És hát ez is... A borító leírhatatlanul szép, és a történet is. A papírzsepi elengedhetetlen kelléke a könyvnek. Szinte elejétől a végéig szükség volt rá.

Helen és David házassága amolyan természetfölötti, szavakkal ki nem fejezhető kapcsolat. Különösen szoros kapocs van köztük, és pont ezért is veszti el a lába alól a talajt a férfi, amikor feleség meghal.

Helen állatorvosként praktizált, David pedig ügyvédként. A nőnek mindennél fontosabb volt, hogy könyörületesen segítse át a másvilágra azokat az állatokat, amelyeknek élete már menthetetlen volt.

Halála után David nem találja sehol sem a helyét, praxisát is felfüggeszti, képtelen a munkájára koncentrálni. Egyre csak úgy érzi, felesége szelleme folyamatosan ott van körülötte, mindenképpen közölni szeretne még valamit.

Ahogy telnek a napok, David rájön, hogy felesége munkája még annál is többről szólt, ahogyan azt ő sejtette. Helen nagyívű, hosszú évekig tartó kutatómunkát végzett a főemlősökön, amelynek fő célja ezen állatok kommunikációs képességének a vizsgálata, felmérése, képességeiknek bizonyítása volt. Cindyvel, a csimpánzzal különösen nagy, mérföldköveket átlépő sikereket ért el, hiszen bizonyítékai voltak arról, hogy az állat kommunikációs képességei felérnek egy 4 éves kisgyermekével. És ez csodálatos eredmény.

Különböző érdekellentétek miatt ezeket a kutatásokat leállítják, az állat élete veszélyben van. David ha akarja, ha nem - de inkább minden idegszálával berzenkedik ellene -, kénytelen belefolyni, megismerni ezeket az információkat, később pedig ügyvédi tapasztalatait felhasználni.

A gyász időszakában neki csak arra lenne szüksége, hogy hagyják békén belesüppedni a depresszióba, az emlékezésbe, különböző jogi hercehurcákra nincs most szüksége. De nem csak valós személyektől jövő segítségkérések hangzanak el felé, hanem az a bizonyos belső hang is folyamatosan zaklatja.

A történet főszereplői az állatok, az ő kapcsolatuk az emberrel, a természetfelettivel. Képesek ezek a tényezők megvigasztalni egy reménytelen embert? Képesek ezek a tényezők rávezetni sok másikat arra, hogy ne vért ontsanak, hanem megértést, toleranciát? Ezeket a kérdéseket mindennap fel lehetne tenni saját magunknak is. És hátha jobb lenne...

Nagyon hamar elolvastam, nagyon megrázott, nagyon sok gondolatot ébresztett bennem. Másrészt pedig rég vitatkoztam ennyit ismerőseimmel egy könyvről.

Szerintem ilyen nem történhet meg, sem itt Magyarországon, és sehol másutt a világon. Ha már megtörténik, nem ilyen következményekkel, vonzásokkal. Nagyon sokszor, jó, bevállalom, szinte végig kerülte az életszerűséget. Véleményem szerint! Mert ezen a ponton vitatkoztunk sokat. Eléggé egyedülálló az álláspontom, de tényleg nem tudom elképzelni, hogy egyrészt egy egész lakóközösség vegyen a vállára akkora terhet, amekkorát egy 10 éves kislány gondozása (beleértve az iskolát, a mindennapi ellátást, amely az élelmet, ruházkodást is tartalmazza, ugye) jelent. Ráadásul az összes többi lakó jóval nagyobb segítségre szorulna. Úgy tűnik, Grace a "legfelnőttebb" köztük. Legtöbbször nem is gyerek a szememben. Másfelől pedig, hogy a megfelelő szervek ezt a helyzetet ne vegyék észre, ne találjanak valami módot arra, hogy biztonságos helyen elhelyezzék a kislányt, még akkor is, ha látszólag egy szerető, gondoskodó közösségbe került is. Ez így igencsak "túlromantizált", naív. Nem találtam helyénvalónak, ami történt!

Akkor nézzünk bele egy kicsit a történetbe. Adott egy kisebb lakóközösség, csupa-csupa sérült emberrel. Egyik-másik magányos, a másik mérhetetlenül utálatos, a harmadik gyerekkorból visszamaradt rossz emlékekkel küzd, és akkor ráadásként még itt van Billy is, aki évek óta nem hagyta el a lakását súlyos komplexusai miatt. Ez volt a ráadás? Nem is, mert a főszereplő Grace, aki fokozottan gyógyszerfüggő anyjával él együtt. Él? Hát inkább éldegél, túlél mellette. Minden nap! Mert csak a szerencsén múlik, hogy nincs semmi baja. Persze egy 10 éves kislánytól már nagyfokú önállóság várható el, de azért mégiscsak gyerek még. Iskolába akkor keveredik el, ha éppen ébren van az anyja, és képes is rá, hogy elvigye őt. Élelemmel, egyéb fontos dolgokkal ugyanez a helyzet. Ha épp úgy adódik...

Aztán egyik nap Billy veszi észre az ablakból, hogy ott kuporog a kislány egymagában. Talán maga sem érti, hogy kerülhetett rá sor, de mégis kinyitja az ablakot és szóba elegyednek. Innentől elindul a "lavina", ugyanis a kislány ahogy figyelmet, szeretetet tapasztal, mint egy kis pióca, tapad rá mindenkire. Merthogy ez a ragaszkodás kiterjed az egész közösségre, és már csak azt veszik észre, hogy egyik napról a másikra ők osztják be, ki mikor, mit csinál a kislánnyal kapcsolatban. Egyik viszi iskolába, másik hozza, harmadik vigyáz rá stb. Aztán egy tervet is kieszelnek, hogyan térítsék észre az anyát, hátha rádöbben, "mit" alszik át!? Küzdelmük kitartó, de vajon elegendő-e arra, hogy megoldják más ember(ek) életét.

Hogy mit is jelentett akkor a könyv? Néhol nagyon felháborított, viszont sokat jelentettek az utána való beszélgetések, jó volt gondolkodni róla, és ezt nem minden könyv után teszi meg az ember, legalábbis nem fajul el idáig.

Lélekmelengetően hatott rám ez a könyv! Szó szerint falom a gasztronómiát, imádom a főzőműsorokat, és minden olyan regényt is, ami e téma köré épül. Ennek a könyvnek elsősorban a borítója fogott meg. Szerintem csodaszép! Úgyhogy innentől már könnyű dolga volt velem druszámnak. :-)

Mindig csak irigykedem, mások milyen könnyedén, gyorsan, fáradtság nélkül állítanak elő ízletesebbnél ízletesebb étkeket, míg én vért izzadok már attól is, hogy egyáltalán kitaláljam, mit készítsek. Na ezt szeretném én megtanulni, rájönni a titkára. Mostanában terveztem, hogy én is beiratkozom egy főzőtanfolyamra. Nem azért, mert egyébként éhezik mellettem a család vagy ne lennék éppenséggel vállalkozókedvű, de szeretnék apró-cseprő konyhai varázslatokra is szert tenni. A csoportterápia kérdése is régóta foglalkoztat, és a kettő szinte majdnem azonos! :D Hogy miért vonzódom én mindehhez? A csuda tudja.

Lillian híres, elismert séf, aki minden hónap egyik hétfőjén főzőtanfolyamot tart. Jelen esetben 8 részt vevő jelentkezik, mindegyik más és más háttérrel, búval-bajjal, de akad olyan is, akinek látszólag semmi nem hiányzik az életéből, tökéletesen boldog, mégis valami miatt szükségét érzi, hogy e csoporthoz tartozzon. Megkapirgálva mindegyikük múltját, azért elő lehet mindenhol ásni ezt-azt.

Ott van Claire, aki önmagát keresi. Látszólag ő is éli a kisgyerekesek megszokott életét, de mégis szeretné megismerni önmagát, egyéniségét ismét előásni a mindennapok terhei alól. Tom, az ügyvéd, akinek életében hatalmas tragédia zajlott le az elmúlt években, és talán abban bízik, hogy a tanfolyam segít neki a történtek feldolgozásában. Aztán itt van a gyönyörű Antonia, az olasz konyhatervező, aki csak rövid ideje él Amerikában. Kedvenceim, Carl és Helen, az idős házaspár. Na ők a látszólag tökéletes boldogságban élő pár...

Lillian a recepteken keresztül segíti őket a harmónia megtalálásában, hogy rájöjjenek, megérezzék, megértsék az ételek hozzávalóinak "beszédét".

Lillian szinte amióta járni tud, a konyhában él és mozog. A minőségi, szeretettel feltálalt ételek elkészítése - amivel talán mindenki egyetért velem - sokkal többet rejt magában annál, mint ahogyan este hazatérünk és fáradtan összedobunk egy borsófőzeléket. Lilliannek az ízek, formák, illatok, színek összehangolása adja élete értelmét.

Az ízek, illatok csak úgy áradtak a könyv lapjain keresztül. A szereplők magánélete az én életem részévé is vált, és izgultam, hogy az egymással, egymásért való főzés segítsen kinek-kinek a saját gátjai átlépésében.

A könyv szerintem nagy hiányt pótol a magyar női szórakoztató irodalom palettáján. Izgatottan várom az alkalmat, hogy a kiadó többi könyvét is a kezeim közé kaparinthassam.

Egy finom pohár pezsgő mellett és az óév utolsó óráiban kezdtem írni a bejegyzést, és a jövő év hangulatát illetően hasonlót kívánok, mint amit a könyv nyújtott. Egymásra figyelés, összetartozás, nyugalom, kiegyensúlyozottság és finom ételek készítése szeretteinknek, magunknak.