatározza egész további életüket. Nem túl sok évről van szó, de éppen elég ahhoz, hogy minden borulni látszódjon.

Éldegélnek egymás mellett úgy, hogy ők azt gondolják, ez így rendben van. Vannak egyértelmű jelek, amik arra utalnak, hogy dehogyis van. Többek között kamasz lányuk furcsa szokásai, befelé fordulása, egyéb kamaszokra is jellemző dolgok. És a szülők ezt ennek a korszaknak a sajátosságaként is fogják fel. Nem is törődnek vele különösképpen.

Nekem az sem a harmónia jelenlétét tükrözte, hogy Emma folyamatosan vívódik magában, hogyan múlja felül férjét, akár egyszerű, mindennapi cselekedetekkel, de lehet szó akár a szakmai előrejutásról is. Mindent górcső alá vesz, vizsgálgatja, hogy neki még mennyit kell tennie azért, hogy egálban legyenek a férjével, ha pedig még meg is akarja előzni, nagyon bele kell húznia. Legnagyobb problémája, hogy ő hátránynak érzi ebben a versenyben magát meglévő két gyermekük miatt.

Egyszer csak jön a lehetőség, 1 évet tölthetnek Afrikában. Adam kutatómunkát végezhet, amivel még előrébb juthat a ranglétrán, és ez azt jelenti, hogy Emma hátránya tovább fokozódik, így mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt az utazást meghiúsítsa.

Kettőt pislogunk és már harmadik, csecsemő gyermekükkel is egyetemben Afrikában van az egész család, és a harmadik pislogásnál már el is rabolták a gyermeket.

Megkezdődik a nyomozás, illetve annak teljes hiánya. Telnek a hónapok, nem történik semmi. Teóriája mindenkinek van, ráadásul ezek napról-napra változnak, a gyermek pedig sehol. Életben maradási esélyei már egyenlőek a nullával.

Mindenki kénytelen átgondolni az addigi és a jövőbeni életét. A múlton is feltétlenül el kell gondolkodni, hiszen valami idáig vezetett, a jövőt pedig hogy lehet kibírni egy családtag elvesztése után. Egymást is elveszítjük vagy talpra állunk, és elfogadjuk az elfogadhatatlant!?

Én nagyon szeretem Shemil írásait, ha kettő alapján már lehet ilyen megállapításokat tenni. Semmi extra, tényleg, mégis fogva tart a történet végig, nem hagy nyugodni.

Hűha! Az oké, hogy vágytam valami magával ragadó, izgalmas, gondolataimat a bajokról totálisan elterelő könyvre, de azért ez picit húzós volt.

Ismertem már az írónőt a Holtodiglan kapcsán, és mondjuk ott is a frászt hozta rám, de most überelt mindent. :D Ennyi pszichopata, beteg embert hogy lehet összehozni egyetlenegy regénybe???

Na lássuk! Főszereplőnk Camille, aki egyébként nagyon szimpatikus a maga kis szerencsétlen, néhol életképtelen mindennapjaival. Pont a sebezhetősége, nem túl vidám élete miatt szerethető.

A lány újságíróként dolgozik egy nem túl ismert újságnál, és túl nagy kiugrásra nincs is esélye, hiszen saját maga szerint is középszerű újságíró. Főnöke sem vélekedik róla másképp, viszont lányaként szereti őt.

Adódik egy sürgős munka, egy gyerekgyilkosság. Camille-ra vár a történet megírása, csak egy bökkenő van, hogy szülővárosába kell visszatérnie. Anyjával hosszú évek óta nem beszélt, és már az elején kiderül, hogy viszonyuk eléggé viharos volt.

Nem nagyon van más választása a lánynak, mennie kell. Főnöke bátorsággal próbálja őt felvértezni, de a lány retteg a visszatéréstől.

Innentől elkezdődik a rémálom. Fojtogató légkör egy olyan helyen, ahol tudvalevő, hogy egy hidegvérű gyilkos járkál a gyermekek között. És akkor a lánynak még a családtagjaival való zűröket is kezelnie kell. Tapintható a feszültség szinte minden párbeszédben, mindegyik jelenetben. És jön a jól bevált csapda, amikor már azt hinnénk, hogy mindenre fényt derítettünk, fordul a kocka, és teljesen új alapokra helyeződik az egész történet. Kezdhetjük elölről a machinálást. :D

Mint már fent említettem, hihetetlen mennyiségű beteg embert sikerült ebben a regényben felsorakoztatni, őket találkoztatni. Picit gyengédebbre vágytam, de el kell ismernem, hogy állat jó volt, végigizgultam az egészet. Tökéletesen ért a feszültségkeltéshez, természetesen sok hatásvadász eszközzel, de akkor is, le a kalappal!

Nagy izgalommal vártam ezt a könyvet, hiszen a Mielőtt elalszom c. könyvéért odavoltam. Ugyanolyan jó minőségű, szép kiadvány, mint amit megszokhattunk a kiadótól, úgyhogy örömmel vetettem bele magam az olvasásba.

Ismét sikerült egy jó kis izgalmas pszichothrillert rittyentenie Watsonnak, elintézte az éjszakáimat pár alkalomra. :D

Julia élete elég érdekes, hiszen férjével nevelnek egy fiút, aki nem a sajátjuk. A pár Julia húgának gyermekét fogadta örökbe még kiskorában, mivel Kate képtelen volt gondoskodni róla drog-, illetve egzisztenciális problémái miatt.

Tulajdonképpen teljesen jól megvannak együtt, nincs is ezzel semmi gond, ám Kate gyilkosság áldozata lesz. A gyilkos személyére nem derül fény, ám Julia nem hagyja annyiban. Valószínűsíthető, hogy nem rablótámadás történt, hiszen egy fél pár fülbevalón kívül nem hiányzik semmi, ám egy kis feljegyzés elegendő a fiatal nőnek, hogy elinduljon ezen az aprócska nyomon.

A homályos adatokat tartalmazó írás egy extrém online társkereső oldalra vezeti el a nőt. Mivel a belépési adatok is ott szerepelnek, semmi sem tarthatná vissza, hogy utánajárjon a dolognak.

Sikerül Juliának Kate lakótársával is megismerkedni, akivel hamar barátságot köt, és közösen próbálják felgöngyölíteni az ügyet. Párizs és London között ingáznak, hátha kölcsönösen tudnak segíteni a másiknak.

Julia eközben egyre jobban elmélyül a társkereső oldal rejtelmeiben, saját maga is felregisztrál rá, ahol több férfival is felveszi a kapcsolatot, ám egyikükkel egyre szorosabbá válik a kötelék. Minden módon, érzelmileg, testileg elkezd kötődni Marcushoz, olyannyira, hogy a személyes találkozóig is elmennek. Onnantól pedig már nincs visszaút.

Felborul minden, a gyilkos személyéhez pedig egyre közelebb kerül Julia is és mi is. Aztán amikor már biztosak lehetünk benne, hogy ki volt, összeomlik minden, kezdhetjük elölről összerakosgatni a kockákat.

Félelmetes számomra, hogy a történet teljesen valósághű volt. Azon gondolkodtam, hogy hány szinte ugyanilyen típusú ügy futhat a világ nyomozóirodáiban? A könyv nem segített abban, hogy nyugodtabban engedjem gyermekeimnek az internet használatát, sőt. Az internetes ismerkedés nyilvánvaló haszna mellett minden buktatóját megismerhetjük. Hallunk ezekről sokszor sokat, de nem eleget. Amellett, hogy ismét egy jól megírt, izgalmas kis könyvet foghattam a kezemben, el is gondolkodtam sok máson is, de nagyon.

Azt is a kánikulának tudom be, hogy egy őrült pszichopatát a szívembe zárjak. :-)

Joe Goldberg egy picike East Village-i könyvesboltban eladó, ahol éli a kis magányos életét, de azért mindennap vár az igazira. Aki nem is tétlenkedik, hiszen egyik nap ott áll az F-H könyvespolcnál, és szinte azonnal el is kezdenek flörtölni egymással. Intellektusukat bizonygatják látatlanul egymásnak, és úgy tűnik, tökéletesen passzolnak e téren is egymáshoz. Ó, bocsánat, ezt csak Joe hiszi, mivel Beck inkább csak szimplán kedves a fiúval.

A fiú módszeresen térképezi fel a lány egész életét annak okostelefonja, közösségi oldalakon lévő profiljai, levelező rendszereken való jelenléte alapján. Egyik napról a másikra betéve tud mindent a lányról a legapróbb részletekig. Célja nem más, mint hogy a lány maga is rájöjjön, ők egymásnak lettek teremtve.

Céljai elérése érdekében semmitől nem riad vissza. Mégis szeretjük!

Egy beteg ember döbbenetes rajongása van megírva nagyon feszes tempóban. A döbbenetes pedig az, hogy simán el tudnám képzelni, hogy ez a valóságban is megtörténhet. (Sicc!)

A történet nagyon szubjektív és még csak észre is alig lehet venni. A nap huszonnégy órájában követhetjük nyomon élő közvetítésként a Joe-ban lezajló reakciókat, gondolatokat, érzelmeket. Mindent megmagyaráz, és komolyan, én elhiszem neki és még igazat is adok a legtöbbször. A végén meg a fejemet fogom, hogy normális vagyok-e? Ezt egyértelműen az írói zsenialitásnak tudom be.

Olvastam olyan véleményeket, hogy nagyon meglepő fordulat történik a végén, bla-bla. Na én erre számítottam, ehhez képest szerintem totál egyértelmű, hogyan alakul a románc. Ez amúgy nem hátrány, mert szerintem így is szuper jól megírt, csavaros történet, csak rossz volt erre várni.

Na hát ez nekem nagyon tetszett. Igaz, hogy véresebbre, kegyetlenebbre számítottam borító és fülszöveg alapján, de nem is baj, hogy ez nem jött be. Mindig is mondtam, hogy én sokkal jobban szeretem a lassan csordogáló, sejtelmes, sokat az én fantáziámra bízó könyveket. Ez pont ilyen volt, pont olyan mértékben adagolta az izgalmakat, amennyire kellett, pont jó arányban voltak benne a thrillerszerű történések és egy testvérpár kapcsolatának mély elemzése.

 

Igen, ez a könyv elsősorban a testvéri kapcsolatról szól, annak mélységéről, fontosságáról két ember számára. Rachel és Patty között az átlagosnál szorosabb ez a kötelék, így mindent meg is tesznek, hogy ezt senki el ne tudja szakítani.

 

Két nagyon különböző karakterű lányról van szó. Patty, a fiatalabbik testvér egy magábaforduló, nyurga kosaras lány, aki testvére nélkül félkarúnak érzi magát. Sokáig megszólalni sem hajlandó, csak testvére társaságában. Nővére irányában rendkívül odaadó, mint egy kiskutya várja minden egyes alkalommal haza, hogy aztán a nyomába szegődjön és együtt vegyék be a közelükben lévő erdőt, mindenféle, néha rémisztő kalandjuk helyszínét. Fantáziájuk, kalandvágyuk nem ismer határokat, kísértik a sorsot minden nap.

 

Rachel már egy más tészta. Talpraesett, belevaló csaj, aki tudja, mit akar az élettől. Nem mellesleg pedig úgy hiszi, hogy ismeretlen emberek fejébe is belelát, sokszor érzi azok aktuális érzéseit, ismeri tetteiket.

 

Egy napon viszont elkezdi mészáros munkáját az Alkonyi Fojtogató, nem máshol, mint a lányok háza mögött húzódó hegységben, ahol a testvérpár rendszeresen lófrál. Persze izgatja őket a helyzet, de félni semmiképp sem félnek, sőt!

 

Jóképű apjuk vezeti a nyomozást, ezért a suli menőbb, ámde nagyon sznob tanulói is befogadják maguk közé Rachelt, aki ezt különleges helyzetnek minősíti. Húgát elhanyagolja, a divat és a bulizás lép az első helyre.

 

A gyilkos rengeteg áldozatot szed, a nyomozás pedig egy helyben toporog. Miközben a testvérek közötti kapcsolat is percről percre változik, apjuk élete is gyökeres fordulatot vesz, és az évek pedig csak telnek és telnek...

 

Elgondolkodtató könyv az útkeresésről, családi kapcsolatokról, önfeláldozásról és a felnőtté válásról. Nagyon jól ábrázolta a szerző ezt a szoros testvéri kapcsolatot, miközben mindkét lány tinédzserré, majd felnőtté válik a saját maguk módján.

Kellett nekem vágynom egy kis borzongásra, jól megkaptam! :D

Egy évtizedekkel korábban történt sorozatgyilkosság nem tűnik csak úgy el az ember életéből, folyamatosan küzd rémálmaival az ember. Legalábbis Frank Castle főfelügyelő mindenképpen, aki amikor 28 évvel később egy újabb kegyetlen gyilkosság történik, felelevenednek benne újult erővel a múltban történtek. Jacki Stone felügyelővel vetik bele magukat újból a nyomozásba, remélve, hogy most nyomára akadnak az elkövetőnek.

A címben és a címlapon szereplő labirintus is nyilvánvalóan nem véletlen, hiszen egy vallási szektával kapcsolatban vezetnek rengeteg szálon a nyomok, és az események alakulása kezd arra emlékeztetni, amikor az ember egy labirintusban kóvályog kilátástalanul. A szálak szanaszéjjel, az orrunknál fogva vezetnek nemcsak minket, hanem a nyomozópárost is.

A legtöbbször úgy tűnik, hogy nem létezik semmiféle kiút ebből a labirintusból, de a két főszereplő nyomozó láthatólag mindent megtesz, hogy megoldódjon a rejtély. Olykor fellélegzünk, de épp csak egy pici időre. Szép lassan adagolja nekünk a szerző a borzongást, és úgy mélyülünk bele a történetbe, és tesszük fel a kérdést, hogy a vallási fanatizmus vajon meddig, hova tud elvezetni? És kijutunk-e valaha, megtaláljuk-e egyáltalán a kijáratot vagy ott ragadunk benn örökre? És az is nagy kérdés, hogy a főfelügyelő tud-e reálisan, ésszerűen gondolkodni, hiszen a hosszú évekkel ezelőtt történtek - mint ahogy az elején utaltam rá - nagyon mély nyomokat hagytak az egész jellemén.

De vajon tényleg összefügghetnek a dolgok a 28 évvel ezelőtt történtekkel? Hátborzongató történet, amit krimi-, kalandkedvelőknek mindenképpen ajánlok, bár picit sok volt már nekem a hullákból!:D

Huh, kicsit fellélegezhetek. Hát mondták, hogy odavágós ez a könyv, de nem gondoltam, hogy ennyire. Tény, hogy nem vagyok egy nagy elmebajnok, amikor ki kell következtetnem egy történet végét, de hogy oldalról oldalra változtassam az álláspontomat, és megállás nélkül cipelgessem a szimpátiámat egyik szereplő után, aztán hirtelen a másik után. Ide-oda imbolyogtam, döntésképtelen voltam az érzelmeim, indulataim "hovahelyezése" terén.

Van egy teljesen átlagos, boldog házaspár. Óriási összhangban, nagy szerelemben, tényleg irigylésre méltó kapcsolatban léteznek és ez egy percre sem tűnik mulandónak. Ó, hányszor olvasok bulvárlapokban ilyen sztorikat, aztán pár hét, hónap, jobb esetben 1-2 év múlva kiderül, hogy az egész egy nagy parádé. Ahogyan Amy és Nick esetében is szép lassan fény derül a szőnyeg alá söpört dolgokra, amikor ötödik házassági évfordulójukon Amy szőrén-szálán eltűnik gyönyörű, közös otthonukból. Ekkor elképzelhetetlennek tartom (hiába a sok baráti figyelmeztetés, hogy nem lesz egyszerű a könyv), hogy bármiféle probléma is legyen köztük, pedig a nyomok egyértelműen bűncselekményre utalnak.

Nick folyamatos hazugságai, a rendőrség félrevezetése nyilvánvalóvá teszi, hogy sáros az ügyben, közben pedig Amy és az ő oldaláról is megismerhetjük szép lassan a belül dúló harcokat, amelyek évek óta, szinte kapcsolatuk kezdete óta megmérgezte a légkört. De hogy mennyire másként tudja látni egymást két ember, vagy akár ugyanazt a megtörtént helyzetet milyen másképpen értékelik...

Macska-egér harc kezdődik, de hogy ki kit kerget, miért és hogyan, az már más kérdés. Erre percenként más válaszom volt, ahogy fentebb utaltam már rá. :-) Elképzelhetetlenül beteg dolgok derülnek ki mindkettejükről, amelyek teljesen összezavarják az embert, képtelen tisztán látni. Ahogy a rendőrség sem.

Amy küzdelme azért, hogy Nick elismerését minden pillanatban kivívja, Nick küzdelme, mert ez már egyre nehezebben megy, a mérleg oldalát ide-oda ingatja bennük is, bennem is. A kezdetben lángoló kapcsolat feldolgozatlan szálai mindkettejüket kísértik.

Mértani pontossággal vannak kimérve, összerakva a részletek, és ezeknek adagolása is tökéletes. Ha nem lenne egyértelmű, biztos, hogy férfi íróra tippelnék.

Végső szimpátiamutatóm Nick felé lendült, Amy... hát... ő Amy.

Amikor már azt hittem, hogy vége, picit megnyugodhatok, újabb fergeteges fordulat adódott, és ismét lélegzetet alig kaptam.

Ó, gyorsan kell valami idegnyugtató, mert a minap a férjem nem tette be a mosogatóba a poharát és Flynn ötletgazda sugdosott a fülembe...

5/5

Már az első soroktól kezdve érezhető volt a felfokozott izgalom, és ez majdnem a végéig ki is tartott.

Katherine Patterson emlékezésével kezdődik, amely emlékek nem túl kellemesek. A fiatal lány egyedül neveli kislányát. Az erőt próbáló viszontagságai pár évvel előbbre nyúlnak vissza, amikor a névtelenségbe burkolózás reményében egy idegen középiskolába megy tanulmányait elvégezni, ahol nem ismerik családja múltját.

Egy ideig jó a háttérben, láthatatlanságban tengődni, de talán épp jókor jön Alice nyomulása. Az iskola legjobb csaja próbál vele barátkozni, ez már önmagában hízelgő Katherinere nézve, és be kell látnia, hogy jól esik valakivel beszélgetni, egyre jobban belefolyni a buliéletbe is, azaz végre normális életet élni.

Ahogy mindjobban összebarátkoznak, szinte már elválaszthatatlanok, a bizalom is egyre inkább mélyül, így Katherine nem látja okát, miért ne mondhatná el titkát, ami annyira nyomasztja. Alice eleinte megértőnek, segítőkésznek tűnik, de ahogy telik az idő, Katherine valami mást is meglát barátnőjében. Eleinte nem vele, de baráti társaságban, bizonyos időközönként kimutatja foga fehérjét a másik, ami igencsak rémisztő, bár Katherine ezt csak a lány túlfűtött személyiségének tudja be. Aztán rá kell döbbennie, hogy másról van szó. A dolgok a menekülésig fajulnak, hiszen egyértelművé válik, hogy egy szó szerinti pszichopatáról van szó. Vagy elképzelhető, hogy akár még más is lehet a háttérben!?

Személyesen is megérintett a dolog, így Alice személye sokszorosan is rémisztő volt számomra. Volt egy pontosan ugyanilyen "barátnőm". Persze nem volt pszichopata, de nagyon sok személyiségjegye egyezett a történetben szereplő lányéval. Hihetetlen vonzereje volt, szép és nagyon okos volt, és minden szégyenérzet nélkül használt használt ki bárkit bármikor, ott ahol csak tudott. Egy közös barátnőnktől esküvő előtt szedte el a vőlegényét, engem az éjszaka kellős közepén is képes volt ugráltatni, hogy hova furikázzam el azon nyomban, és még sorolhatnám. Szóval ismerem ezt a típusú embert, és Isten mentsen meg tőle.

A pontlevonás pedig azért, mert a végére még egy kis borzongásra vágytam. Úgy éreztem, hogy az izgalom nagyját megkaptuk a közepéig, utána már csendes vizeken folydogált a történet, de az eleje... ott van!

Jól meg lettem borzongatva! De tényleg! Én egyáltalán nem csodálkozom, hogy Hitchcock rácsapott erre a lélektani krimire. Vagy thrillerre? Simán belefér ebbe a kategóriába is. Nem is tudnék mást elképzelni rendezőnek. Szerintem nekem ez a könyv már megvolt annak idején, talán a film is, de az élvezeti értékből egy cseppet sem vont le.

Kérdés, hogy kit tekintünk a Manderley-ház asszonyának. Rebeccát, Mr. Winter tragikus balesetben elhunyt hajdani feleségét, vagy az ifjú, új asszonykát, aki gyakorlatilag egy nagy gyerek. A két nő tökéletes ellentéte egymásnak. A hajdani feleség maga a megtestesült nő, aki minden bálnak a gyöngyszeme, aki mindenhol és mindenkor tudja mi a teendő, megoldhatatlan probléma számára nem létezik, nem mellesleg pedig gyönyörű szép, szóval tökéletes. Ezzel szemben az ifjú ara nagyon fiatal, rendkívül infantilis és a bizonytalanság, önbizalomhiány példaképe. Mégis Ő az, aki eredetileg fizetett társalkodónőként Olaszországban tartózkodik, és eközben sikerül az özvegyet kihoznia a letargiából, olyannyira, hogy nyomban feleségül is kéri Őt a férfi. Utazgatnak szerte széjjel Európában, élvezik a mézesheteket, de egyszer csak haza kell térni Manderleybe. Európai körútjuk alatt is sok érdekes susmus jut el a fiatal asszony fülébe a birtokról, de a szerelemtől se lát, se hall.

Aztán hazaérkeznek... A fogadtatás a személyzet részéről vegyes, de főként méregető, visszahúzódó, inkább negatív. Jelentéktelensége, ügyetlenkedései nem nagyon vívják ki a tiszteletet az alkalmazottak körében. De a "legklasszabb", ahogy a hátborzongató Mrs. Danvers, a házvezetőnő fogadja. Kevés rémségesebb dolgot tudok elképzelni, mint hogy egy kísérteties, szellemektől nyüzsgő kastélyban egy halálfejre emlékeztető szolga riogasson. Szegény asszonyt egyből a legelején helyreteszi a házvezetőnő a viselkedésével, innentől tényleg csak férje iránt érzett szerelmében bízik. Mindent a félelem itat át, de vajon mitől, kitől és miért félnek? Ez a félelem az első pillanattól fogva ráragad az ifjú feleségre is.

Mindenki úgy hitte eddig, hogy az előző feleség egy tragikus hajóbalesetben halt meg, azaz egy nagy vihar felborította a hajót, ő pedig odaveszett a véletlen folytán. De biztos, hogy így van? Hiszen újabb tények kerülnek napvilágra, amelyek nem feltétlenül ezt bizonyítják. Akkor viszont mi az igazság???

Annak ellenére, hogy tényleg úgy emlékszem, olvastam már a történetet, minden másodpercét élveztem az olvasásnak. Letehetetlen, belerágja magát az ember bőre alá is az egésznek a hangulata. Kiszámíthatatlanságával az őrületbe kergetett, nagyon izgultam végig. Az egész egy nagy sejtelmes, ködös, szürke massza, amit szép lassan bontogat szét az írónő. Aztán a végén meg jól meglepődünk...

Nem egykönnyen hajtottam álomra a fejem, két okból sem. Az egyik, hogy bár már szinte kiesett a fáradtságtól a kezemből, alig bírtam esténként félretenni, másrészt pedig alig mertem elaludni a témája miatt. :-)

Vajon milyen lehet minden reggel arra ébredni, hogy fogalmunk sincs ki a mellettünk szuszogó férfi, hol vagyunk, kik néznek ránk vissza a fürdőszobában kiakasztott fényképekről. Ráadásul saját tükörképünk sem mond nekünk semmit kilétünkről. Szerintem félelmetes.

Christine pont ezt éli át napról-napra. Mivel egy jó pár éve történt autóbalesetben elvesztette emlékezőképességét, minden reggel egy újabb kétségbeesés, rettegés, hogy és miért került ő oda, és ki is ő valójában. Az elmúlt húsz évből szó szerint semmire sem emlékszik. Nagyon lassan folydogál az elején a történet, bár cseppet sem unalmasan. Szép lassan kapjuk az információkat kis dózisban. A nőnek minden újabb nap egy hatalmas küzdelem, hogy megtartsa azokat a pici információmorzsákat, emlékképeket, amiket nagy nehezen megszerzett. Arra nagyon hamar rájön, hogy az emlékei által talál rá saját magára is.

Egy orvos tanácsára - akinek a jó szándéka, mint mindenki másé is, kétséges - minden este leírja egy naplóba az aznap birtokába került emlékeket, tényeket. Persze a naplót is minden reggel valahogy újból meg kell találni, hiszen fogalma sincs ébredés után, hogy egyáltalán létezik ez a számára létfontosságú dokumentum.

Ben, a férje is támaszt nyújt neki, évek óta viseli el ezzel a fogyatékossággal élő feleségét, napról-napra újból elmeséli neki életük történetét. Szeretete, támogatása úgy tűnik, Christine számára elengedhetetlen.

Szövevényes családi háttér bontakozik ki előttünk, a végén már Christine mellett, én sem tudtam kiben lehet megbízni.

Watson psychothrillere feladta nekem a leckét. Mindvégig talány volt számomra a történet kimenetele, bár bizonyos kapcsolatokat, gyanús alakokat azért én is felfedeztem benne.

A végén már szinte a végletekig feszíti a húrt, minden idegszálammal őrlődtem, hogy mi lesz ezzel a szerencsétlen nővel, nagyon drukkoltam neki(k).