Az első oldalak után én paff lettem, hogy egy nő hogy lehet ennyire infantilis módon hülye? Aztán tudatosan-e vagy sem, elkezdtek leperegni magam előtt tinédzserkori, meg kicsit későbbi, meg talán néha még mostani aktivitásaim is, minek következtében rájöttem, hogy pontosan, de tényleg tökéletesen ugyanígy "működök" én is. A cél érdekében képes vagyok a méltóságomat sutba dobni, persze ez mindig csak utólag derül ki. :D Barátnőimmel különböző okosságokat eszeltünk ki világ életünkben, ha bárkinek egy kis segítség kellett pasiszerzés vagy bármilyen megoldhatatlannak tűnő ügy terén. Mindent megoldottunk! :D Ha kellett, órákig lesben is álltunk, bármit megtettünk. Nem tudom, mennyit változtam, mert időnként még felviláglik bennem az infantilizmus, de talán meggondoltabb lettem. Julie viszont nem nagyon tanul az esetekből, sőt, tovább tetézi azokat.

Julie amúgy egy 28 éves, éppen hogy csak szingli csaj, hiszen bő 2 éves párkapcsolata most ért véget. Sokáig nem nyalogatja a sebeit, hiszen secperc alatt rátalál az új szerelem, akiről csak annyit tudhatunk, hogy Ricardo Patatraz a neve. Abban teljesen egyetértettem a lánnyal, hogy ez a név megér egy misét, de hogy elegendő legyen a postaládán virító idétlen név arra, hogy elkezdjek nyomozni utána, hát... Merthogy pontosan ez történik, és még akkor sem távozik behúzott farokkal, amikor a férfi maga szabadítja ki beszorult kezét a postaládából. Mármint a férfi postaládájából!!! Értitek!? Próbálja kiszedni a pasi leveleit, hátha abból többet tud meg róla, amikor megjelenik maga a préda! :D

Nem adja fel ez a lökött tyúk, tovább fondorlatoskodik, minden elképzelhetetlen hülyeséget bevet, csakhogy megszerezze a férfit. Én már sokszor arra gondoltam, hogy a Ric a saját nemét szereti, mert hogy Julie szándékai egyértelműek voltak, azt elszántsága biztosította. :D De aztán mindig akad egy-egy pici jel, ami tovább élteti a lányban a szerelmet, a vágyat a férfi iránt.

A borító szerintem szenzációs, annyira jól visszaadja a könyv egész hangulatát, Julie idétlen személyiségét. Ránézek és nevetnem kell! És különben is, szolidáris vagyok! :D

Na csajok, ráismer valaki önmagára, akivel még ma is simán megcsinálnék hasonlóan cseles, jól kidolgozott akciókat? :D

Ebbe a három gyönyörű könyvbe rögtön beleszerettem, amint megláttam. Mániákus receptgyűjtő vagyok, ám a rendszerezéssel, rendezettséggel hadilábon állok. Innen-onnan kiollózok recepteket, aztán valahol elvesznek a süllyesztőben, utána pedig hiába keresem.

Egyszóval mindhiába gyűjtögetem őket, ha utána nem tudom valahol rendben összegyűjteni őket. A Nagymamáink édes kincsei kivételével a másik kettő ebben nyújt hatalmas segítséget, hiszen adott két csodaszépen illusztrált receptkönyv, amelybe már csak be kell firkantanunk saját receptünket.

Tematikus rendezésre ad módot mindkét könyv, azon belül is külön tüntethetjük fel a receptek származását, hozzávalókat, mennyiségeket, sütési időt és hőmérsékletet.  Aztán pedig jöhet az elkészítés, esetleg saját megjegyzések hozzáfűzésére is van lehetőség.

A Nagymamáink édes kincsei már egy kész szakácskönyv, főként klasszikus, hagyományos receptekkel, amelyek szintén tematikusan vannak rendszerezve. A recepteket túl nagyon sok hasznos tudnivalót, tanácsot is ad a könyv, amely kezdő háziasszonyok számára is nagyon megfelelő.

Egyszerűen öröm kinyitni őket, annyira szépek. Most egy szép toll után kajtatok, mert ezekhez valahogy az is kell! :D

Az első kötettől '63-ban veszünk búcsút, abban a hiszemben, hogy minden jóra fordul, jön a felemelkedés minden szempontból. Hiszen a Radnayak megjárták a hadak útját, átmentek tűzön-vízen, de mégis áll még a nevük, ha nem is sziklaszilárdan.

Radnay Zoltán (akit nagy nehezen végül sikerült megkedvelnem az első részben) dédunokái veszik át a stafétabotot, és az eltelt jó pár évtized, a politikai változások fényében Zsófia és Lóri az akik, tovább viselik ezt a nevet. Nem mindkettejüknek jelenti ugyanazt a név, illetve nem mind a ketten gondolják ugyanúgy, mi módon kéne hűnek lenniük a Radnay névhez. Zsófiának elég az, hogy az adott társadalmi rendszerben, beilleszkedve az adott körülmények közé éljen egyszerű emberként, Lóri viszont nem tud a múlttól elszakadni, bőre szakadtáig küzdene nemesi rangjuk visszaszerzéséért, annak elismeréséért. Heves vérmérséklete nem igazán támogatja meg jól ezeket a próbálkozásait, lépten-nyomon bajba keveredik, amelybe sokszor Zsófiát is magával rántja.

Immár egy magyar nagyváros lakótelepén játszódik a történet, ahol kénytelenek átlagemberhez illő munkát vállalni, legalábbis Zsófia, mert magánóráival szinte ő tartja el Lórit és az apjukat is. Lóri csak lázong, Wass Albertet olvas és azon töri a fejét, hogy fennmaradó, üres testrészei közül hova tetováltasson ősi magyar szimbólumokat, ezzel is felhívva a figyelmet származására. Valahol értettem lázadását, sajnáltam is, de... na, egy idő után belefárad az ember. Zsófia közben felvételt nyer egy táncművészeti iskolába, ahol sikert sikerre halmoz. Gyönyörű nő, úgyhogy férfi csodálókban sincs hiány, de mindig ott van az árnyék, amelyet ikertestvére és apja vetnek rá, akik képtelenek a normális életre, útjukat a pusztulás, pusztítás jellemzi. A lány kitartó szeretete, munkája az, ami életben tartja őket, miközben mindenki küzd saját érzelmeivel, származástudatával, jelenével, jövőjével.

Ó, jaj! Nagy gondban vagyok, egyszerűen nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel a könyv olvasása után. Nagy rajongója voltam az első résznek, bár az sem vidított fel túlságosan, de kicsit reálisabbnak tűnt. Most alig bírtam magam összekaparni, miután becsuktam a könyvet. Hihetetlen mértékű gyötrelem, lelki betegség van összetömörítve ebben a könyvben, amit nekem nagyon nehéz, valószínűleg lehetetlen feldolgoznom. De persze továbbra sem az írásmóddal, szerkesztéssel, "irodalmiasságával" van bajom, mert az rendben lenne. De olyan nincs, hogy egy családregényen belül ne történjen semmi pozitív, vagy ha pozitív nem, akkor se feltétlenül súlyosan beteges dolgok. Mindennek ellenére biztos vagyok benne, ha lenne folytatás, újból próbálkoznék, hátha egy kis fény árad be a falak között.

Na igen, ezt a fajta skandináv krimit szeretem. Feszített tempó, izgalom, rejtély. Huh, még mindig borzongok az idegességtől. :D A végén a körmeimből alig maradt valami, úgy vártam, hogy kiderüljön végre az igazság. :D

Ohlssontól csak a Mostohákat olvastam eddig. Az is tetszett, de ez még jobban. Ez nagyon kerek, egész, sokkal kiforrottabb volt.

Fredrika Bergman és jóval idősebb élettársa helyet cserélnek, ugyanis eddig a lány volt otthon kisgyermekükkel, ám egy, Fredrika előtt is rejtélyes ok miatt a férfi inkább hazakívánkozik. Bizonytalan időre ott hagyja munkahelyét, átveszi a gyermeknevelés oroszlánrészét a lánytól. Mint kiderül, pont jókor, mivel a nyomozónőre nagy szükség van, hiszen Stockholm elővárosában egy két éve eltűnt egyetemista lány megcsonkított holttestét ássa ki egy kutya.

A nyomozást egyelőre nehezíti, hogy pár nappal később újabb holttestet találnak az előzőhöz közel elásva, továbbá az is, hogy kiderül, Fredrika párjának, Spencernek is köze lehet az első gyilkossághoz, ráadásul  szép lassan arra is fény derül, miért hagyta ott sürgősen munkahelyét. Az újabb holttest jóval előbb került oda, mint az előző, mégis úgy hiszik, köze lehet egymáshoz a két ügynek.

A nyomozás során képbe kerül egy idős írónő, Thea Aldin, akit férje meggyilkolásáért hosszú időre elítéltek, jelenleg pedig egy elfekvőben van, ahol hosszú évek óta nem szólal meg. Az egyértelmű, hogy köze van a gyilkosságokhoz, de hogy milyen módon, annak kiderítését minden körülmény nehezíti.

Nagyon érdekes momentum volt a regényben, hogy időről-időre egy későbbi jegyzőkönyv részleteibe pillanthattunk bele, amelynek kihallgatottjai nem mások voltak, mint Fredrika, Alex és Peder... Percenként  dőltem hátra megnyugodva azzal, hogy oké, én már rájöttem, ki a gyilkos és miért tette, de a következő pillanatban az összes érvem dugába dőlt, kezdhettem elölről az izgalmak átélését, a rejtély megoldatlanságával való harcomat. :D

Alex Recht és Peder Rydh ugyanolyan elszántsággal végzi munkáját Fredrikával egyetemben, mint ahogy azt megszoktuk az előző részekben, ráadásul mindhármuk magánélete romokban, így van miért a gyilkos személyének felderítésén túl is aggódni.

5/5

Totálisan levett a lábamról ez a könyv. Annak ellenére, hogy súlyától, nagyságától megrémültem, amikor először megláttam, egyetlen unalmas sor sem volt benne. Akár azonnal kezdtem volna elölről, vagy egy folytatást is bevállaltam volna rögtön.

Fantasztikus könyv, amelyben, mint ahogy az egy jó családregényben  lenni szokott, rengeteg szereplő jelen van, rajtuk keresztül számos szál fut végig a történeten, amelyek mindegyike hozzám nőttek, velük éltem abban a pár napban, amíg olvastam a könyvet.

A történet kezdete az első világháború előtti időkbe nyúlik vissza, amikortól is szép lassan megismerkedhetünk a zsidó gyökerekkel rendelkező Ferenc, a Rácz-Rassay és a Káldy családdal. E három család tagjai főszerepet töltenek be mindvégig a könyvben, néha nagyon utáljuk, máskor szánjuk őket, de érzéketlenek semmiképp nem maradunk egyik felé sem. Az amúgy békés, bálok csodás hangulatában telő időszakból kiindulva áthaladunk a második világháborún, végül kikötünk az '56-os forradalomnál, eközben pedig nemcsak a család sokszor botrányos, máskor enyhítésképpen rendkívül mulatságos történésein keresztül láthatunk bele az aktuális politikai változások színfalai mögé.

A központi téma a nemesség és az alsóbb osztályok egymáshoz való viszonyulása, később pedig ezek az éles határvonalak egyre inkább való elmosódása. E között a három család között is pattanásig feszülő ellentétek, másfelől pedig szenvedélyes vonzalmak alakulnak ki. Szülők célja a megfelelő, ranghoz méltó házasság gyermekeiknek, gyermekek célja pedig, hogy szívük választottját elnyerjék. De nem minden olyan egyszerű, ahogy megálmodja az ember, mint általában.

Nyilván nem egyedülálló a könyv abból a szempontból, hogy a témát, a korszakot, a hátteret feldolgozták már számtalan irodalmi műben, de az sosem mindegy, hogyan. Megőrizve olvasmányosságát, fantasztikus dokumentumregénynek is mondhatnám a könyvet, amely emléket állít Magyarország háborús hadviselt évei, résztvevői előtt. Mint, ahogy az a címsorban látható, nem magyar a szerző. Diane Pearsont Magyarország iránti rajongása ihlette a könyv megírására, ami azért valljuk be, ritka, és amely mondhatom, tökéletes szépirodalmi írásra sikerült.

Az utóbbi években az olvasandó könyveim felszaporodása miatt nagyon kicsi esélyt látok bármely könyv újraolvasására, de ez biztos, hogy újból a kezembe kerül, 100%. És még a karizmaim is megerősödtek közben. :)

Imádtam ezt a történetet. Talán 2 nap alatt végeztem is vele,  nem nagyon tudtam abbahagyni.

Két szálon futnak az események, a jelenben és a múltban. Folyamatosan felváltva adagolja nekünk a történetet az írónő, így szép lassan kezd kialakulni bennünk a megértés, az együttérzés, az elfogadás.

A jelenben Emma történetét, illetve inkább kálváriáját követhetjük nyomon, amint épp a csúcson lévő karrierje derékba törik. Emma Londonban él és híres, elismert balettművész, akinek tényleg az élete a tánc. Mindent, így a magánéletét is háttérbe szorítja, csak a siker számít. Akkor is az éjszakába nyúló táncba menekül, amikor jól működőnek tűnő párkapcsolata is véget ér, mondván a lány egyáltalán nem is figyel a környezetére, így párjára sem. Ami igaz is. A lány sértve érzi magát, nem látja jogosnak ezeket a vádakat, és pont a tánc túlhajszolása, munkába való menekülése okozza a tragédiát. Leesik a lépcsőn... Bár anyjával sem túl jó a viszonya, mégis annak ausztrál házában köt ki, ahol neves specialistákhoz járkálnak a lány mielőbbi gyógyulása érdekében.

A másik szál pedig a 30-as években játszódik, ahol pedig Beattie-vel ismerkedhetünk meg, aki nem más, mint Emma nagyanyja. A két nő teljesen különbözik egymástól. Fiatal önmagukat nézve Beattie egy erős, következetes, gyakorlatias nagyon határozott, szimpatikus nő, aki a nehézségektől sem hátrál meg, mindig megpróbálja a legjobbat kihozni a rossz dolgokból is. Míg Emma egy elkényeztetett, beképzelt p.csa lány, aki azt képzeli, hogy előtte hever a világ, neki hódol mindenki. Az elején utaltam az elfogadásra, megértésre, és ahogy haladunk előre a történetben, pont ezeket éreztem, hogy megváltozik az egész személete Emmának. Minél közelebb került elhunyt nagyanyjához, annál inkább alakult át a személyisége.

Emma nagyon hamar, akarata ellenére Tasmaniába utazik, hogy eladja a nagyanyjától örökölt házat, ahol annak élete java része játszódott. Miközben próbálja eladhatóvá tenni a házat, egyre több titokra derül fény, ráadásul váratlan látogatói is akadnak, akik még inkább "bonyolítják" Emma életét. Aztán azon kapja magát, hogy a tervezett 2 hét semmire sem lesz elegendő.

A könyv számomra tökéletes, szinte fájt, amikor az utolsó lapnál becsuktam.

Onnantól, hogy először kezembe fogtam a könyvet, teljesen másra számítottam. Nem is tudom, talán a cím miatt, mert a borítót azért, ha jobban megnézzük, enged következtetni a tartalomra. Szóval itt egy skandináv krimiről van szó, úgyhogy amikor erre végre rájöttem, nagyon örültem. Nem feltétlenül túl sokáig, mert azért hagyott bennem némi kívánnivalót a könyv.

Közösségbe járó kisgyermekek édesanyjaként sok mindent láttam már. Nem is áltatom magam, hogy a gyerekek nem képesek a kegyetlenkedésre, legyen szó akár csak egy "egyszerű" csúfolódásról, ami szinte mindennapos. Ez sajnos hozzátartozik a mindennapjaikhoz. Ez már óvodában, de akár bölcsődében is elkezdődhet, erre is láttam példát. Nyilván, amit mi megtehetünk az az, hogy közhelyesen szólva, jóra próbáljuk nevelni  őket, aztán majd elválik, mi lesz belőle. Ott van aztán a csordaszellem is, ami szintén sok véres történetet tud előidézni, de talán a mi hétköznapjainkban semmi ahhoz foghatót, ami ebben a történetben le van írva. Mert itt valahogy semmilyen módon nem volt kontrollálva egy csoport óvodás egymáshoz való viszonyulása. Nem is értettem például, hogy hogyan megy ki tök egyedül egy csoport, a pelust alig elhagyó gyerek nap végeztével az óvodából, aztán ott történik minden, ami egy gyermek lelkét soha be nem gyógyuló sebekkel tűzdeli tele. Mindegy, mert ezen túltettem magam, hiszen írói szabadság stb.

Ebben a könyvben olyan mélységekig megy le az óvodai terror a gyerekek között, amilyet egyszerűen  anyaként ésszel nem bírtam felfogni, feldolgozni. Aztán harmincnyolc évvel később Stockholm utcáin találjuk magunkat, ahol sorozatgyilkosságok ütik fel a fejüket, egyre nagyobb iramban és egyre kegyetlenebb módon. Egy nyomozócsoport áll össze, akik gőzerővel próbálnak kutatni a nyomok között, amelyek egyre inkább a múltba vezetnek vissza. Közben mellékszálként - ami egyébként szinte jobban érdekelt -, a nyomozók magánéletét mi is nyomon követhetjük.

Én nem nagyon hasonlítanám a manapság menő, nagy skandináv írókhoz, és talán kár volt A tetovált lány kiadójával is előhozakodni, bár kétségtelen, hogy a skandináv krimik hangulata egyértelműen érezhető rajta. Néhol rettentően untam, kiszámíthatónak találtam, amin végül fordított egy picit, de csak nagyon picit a végén egy aprócska csavar, de tulajdonképpen arra is számítani lehetett. Én a furcsa párbeszédekről, érthetetlen monológokról most itt nem is írnék, mert nem is értettem őket. sajnálom, mert amúgy maga az alapötlet jó.