Az összes Morton könyvnek is ott kell állnia a polcomon, ez nem is kérdés, így nagyon örültem ennek az újabb kötetnek. A borító pedig... gyönyörű!!! Bár ez sem volt újdonság.

Könyvtárosként egyből felcsillant a szemem, amikor megláttam, hogy a főszereplő hagyatékok iktatásával, rendszerezésével foglalkozik. Ez hihetetlen izgalmas lehet, bár itt még meg sem közelítettük a legérdekesebb részeket. Ennél a munkánál mindig fennáll az a borzongató érzés, hogy valami titokra, világszenzációra bukkan az ember.

Végül is azért innen indul ki minden, hiszen Elodie Winslow ennek a munkának köszönhetően figyel fel azokra a dokumentumokra, amelyek Edward Radcliffe-hez vezetnek.

A mesében mindenféle misztikus lény, sejtelmes illat kering, és nemsokára kiderül, hogy több évszázados családtörténet húzódik a mélyben, amelynek feltárása, úgy tűnik, Eloide feladata lesz. Ő mindenképp magáénak érzi az ügyet, de azt nem is sejti, hogy saját életét, jövőjét mennyire fogja ez érinteni.

Több szálon különböző múltbeli eseménysorokat követhetünk, nagyon sok szereplővel, akiknek a vonatkozásait néha rendbe kell rakni a fejünkben. A ház viszont mindig ott van, központi helyet tölt be a történetben, a család életében. Mindig oda lyukadunk ki, és a végén minden összeáll, minden/ki megnyugszik, és élvezheti a jól megérdemelt pihenést.

Nagyon szép lírai leírások, csodálatos vidéki Anglia, érzékletes ábrázolások, sokat mondó narráció. És hogy ki a mesélő??? Külön meglepetés dobozban van. :-)

A hamisítatlan Morton-feeling, a misztikum, a sejtések, varázslat most is ott van végig a történetben, a rajongók rögtön ráismerhetnek.

Nem kell kétszer könyörögni nekem, hogy vegyek a kezembe egy Moyes könyvet. Bár a legutóbbi olvasmányom tőle picit csalódás volt, de megbocsátható. :D És ismét visszatért a jól ismer, jól megszokott minőség, az igazi Moyes. Újból lángol a rajongás, egyszerűen fantasztikusan ír ez a nő.

4 nő, 4 sors... De akár lehetne több száz nő sorsáról írni, akik egy bizonyos, életüket jelentősen meghatározó időszakban egy időben voltak egy helyen. Több hétig fonódik össze a sorsuk, és bár nagyon különböző háttérrel érkeztek, teljesen más mentalitással, ez a pár hét teljesen átalakíthatja a jövőjüket, de akár a személyiségüket is.

1946-ban járunk, vége a háborúnak. Ezek az ausztrál asszonyok mindent hátrahagyva indulnak útnak az ismeretlen Anglia felé, hogy találkozzanak a háború alatt megismert vőlegényeikkel, férjeikkel. Az út nagyon hosszú, nagyon veszélyes, és semmi sem biztos. Csak a bizonytalanság.

Sok választási lehetőségük nincs, a Victoriára kell felszállniuk, vagy ki tudja, mikor jutnak keresztül a kontinensen. A Victoriát mindennek lehet nevezni, csak éppen luxus óceánjárónak nem. Egy óriási repülőgép-hordozóról van szó, ami cseppet sem alkalmas több száz, többnyire hisztis nő szállítására. Nem csak ez a gond, hiszen a hajó a jobb éveit is maga mögött tudja már, úgyhogy nem csak a kényelem, de a biztonság sem garantált. Sőt!

Szóval a négy nő történetén keresztül láthatunk be a színfalak mögé, az ő szemszögükből képzelhetjük el, mi vár rájuk. Azt gondolnánk, hogy társadalmi hátterük, személyiségük eleve adja, hogy kinek merre visz az útja az utazás végén, de várnak rájuk és ránk is meglepetések. Ők négyen teljesen mások, mégis egy kabinba kerülnek. Senki nem azt kapta, amit várt, mégis kénytelenek elfogadni a helyzetet. De vajon lehetnek-e ellenségekből barátok, vagy fordítva?

A hajón szigorú szabályok vannak érvényben, ezek elsősorban a férfi-női részleg/kapcsolattartás határozott elkülönítésére vonatkoznak. De hogyan lehetséges ezt betartani/betartatni a feltüzelt legénységgel, amikor ezek a nők valóban nőből vannak, és a fehérneműiket a hajó fedélzetén szárítgatják ezerszám, és nyilván illegetik-billegetik magukat minden adódó alkalommal.

A problémáknak sok forrása van, amit egy vén róka, ám mélységesen jószívű kapitány próbál kézben tartani, irányítani. Neki is sok mindenhez kell alkalmazkodnia, és mondhatni örülhet, hogy ezt a küldetést még teljesítheti.

Nagyon jó kis társadalom- és korrajz elevenedett meg a sorok között, megismerhetjük belőle az adott kor asszonyait, az azokat váró férfiembereket, és azokat a szokatlan körülményeket, amelyek ma már elképzelhetetlenek.

Az első rész, a Mielőtt megismertelek óriási kedvencem. Epekedve vártam a folytatást, el sem tudtam képzelni, hogy lehet kijönni abból a mély veremből, amiben ott hagytuk Lou-t.

Ugye egy rettentő kényes témával, az eutanáziával foglalkozott az előző kötetben az írónő. Egyik oldalra sem lehetett odaállni jó szívvel, mindegyik fél nézőpontját értettem, mindegyik ellen tudtam érveket felhozni, határozott véleményem volt mindenről, mégis a szívem majd' megszakadt.

Nagyon nem akarom lelődözni a poént annak, aki esetleg nem olvasta az elsőt. De a lényeg, hogy a fiatal lánynak tovább kell lépnie, élnie kell az életét valahogyan.

Érthető okokból a lány már nem ugyanaz. Az életvidám, tettrekész nőből, önmagáról gondoskodni szinte képtelen, elhanyagolt, depressziós személy válik. Ami mentőkötelet nyújt, az pont abból a tulajdonságából ered, hogy mint egy rakás szerencsétlenség, egyfolytában bevonzza a kínos helyzeteket. A mostani galiba majdhogynem az életébe kerül, mégis jól jön ki belőle, és támogató kezekre talál általa.

Kezd egy kicsit előtűnni a napfény, talán mégis érdemes élni!? A helyzet korántsem ilyen egyszerű, mert a támogató kézen kívül egy fura tini is belép az életébe. Olyannyira besűrűsödnek Lou napjai, hogy szinte ideje sincs a sebeit nyalogatni, a teendők elvonják minden figyelmét a saját maga bajairól.

Lou számára sok megoldandó feladat van. Helyretenni saját maga életét, környezetét kibékíteni egymással, a világgal békét kötni, aztán kiderül, érdemes-e tovább élni?

Úgy érzem, hogy ez a folytatás egyfajta elvárás volt Moyes-tól. Jó volt ez, önmagában teljesen megállta volna a helyét, de ugye volt egy erős viszonyítási alap. Ahhoz képest viszont ez már nem ütött akkorát, nem tudott úgy letaglózni. De hangsúlyozom, viszonyítottam, és nagyon erős volt a versenytárs. :D

Ezzel a kezdettel egyből beékelt engem a könyv a fotel mélyére egy kockás pléddel és egy meleg teával, és természetesen pöttyös bögrében. Leginkább sosem keltem volna ki, annyira elvarázsolt ismét az első perctől fogva.

És megint egy ugrabugrás könyv a múlt és a jelen között, amit én egyáltalán nem bántam, sőt.

1961 az az év, amikor Laurel, a fiatal, gyönyörű lány arról ábrándozik a fán megbúvó lombkunyhóban, hogy milyen sikereket fog elérni színésznőként, hogy fog lábai előtt heverni a világ, hogy valósítja meg az álmait, amelyeknek nincs határuk. Épp kisöccse születésnapi partija zajlik, és már mindenki a torta felszelésére vár, amikor Laurel egy vérszomjas bűntény szemtanúja lesz, amely egész hátralévő életét befolyásolja, arra még idős korában is árnyékot vet.

A cselekmény három szálon fut, és amolyan Mortonosan, szép lassacskán ismerhetjük meg a történteket. Hol visszaugrunk a II. világháború kezdetéhez, hol 2011-be. Sajnos idegőrlő módon injekciózza nekünk az információkat. Mellékes adalékként olvasgattam eleinte a fiatal lány anyjával, Dorothyval történteket, amelyek 1941-ben játszódnak, és számára is egy pillanat alatt változik meg minden. Neki csak az lenne a fontos, hogy úgy, mint később a lánya, ő is megvalósíthassa álmait, ne álljon senki az útjába, és ebben szerelme, Jimmy lehessen a társa. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább rájövünk, hogy nagyon is fontosak, nagyon is közrejátszanak a történtek az akár 70 évvel később történtek szempontjából is. Mi történt Jimmyvel? Vagy Viviennel, Dorothy legjobb barátnőjével? Mi történt a szerelemmel, a barátsággal?

2011-ben járunk. Laurel híres, ünnepelt, Oscar-díjas színésznő, de az árnyék még mindig ott van, ugyanúgy kísért a múlt, mint annak idején. Kényszert érez rá, hogy visszatérjen a suffolki tanyaházhoz és megkeresse azokat a mozaikdarabkákat, amelyek rávilágítanak arra, miért alakult úgy az életük, ahogy alakult? Miért kellett megtörténnie annak a borzalmas bűnténynek? Muszáj tudnia, másképp nem tud megnyugvást találni.

Nem is tudom, hogy illik-e, lehet-e az esztendő elején év könyvét avatni, de az biztos belefér, hogy megelőlegezzem neki a titulust. Én csak döbbenten álltam a több ezer mondat előtt, hogy te jó ég, hogy szed össze Morton mindig ilyen gyönyörű szép szóláncokat!?

5/5

Cartaphilus Kiadó, 2014

Moyes-t eddig sem kellett reklámozni nekem, mint a kiéhezett vadkacsa, úgy repültem rá mindegyik könyvére. Ez a mostani viszont még annál is jobban tetszett, mint az eddigiek.

Jess a főszereplő, egy középkorú, belevaló nő, aki egyedül neveli saját lányát és volt férje egy korábbi kapcsolatából származó fiát. Ez így már önmagában is elég sok gondot rejt magában, de emellett egyikük sem egyszerű eset. Jess amolyan öntörvényű, saját lábán megállni próbáló, senkitől segítséget elfogadni nem akaró nő. Tanzie, a lánya matekzseni, és ebből szinte törvényszerűen következtethető, hogy kilóg mindenféle sorból kortársai közül. Féltestvére pedig még inkább az emós irányzat követésével. Ő rendszeresen súlyos veréseket kap, amelyek még jobban növelik belső szorongását.

És hol van az apa? Punnyad anyuci szoknyája alatt, mert ő nagyon elfáradt a nagy semmittevésben. Egy fillért sem ad Jessnek, a nő pedig hagyja, mert támogatni akarja férjét a talpra állásban.

Aztán egyszer csak olyan lehetőséget kap a kislány, amelyet egyszerűen vétek lenne kihagyni, viszont ehhez óriási pénzösszegre lenne szükségük, ami nekik egyáltalán nincs. A kislány részt vehet a matematika olimpián, ahol akkora pénzösszeg a nyeremény, amely pont elegendő lenne egy másik nívós intézmény tandíjára, ahová szintén felvették, és nem mellesleg megváltoztathatná vele saját és családja életét. Ehhez viszont el kell utazni Skóciába, ami szintén nem kevés pénzbe kerül. Jess alkalmi takarításból, éjszakai vendéglátásból él, ami éppen csak elég a napi betevőkre. Így is oszt-szoroz, mit csoportosítson át egy fontosabb számla sürgető befizetése miatt.

És akkor adódik egy lehetőség, amit úgy érez, kénytelen kihasználnia, bármennyire becstelen is. Egyik munkaadóját lerészegedve támogatja haza, amikor a taxiban megtalálja annak teletömött tárcáját. Esküdözik magában, hogy amilyen gyorsan csak tudja, visszaadja a pénzt.

Egy ócska tragaccsal kelnek útra, amely az első pár kanyar után lerobban, és ekkor jön Ed, a munkáját vesztett, épp az összeomlás állapotában lévő, nem mellesleg pedig a "kirabolt" férfi, Jess munkaadója... Felajánlja a családnak, hogy ő elfuvarozza őket Skóciáig, úgyis arrafelé van dolga.

Megkezdődik a végtelen utazás, amely alatt annyi minden történik velük, amik összességével, összeadódva, megszorozva, osztva megváltoztatja kivétel nélkül mindegyikük életét, még Norman a behemót házi kedvenc mindennapjait is.

Tetszik, hogy minden nagyon realisztikus, ezáltal teljességgel hihető is. Nincsenek kicsinosítva a jellemek, sem a helyzetek, mindent a maga rideg valójában láttat Moyes. Pont ezért nagyon meg tudtam hatódni, amikor érzelmes részekhez értünk. Teli van sebezhetőséggel, szeretettel, érzelemmel, könnyekkel ez a könyv, ugyanakkor a nevetést sem hagyja ki belőle, hiszen olyan helyzeteket teremtett ez a közös autózás, amilyeneken vagy sírunk vagy nevetünk, váltogathatjuk az érzéseket folyamatosan.

A borító pedig? Jaj, gyönyörű! És úgy sétálgatnék én is ott a tengerparton olyan vékonyan, mezítláb, tuti boldogan.

Ó, anyám! De jó volt ez a könyv! Élveztem minden pillanatát, minden betűjét! Igazi kikapcsolódás volt, ami még jól is van megírva. És persze ezt humor nélkül sem lehetett volna. Bár stand upos múltja miatt el is vártam tőle. :D

Sokszor panaszkodunk férjeinkre, hogy az agyuk mint a szita. Nálunk otthon is előfordul, hogy mire átér a lakás másik végébe, azt sem tudja, hogy beszéltünk fél másodperccel előtte. De mit tennénk, ha egyik napról a másikra arra ébrednénk, hogy még a létezésünket is elfelejtette, sőt az egész életét, beleértve a saját személyazonosságát is.

A regény főhősével is ez történik, akinek eleinte neve sincs, mivel arról sincs fogalma. A metrón döbben rá arra, hogy nem tudja hova tart, honnan jött és mit is akar? Próbál segítséget kérni, de hát ki ne állna gyorsan odébb, ha egyszer csak azzal állítanának oda hozzá, hogy segítsenek kideríteni, ki is ő? Gyanakvással találja szembe magát, bárhová is fordul, mígnem kap egy tippet, hogy forduljon a legközelebbi kórházhoz segítségért. Persze ott sem várják tárt karokkal, ez még nekik is furcsa. :D Végül megszánják, pár napra helyet biztosítanak neki, míg visszatér a tudata.

De az csak nem akar, és már éppen nagyon-nagyon megszeretjük, amikor kezd derengeni a fény az alagút végén. Na nem az ő agyában, hanem a körülmények alakulnak úgy, hogy kezdjen derengeni. És akkor bizony kiderülnek csúnya dolgok főhősünkről, amit el sem akarunk hinni, mert egy ilyen jámbor, elesett, segítségre szoruló ember ilyeneket nem tehet!

És akkor találkozik a nejével is, akit elfelejtett, és akivel épp egy válóper kellős közepén vannak. És akibe halálosan beleszeret! A cél: visszaszerezni bármi áron a nőt, elfelejteni a múltat, ha egyáltalán még ennél jobban sikerülhet! Imádtam ezt az embert! :D

Furcsa volt egy könyvet abszolút a férfiak szemszögéből olvasni, ám meglepően jó is. Élveztem azt a pikírt, szarkasztikus humort, amivel megközelítette a nőket, az adott helyzeteket, ahogyan teljesen másképp értelmeznek adott szituációkat.

Lövésem sem volt, hová vezethet ez a történet. Bármit el tudtam képzelni végkifejletként, de végül is csak egy kérdésem maradt: Lehet, hogy sok kapcsolatnak jót tenne, ha egyik fél néha elfelejtené egy időre a másikat? :D

"Néha azt hisszük, emlékszünk valamire, pedig az egészet csak kitaláljuk, mert a költött emlék jobban megfelel a céljainknak."

Ó, hát erről a könyvről szinte nem is tudom, mit írjak, annyira meg vagyok hatódva. Kb. 1 hónapja fejeztem be az olvasását, de még mindig a hatása alatt vagyok, csak ölelgetném a könyvet is, Apát is, szavak meg nem nagyon jutnak eszembe, csak közhelyesek.

Whartontól persze nem meglepő, hogy zseniálisat ír, ennek ellenére mégis mindig meglepődök, aztán leborulok előtte. És természetes, hogy ott van a nagy klasszikus kedvencek között az Ő neve is, könyvei pedig megbecsült helyet foglalnak el az otthonomban.

Ez a rövidke cím mindent elmond a könyvről. Az Apáról szól, aki mindennek a középpontjában áll, de a többi családtag, különösen a fiú személye sem elhanyagolható. Amolyan férfias könyv, női érzelmeket megborzolva. Az pedig, hogy önéletrajzi ihletésű, még közelebb hozza az olvasóhoz. Jaj, kedve támad az embernek nagyon szeretni, meg sírni!

Bár írtam, hogy az Apa áll a középpontban, a legnagyobb feladat John Tremontra hárul, akit szintén mélyen a szívünkbe zárunk. John egy Párizsban élő festőművész, aki amikor anyja szívrohamáról hírt kap, azonnal Los Angelesbe, azaz hazarepül hosszabb időre, hogy idős szüleire gondot viseljen. Úgy tűnhet, hogy az anyának van nagyobb szüksége a gondoskodásra, pedig nem így van. Anyja kórházi kezelése közben a magáról gondoskodni képtelen apa egyedül marad otthon, így őt kell ápolni, a mindennapi életre megtanítani.

Az elkövetkező hetek, hónapok egy újfajta megismerésről szólnak. A fiú ismerkedése az apjával. Az apa ismerkedése az élettel, saját magával a zsarnok természetű, elviselhetetlen feleség árnyékából kilépve. Az elviselhetetlen feleség ismerkedése önmagával, az élettel, amikor senki nem rak mankót a hóna alá. És mi is ismerkedünk egy mélyről jövő szeretettel, azzal a szeretettel, amelyik aztán végképp nem nézi, hogy miféle érdekei fűződnek ahhoz, hogy adjon. Csak úgy egyszerűen, önzetlenül ad, a körülményektől függetlenül.

John Tremont szerintem egy makulátlan személyiség, ennek ellenére a történet előrehaladtával ő is folyamatosan változik, még jobbá válik. A történtek pedig nagyon sokat segítenek neki abban, hogy saját fia felnőtté válását is megkönnyítse.

Egészen emberi helyzeteket tett olyan megvilágításba, amin ha gondolkodtam, rájöttem, hogy pont így történnek a való életben is, mégsem vesszük észre, nem helyesen reagálunk, vagy csak elmegyünk mellette, nem törődünk vele. Pedig kellene! Úgy, ahogy azt John Tremont teszi. Csakis úgy!

Hűha! Ez izgi volt! Másrészt érdekes, mert hasonló történetet olvastam nemrég, és jól fel is bosszantottam rajta magam. A Párválasztó szintén trilógia, és szintén disztópisztikus történetről van szó. Csak azt én gagyinak neveztem, ezt viszont korántsem. Sőt!

A Cartaphilus Kiadó múlt évben sokáig hallgatott, aztán karácsonykor kiküldött egy csomó jobbnál jobb könyvet, köztük ezt is.

Egy olyan világban találjuk magunkat, ahol valamikor a múltban egy súlyos járvány ütötte fel a fejét, így a ma élő emberek majdhogynem percre pontosan meg tudják határozni haláluk időpontját. És ez elég hamar bekövetkezik, így mindenki próbál mindent megtenni azért, hogy megtalálják az ellenszert.

A világban eközben átrendeződnek az erőviszonyok. A legjellemzőbb állapot a szegénység. Gyermekek, fiatal lányok maradnak magukra, a bűnözés állandóvá válik, ezzel együtt a rejtőzködés is. Az óvatlan lányok a Gyűjtők kezére kerülnek, akik válogatás alapján döntik el, mi legyen a továbbiakban a sorsa a szerencsétleneknek. A legrosszabbul azok járnak, akiket kiküldenek őrizet mellett prostituáltnak az utcára. A legszemrevalóbbak bekerülnek valamelyik gazdag kényúr házába, aki többi felesége mellé beilleszti az újabbat.

A 16 éves Rhine is így jár, akinek már csak négy év van hátra az életéből. Ő még viszonylag jobban jár, hiszen Linden, a férje őszintén szereti őt, legjobban az összes felesége közül. A fogság azonban mégis megmérgezi a lány hangulatát, ráadásul a rejtekhelyen hagyott bátyjáért is nagyon aggódik.

Sok elgondolkodtató része van a könyvnek. Ugye maga a fogvatartás sem egyszerű eset, azon is lehet rágódni magunkban, még akkor is, ha pont ebben a történetben a férj erről nem is tud. Mármint hogy hogyan kerültek oda a feleségei. Szent meggyőződése, hogy saját akaratukból. Aztán ott van a feleségek közti viszony, ami egyrészt indokolná, hogy ellenségekké váljanak, de van benne egy nagy adag egymásrautaltság is. Talán (nem tudom) intelligencia, életkor kérdése, ki hogyan kezeli ezt a helyzetet, főként ha gyereklány is van köztük.

Igazából sok mindent nem tudunk meg a kerettörténetről. Azt tudjuk, hogy a jövőben játszódik, tudjuk, hogy egy genetikai kísérlet balul sült el, aminek a következményei itt láthatóak. Tudjuk, hogy a nők maximális életkora 20, a férfiaké 25-re csökkent. Ezen kívül sokkal többet nem árult el a szerző, ami nem jelenti azt, hogy majd a későbbiekben nem jutunk még több információhoz, de azért ezt itt most hiányoltam.

Rémisztő, nyomasztó az egész történet, mondhatnám mély depresszió övezi, ám mindez remekül megírva, és kellően felcsigázva, hogy nagyon-nagyon várjuk a trilógia második kötetét.

Nem is feltételeztem, hogy bármiféle negatív meglepetés várhat rám a könyvvel kapcsolatban, már előre egyértelmű volt a siker. Morton hihetetlenül jó mesélő és nem hinném, hogy tud hibázni, ha könyvírásról van szó. Mesterien összeállított történet, kitűnő hangulati ábrázolás, és még a szokásos gigaméret sem rettent el, sőt... még többet belőle!

Mostanában körülvesznek az olyan könyvek, amelyek a jelenből visszarepítenek a múltba. Morton előtt és most utána is ilyet olvasok, és mindenképpen még különlegesebb, titokzatosabb érzéseket váltanak ki belőlem. A sejtelem, a misztikusság, ötvözve a finomsággal, szintén jellemzőek.

Egy titokzatos levéllel kezdődik minden, illetve dehogy azzal, hiszen már réges régen elkezdődtek a dolgok, csak Edith számára datálódnak innentől a fontos dolgok. A levél édesanyja nevére érkezik, és a lány csak azt észleli, hogy anyja könnyekben tör ki a papírdarab láttán. A feladó helyén Milderhurst-kastély áll, amiről Edithnek nem sok ismerete van a múltból. Rádöbben arra, hogy anyjával való kapcsolata a felületességen alapszik, tulajdonképpen semmit sem tud róla, pedig minden ott van a múltban.

Nem sokkal később munkájából adódóan a környéken jár, és semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy meglátogassa a kastély lakóit. Ott megismerkedik a nagyon furcsa, ámde annál különlegesebb Blythe nővérekkel. Hárman vannak, egyikük közülük szellemileg sérült. A rövid beszélgetés alatt Edithet már hatökrös szekérrel sem lehet megállítani abban, hogy ne kutakodjon tovább, mi is történt pontosan anyjával a háború idején, amikor is ebbe, az igencsak félelmetes kastélyba evakuálták őt gyerekként, egymagában.

Edith minél messzebb jut a kutatásában, annál nagyobb titkok sejlenek fel a múltból, és akkor még az a kérdés is végig ott feszengeti az embert, hogy ki is az az iszapember, aki a lápból kilépve rémisztgeti az embereket és ettől a frász jön rá még az olvasóra is!?

A karakterek frenetikusan, mind közül a Blythe nővérek voltak a kedvenceim. Szenzációsak! :D

Ó, majd' elfelejtettem a fordítást méltatni, bár itt is azt kell mondjam, Borbás Mária neve garancia!

1916. St. Péronne, Franciaország. Sophie és kicsiny megmaradt családdarabkája bőséges ételről, szabadságról, nyugalomról, félelem nélküli életről álmodozik. Az I. világháború elérte otthonukat is, a németek mindenhol ott vannak, az utolsó kis titkukról is szinte azonnal tudomást szereznek. Éjszakánként reménnyel teli szívvel hajtják álomra a fejüket, hátha holnap jobb lesz.

Sophie egy fogadót vezet úgy, ahogy a költségek megengedik. De sokszor még a gyerekeknek sem jut semmi. Ott él két testvére, a fiatal fiú, Aurélien és Heléne is gyermekeivel. Mindkét nő férje a háborúban van, akikről semmi hír. A Kommandant jelenléte hátborzongató, szinte levegőt sem tudnak tőle venni. Hát még amikor előállnak azzal a paranccsal, hogy másnaptól kötelesek jó pár németre és magára a Kommandantra esténként bőséges vacsorát főzni. Annyiból örülnek a hírnek, hogy le tudnak csippenteni némi élelmet az ellátmányból.

Amikor már több napja folyik a "vengégeskedés", Sophie felfigyel rá, hogy a német parancsnok fokozott figyelmet fordít arra a a festményre, amelyet a lányról készített annak férje. Elkezdenek festészetről, művészetekről, a kép eredetéről beszélgetni, és ha a körülményeket valahogy sikerülne figyelmen kívül hagyni, még erős túlzással barátokká is válhatnának. De erről persze szó sem lehet, mert Sophie-t szinte megöli a félelem ettől a férfitól, bármennyire is úgy tűnik, a férfiban talán jószándék is lapul valahol mélyen.

Közben a kis francia falucskában mindenki gyanakszik a másikra, egy apró hiba, és az embert máris kollaboránsnak kiáltják ki, amivel azonnali kiközösítés, megbélyegzés jár. Így amikor a parancsnok arra kéri Sophie-t karácsony estéjén, hogy felejtsenek el minden külső körülményt és ajándékozza meg egy közös tánccal, nem vet túl jó fényt a lányra, elkezdődnek a sustorgások, ujjal mutogatások. Az pedig végképp kiássa a lány alatt a talajt, amikor felbátorodva a Kommandant jóindulatán, megkéri őt, hatalmánál fogva szabadítsa ki férjét a frontról. Fizetségképpen felajánlja neki a férfi csodálatának tárgyát, a festményt. De vajon a férfit valóban a festmény érdekli vagy annak tartalma?

Majd' 100 évvel később Londonban egy másik fiatal lány, Liv küzd az életben maradásért. Nem fizikai értelemben. Férje 4 évvel ezelőtti hirtelen halálát a mai napig nem képes feldolgozni. Embereket alig enged magához közel, csak rideg, gránitlapokkal teletűzdelt, sötét színekkel rendelkező, ám építészetileg kétségtelenül remekműnek beillő lakásában érzi magát biztonságban, amit hajdani építész férje épített és a város csodájára jár. Az egyetlen "szín" a lakásban egy festmény, amely egy asszonyt ábrázol, akiből Liv folyamatosan erőt merít, és érzi, hogy valami láthatatlan kapocs fűzi össze őket.

A férj halálának negyedik évfordulóján az őrület elől minden mindegy alapon egy meleg bárba tér be a lány, ahol egy szerencsétlen dolog kapcsán megismerkedik Paullal. Bár a lány részegsége megakadályozza őket abban, hogy jobban elmélyüljenek újdonsült kapcsolatukban, ennek ellenére egy véletlennek tűnő újabb alkalom kapcsán ismét összetalálkoznak és a vonzalom immár józanon is egyértelmű. Addig amíg ki nem derül, hogy a férfi munkájának a lényege a restitúció, azaz háborúban jogtalanul, hatalommal elkobzott kincsek visszaszolgáltatása azok jogos tulajdonosának...

Így év vége felé el szoktam gondolkodni, hogy vajon melyik könyv viszi el a pálmát. Nem mindig emlékszem, így sokszor nem is tudok kiválasztani egyet a sok közül. Most viszont teljesen egyértelmű, illetve mégsem annyira. A szerzőn nem kell gondolkodnom, hiszen Moyes az, csak még vacillálok, hogy a Mielőtt megismertelek avagy ez győzött-e?

Sakkimádó, -szerető (ami amúgy én nem vagyok) embereknek kötelező, de sakkpancseroknak (ami én vagyok) is nagyon élvezetes, szórakoztató olvasmány. Ha a kettő együtt jár, kétségtelenül emeli az élvezeti értékét, de mondom, így is egy állati jó, ám nagyon különös regényt olvastam. Nem tudom behatárolni, bekategorizálni, de nem csodálom, hogy számos díjat zsebelt be magának Chabon ezzel a történettel. Az meg a plusz poén, hogy az Oscar-díjas Coen testvérek vásárolták meg a megfilmesítési jogot. Szenzációs alap!!! Alig várom!

Az elején egy picit át kellett lendülni, ráadásul egyéb dolgok is elvonták a figyelmemet, ide pedig az maximálisan szükséges. De aztán nem nagyon tudtam letenni.

Egy fiktív történelmi időszakban, különös események között a Sitka nevezetű alaszkai kisvárosban temérdek olyan zsidó él, akik autonómiát élveznek meghatározott ideig. Az időszak végéhez vészesen közeledve itt a többség úgy próbál élni, ahogy a kényszer szüli, sokszor, illetve általában erőszak által.

Egy lepukkant szállodában holtan találnak egy nagyra tartott, ám az utóbbi időben lecsúszott, drogossá vált, ám sokak által mégis Messiásnak vélt zsidót. Meyer Landsman, a szintén erkölcsi tartás szintjén féllábon álló, piás nyomozó pont ebben a szállodában ejtőzik, amikor történik az eset. Nyom nem nagyon áll rendelkezésre, csak egy félbehagyott sakkjátszma, ami gyanús lehet. De mit kezdjen a jelekkel egy piás, elvált, otthontalan nyomozó, akit gyermekkorában az erőltetés ellenére sem lehetett rávenni a sakk szeretetére, nemhogy megértésére. Félig indián, félig zsidó társával kezdik meg a nyomozást, a helyzetet pedig még tetézi, hogy volt feleségét osztják be felettesének, akivel éveken át éltek harmonikus kapcsolatban, de egy tragédia elválasztotta őket, és ez még most is ott lebeg a fejük felett.

Csak úgy, mint minden más leírás a könyvben, Sitka társadalomrajza is nagyszerű, az emberi jellemek mélyreható ábrázolásáról már nem is beszélve. Szeretem a zsidó kultúrát, a zsidókat, Izraelt, mindent, ami velük kapcsolatos, de azért most picit hátrahőköltem egy-két arctól, mentalitástól. Hova tűntek innen a kis helyes zsidó emberkéim? Ezek sorban minden hájjal megkent, arcátlan gazemberek. Önirónia, abszurd humor, pártfogás is benne van ebben a könyvben. Nem mindig volt tiszta számomra Chabon célja népének ábrázolásában, de akkor is állati jó.

Dögös, lényegre törő, és ahogy Nima jó velősen megfogalmazta, nagyon zsidó. És ez így van! És ez nekem már elég is volt. Utólag, olvasás után is ezt mondom. Imádtam.

5/5

Csakúgy, mint a borító, a terjedelem sem ígér túl mély tartalmat, aztán döbbenten siklik a szemünk a sorok felett. A gyönyörű, hívogató borító mögött egyszerűnek tűnő mondatok, semmitmondó jelenetek, mégis magvas mondanivaló rejlik. Ha nincs észnél az ember, azt hiszi, minden rendben van. Szóval becsapós, de szükséges.

Windisch és családja a megszokott, eléggé unalmasnak mondható életét éli a kis faluban, nem történik semmi érdemleges. A bagolynak meg senki nem szentel túl nagy jelentőséget, amelyik ott kőröz a fejük felett folyamatosan.

Aztán jön a nem olcsó lehetőség és a bánsági sváb kisfalu lakossága kivándorol, és az Új Világban reménykednek, hogy ott megtalálják a lehetőségeket. De ott talán könnyebb?

Herta Müller egy szürreális, nyomasztó világot fest elénk, és elvárja, hogy önállóak legyünk, gondolkozzunk. Ez néha jó, aztán nem annyira.

4/5

Huh, nehéz a gondolataimat összeszednem ez után a könyv után, a gyomrom görcsben, levegőt alig bírok venni. Alapvetően a mondanivalója is nagyon súlyos volt, de Mazzantininek döbbenetes képessége van arra, hogy betűit úgy vesse papírra, hogy a szörnyűt is még szörnyűbbnek lássuk. Érzékletessége kihat minden idegszálára az embernek, szinte a bőrömből is kibújtam volna, csak ne érezzem azt, amit a szereplők. Mert bizony elérte a célját.

A téma? Mondtam, önmagában sem egyszerű. Két végén égeti a gyertyát, mert egyrészt egy fájdalmas, beteljesült vagy beteljesületlen (kinek hogy?) szerelem fékevesztett harcát mutatja be, másrészt pedig számomra csak a híradókból ismert véres szarajevói harcok időszakába visz vissza minket az írónő.

A tősgyökeres római Gemma egy napon váratlanul telefonhívást kap rég nem látott bosnyák barátjától Gojkotól, aki visszahívja a nőt Szarajevóba, ahol a nő hajdani nagy szerelme fotókiállítását nézhetik meg együtt. És innentől kezdve ugrálunk az időben, és szép lassan megérthetjük(?), min is ment keresztül Gemma.

Diego és Gemma szerelme nem egyedi, rajonganak egymásért, bár egy sötét árnyék már kezdettől fogva ott leselkedik kapcsolatuk legelejétől. Mint ahogy az egy normálisan futó szerelmi kapcsolatnál általában egyértelmű, ők is összeházasodnak és kis idő múltán minden vágyuk egy gyermek. Próbálkoznak természetes úton, lombikprogrammal, és végső kétségbeesésükben béranyával is. De egyik sem bizonyul sikeresnek. A fiatal fiú pedig mégis ott van másfél évtized múlva, amikor is jön a hívás.

A történet tényleg szívszorító, nyomasztó minden porcikájában, és valahogy eleve elrendelt. A vége felé egy picit engedett a szorításból, aztán újból görcsbe rántott, pedig...

A könyv 2009-ben elnyerte a Campiello díjat, szerintem megérdemelten.

Nem is tudom, hol kezdjem!? Hajnal 1-kor fejeztem be a könyvet, bár az utolsó oldalakat már alig láttam a könnyeimtől. Sok könyv van, ami képes könnyekre fakasztani, de az ritka, amikor ráz a zokogó sírás. Azt márpedig nem bírtam volna ki, hogy letegyem és ne tudjam meg, hogy végződik ez a számomra nagyon sokat nyújtó, kedvenccé vált történet.

A történet megrázó, az írónő mégis valahogy olyan finoman nyúlt a témához, hogy semmi giccs, semmi mézes-mázas, hatásvadász eszköz nincs benne. Egyszerűen csak úgy szép, ahogy van. Nagyon fontos témát boncolgat, amelyről a könyv nem változtatta meg a véleményemet, inkább toleránsabbá tett vele kapcsolatban, illetve ráébresztett, hogy ne csak mint valami "esetekre" gondoljak, hanem lássam a mögötte zajló családi drámákat. Ez a téma pedig az eutanázia.

Louisa Clark éli a kis viszonylag unalmas életét szüleivel. Bár 27 éves, sokra nem vitte, és szándékában sem áll szélesíteni látókörét. Bőven megfelel neki az a szűken szabott világ, amit saját maga köré épített. A város egyik kávézójában dolgozik, ezzel sincs gond mindaddig, amíg a tulajdonos nem kényszerül azt eladni. Lou munkanélkülivé válik, ami nagy gond egyrészt azért, mert semmi képesítése nincs, amivel másik, megfelelő állást találhatna, másrészt családját is jelentősen támogatja, és keresetének kiesése miatt az anyagi összeomlás fenyegeti őket. A munkaügyi központban képzettsége hiányában csak alantas munkákat kaphatna, de ezeket képtelen elvégezni. Végső kétségbeesésében elvállalja Will Traynor gondozását, aki egy súlyos motorbaleset következtében kvadriplégiában szenved, amely miatt az összes végtagja lebénult, így tolószékbe kényszerült, és a nap 24 órájában szigorú felügyeletre szorul. Lou helyzetét az sem könnyíti meg, hogy a férfi érthető okokból súlyos depresszióban szenved, mogorva mindenkivel, aki csak a közelébe kerül, így a lányt is rendkívül barátságtalanul fogadja, és ez hosszú időn át nem is változik. Viszont a hetek múlásával mindketten megváltoznak a másik hatására, és akkor megtudja a lány, hogy mire készül a férfi. Feltesz mindent, tényleg mindent egy lapra, hogy megmentse, és erre hat hónapja van.

Kedvenc szereplőim egyértelműen Lou és Will, azaz az ő kapcsolatuk úgy, ahogy van. Az elején a lány számomra is egy kis szürke egér volt minden tekintetben, de ahogy haladtunk előre a regényben, egyre érdekesebb, egyedibb lett, és a férfi tette azzá. Mindkettőjük családja borzalmas volt számomra, egyik szörnyebben viselkedett, mint a másik, de ők ketten a saját kis világukban... fantasztikusak.

Elég sok szempontból mutatja be ezt az erkölcsi kérdéseket súlyosan feszegető állapotot, lehetőséget. Megismerhettük magának az érintettnek az álláspontját, és szinte egy hajszál választott el a támogatásától. Aztán ott voltak a szülők érzései, a gondozó véleménye és a szerelem megnyilvánulása is. Ezek mind-mind együtt nehezítették az amúgy is elviselhetetlen helyzetet.

Olyan sokszor tudunk a saját kis nüansznyi problémáinkon görcsölni, pedig vannak ezeknél sokkal-sokkal nagyobb problémák az életben. Tudom, hogy az sem jó, ha mindig máshoz hasonlítjuk saját életünket, de néha jó elgondolkodni, és hálásnak lenni a sorsnak, hogy minden rendben van!

A könyv hatására valahogy sokkal jobb ember szeretnék lenni.

Ó, ez gyönyörű volt! Annak ellenére mondom ezt, hogy nem nagyon vagyok híve a megcsalásos történeteknek, de itt valahogy a jó oldaláról volt megközelítve, ha van egyáltalán ilyen!?

Időutazáson jártam több tekintetben is. Egyrészt mintha csak egy nagy kedvencem, A tizenharmadik történetet hangulatát éltem volna újra át, másrészt szó szerint is egy időutazásra vitt a szerző, hiszen több évtizednyi időszakon ugrálunk keresztül-kasul.

Azon túl, hogy igazi kockás plédes, forró teás, hintaágyas olvasmány megrögzött romantikusoknak, tele van izgalommal is, hiszen mint minden valamirevaló szerelmes történet, ez sem megy olyan egyszerűen.

Ellie, a fiatal újságírónő, és egyben megrögzött (vagy nem?) szingli csaj sikeres karrierje árnyékában, anyagi függetlensége biztonságában próbálja elhitetni magával, hogy ez így mind rendjén van. Azt, hogy egy nős férfiba szerelmes és azzal viszonyt folytat, elrejti egy titkos kis hátsó fiókba, az smafu, belefér az "egészséges" életszemléletébe. Bár titkon reménykedik, hogy a férfi otthagyja őérte a családját... Miközben egy, a szerkesztőség által felkért cikk után kutat az irattárban, rábukkan egy szerelmes levélre, amely egyrészt a munka szempontjából is felkelti az érdeklődését, másrészt pedig mély, elrejtett sebeket szakít fel benne.

Kutakodása során rátalál Jenniferre, akiről kiderül, hogy neki írták a '60-as években azt a bizonyos levelet, és egy férfi kéri őt arra, hogy hagyja ott férjét, tartson vele egy távoli vidékre. Szóval a két nő eléggé hasonló cipőben jár, a különbség "csak" az a jó pár évtized. Ellie szinte megszállottjává válik a kutatásnak, hiszen a munkahelyén is rezeg a léc, de már érzelmileg is annyira belebonyolódott a történetbe, hogy akkor sem tudna nyugodtan aludni, ha nem derítené ki, mi történt a levél írójával, illetve a szerelmes párral. Aztán pedig még a saját életét is rendbe kéne szednie, főként, hogy teljesen új megvilágításba került az egész élete.

Én mélységesen sajnálom, hogy kihalni látszanak a kézzel írott levelek, nem is beszélve a szerelmes levelekről... Az írónő fantasztikus hangulatot varázsolt elém. Kép-, illetve filmszerűen jelentek meg előttem a sorok. De ha ez még mindig nem meggyőző, tessék a borítóra tekinteni, mindent elárul már az is.

5/5

Salvatore Piracci az olasz parti őrség hajóskapitánya. Illegális bevándorlókat szállító hajókat kutat, illetve tartóztat fel a tengeren. A változást akkor észleli magában, amikor a piacon sétálva észreveszi, hogy egy szomorúsággal, gyötrelemmel teli szemű asszony követi, majd megszólítja őt.

Az asszony egyike egy olyan hajón érkezett bevándorlóknak, akiket a kapitány tartóztatott fel. Hihetetlen kérést intéz hozzá, amely megdöbbenti, elgondolkodtatja. A kérés kapcsán ráébred, hogy munkájába a sok nyomorúság, kiszolgáltatottság láttán belefáradt, megfásult.

Segíteni szeretne ezeken az embereken, de munkája egyben gátat is szab ennek. Feldolgozni lehetetlen azt a látványt, ahogy a kiszolgáltatott menekülők magukra hagyatva sodródnak halálbárkáikban a gyilkos tengeren, pénzüktől teljesen megfosztva (ha egyáltalán túlélték...).

Egyre nehezebben tudja a munkáját ellátni, érzelmeinek, tetteinek már nem tud határt szabni. Nagy lépésre szánja el magát.

A cselekmény több szálon fut, ami csak egy apró ponton kapcsolódik össze. Bár számomra ez adta a történet magját, ezt tartottam a történet legjelentősebb részének.

Nehezen, sőt szinte alig tudtam elképzelni, hogy egy ilyen tisztségben lévő személy így feladjon (szó szerint) mindent. Hiszen nem az Újpest és Pünkösdfürdő között közlekedő Gyöngy hajóról van szó, ahol a legénység két cigi között ingázókat szállít egyik oldalról a másikra. Ugyanakkor nagyra tartom, hogy a témával ilyen nyíltan, bátran foglalkozik. A könyv fő mondanivalója a mai napig nagy problémát jelent szerte a világban.