Erika
Ó, én nagyon szomorú vagyok, hogy vége. :( Másfelől pedig nagy nagy öröm számomra, hogy megismerkedhettem Ferrante írásaival. Egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő, és ez egyik könyve után sem lankadt. Pedig az első fejezet óta jó pár (mind) írását a kezembe vettem. :D

Lila és Elena hullámvasúton töltött élete ismét szorosabbra fonódik ebben a záró kötetben. Miután sok-sok év eltelt, mindkettejük élete más irányba terelődött, ismét összehozza őket a sors vagy minek nevezzem. Tulajdonképpen ők valahogy mindig össze voltak forrva, bármilyen távolság is választotta el őket.

A barátságuknak persze kell jó sok idő, hogy ismét virágozzék, a bizalom sem a régi, az energiájuk is csapongó, de azt ők is érzik, hogy szükségük van a másikra.

Főként Elena életében történnek nagy változások, folyamatos a pörgés, az igazi olasz virtus minden élethelyzetében megjelenik. Lila csak úgy elvan ott, ahol született, nevelgeti fiát, aki már nem is annyira gyermek, de szüksége van jócskán a támogatásra. Mondhatni békében van, de ha megkapargatjuk a felszínt, látjuk, hogy dehogyis.

Úgy gondolná az ember, hogy amikor Elena visszatér Nápolyba, Liláék közvetlen közelébe, kicsit majd minden megnyugszik, helyreáll a béke, de erről szó sincs.

A kezdetektől kézzel fogható a két lány közötti feszültség, ami legtalálóbban irigységnek nevezhető. Lila irigykedik Elena lehetőségeire, a másik pedig irigyli Lilát annak nyugalmáért, elemi intelligenciájáért. Ezek önmagukban nagyon komoly indokok lehetnének, hogy örök ellenségek legyenek, ők mégis nagyon fontosak egymásnak.

Érdekes belegondolni, hogy mindkét lány nagyon jó képességekkel indult neki az életnek, de csak az egyiknek sikerült megvalósítani az álmait. Aztán mégis ugyanott kötnek ki újból mindketten a végére. Mintha mi sem történt volna, csak 1-2 gyerekkel, férjjel-szeretővel lett több.

Amennyire könnyeden olvastam az első részt, annak ellenére, hogy már abban is tragédiák sora követte egymást, úgy lett folyamatosan a végére egy nagyon szomorú, balsorsokkal, átkokkal teli történet az egész. Nevetni már egyáltalán nem tudtam, összeszorult szívvel az nehéz!

Érdekes, hogy a kezdetektől fogva Elena volt a szívbéli kedvencem, de a végére ez nagyon ingadozott, sőt, volt, hogy teljesen átfordult.

Most szépen elegyengetem őket a polcon egymás mellett és gyönyörködöm bennük. Nem sok idő múlva pedig újból kezdem elölről.

Ferrante fantasztikus írónő, minden egyes rezdülését ismeri az embernek, és ezeket használja, kihasználja.

5/5***

Park, 2019
Fordította: Verseghi Anna
Eredeti cím: Storia della bambina perduta
504 oldal
Erika
A csapatépítő tréningekről az embernek mindenféle "ereszd el a hajam" típusú dorbézolás eszébe jut, csak nem a nyugodt kikapcsolódás.

Kicsit úgy készültem, hogy valami misztikus, sejtelmes utazásról lesz szó, úgyhogy kezdtem görcsölni gyomorban, de végül is no para, semmi ilyesmiről nem volt szó. :D

Van ennek a kötetnek egy első része, az Aszály, amit én nem olvastam, viszont úgy olvastam és tapasztaltam is, hogy nem is feltétlenül szükséges, így is élvezhető ez a második. Önálló kötetként is teljesen jól megállja a helyét.

Annyiban azért kapcsolódik az írónő előző kötetéhez, hogy a zárkózott Aaron Falk nyomozó kalandjait követhetjük tovább nyomon.

Hová is szervezhetne az ember lánya csapatépítőt egy pénzügyi vállalat dolgozóinak, mint egy hegyláncnál található bozóterdőbe. (Itt azért picit még szorongtam. :D )

Férfiak és nők külön vannak választva, és más-más feladatokat kell majd a későbbiekben megoldaniuk.

Három nap elteltével találkoznak újból. A férfiak teljes létszámmal visszatérnek, a nők azonban egy fő híján érkeznek meg. Hogy hová tűnt a hiányzó láncszem - Alice - senki nem tudja.

Miután megérkezik a nyomozó, kezdetét veszi a kutatás. Külön érdekesség, hogy az utolsó hívás Alice-tól Aaron Falkhoz futott be, hiszen a lány a nyomozó egyik informátora volt. De ez önmagában még nem sok segítség.

Szép lassan kiderül, hogy igen érdekes karakterek verődtek itt össze, az ellenszenv több résztvevő között is egyértelmű.

Több indok, indíték is felmerül, Alice sem éppen a szimpatikus személyek listáján szerepel. Ezzel nem könnyíti meg Harper a helyzetünket, folyamatosan változtattam az álláspontomat a feltételezett elkövető személyét illetően.

Fokozatosan adagolt izgalom, ami garantálja, hogy ne nagyon akarjon az ember éjszaka a bozótosba vágyódni. :D

Gabo, 2019
Fordította: Roboz Gábor
Eredeti cím: Force of Nature
412 oldal
Erika
Családok válságát bemutató regény mindig felkelti az olvasóközönség figyelmét. Amolyan katasztrófaturizmus is lehet ebben, vagy valami olyasmi, hogy de jó távolról figyelni, ami hála az égnek, nem velem történik meg.

A mozaikokból álló kötet a St. Louis-beli, középosztályhoz tartozó Alter család történetét mutatja be. Rengeteg kérdés merül fel az olvasás során. 

Jellemzően a napi problémák jelentenek gondot. És egyből fel is merül, hogy érdemes-e jónak lenni, annak maradni, muszáj-e megfelelni az elvárásoknak, és úgy egyáltalán, hogy jussanak el a boldogsághoz!? Egyáltalán, mi az a boldogság!?

Nem mondhatnám, hogy egy átlagos családról van szó. Mindenkinél van valami gikszer. Egyiknél valami saját maga által előidézett probléma, másnál pedig neurotikus jelenségek nehezítik a helyzetet. Ezek összeadódva jelentősen megnehezítik azokat a bizonyos hétköznapokat.

Persze rávezet a regény is, de magunktól is egyből a múltban kutakodunk. Vajon hatnak-e ránk a múltban elkövetett tévedések, hibák, nevezzük bárminek is. És nyilván tudjuk is a választ. De aztán hogy tudjuk ezeket helyrehozni, különösen ha már ennyire elharapództak a dolgok, és a traumák már nem csak egy-egy személyre hatnak ki, hanem az egész családra.

Mindenkinek magába kellene néznie, egytől egyig mindenkinek gyökeres változásra, változtatásra lenne szüksége.

Borzasztó volt egy ilyen jellegű családról olvasni, egyszerűen egy nagy káosz volt az egész, és egy nagy kiáltással utasítottam volna őket rendre vagy vágtam volna őket pofon, hogy térjenek már észhez.

Az nem is volt kérdés, hogy mindenki jót szeretne, mindegyik szereplő vágyik a boldogságra, de hát mégis hogyan??? Az eszközök, az őszinteség hiánya eleve kizárta ennek esélyét.

Ridker nagyon is ért hozzá, hogy borzolja össze az eseményeket, hogy bonyolítsa meg a jellemek sokszínűségével a történetet. De nagyon lefáradtam! :D

Gabo, 2019
Fordította: Varró Attila
Eredeti cím: The Altruists
392 oldal