Szívszorító érzés még most is, kb. 2 héttel az olvasás után. Másrészt - ezt már többször is leírtam - addig jó, amíg emlékeztetnek minket, hogy mi történt. Nem szabad hagyni, hogy a feledés homályába vesszen.

Edith Eva Eger túlélte Auschwitzot, ami épp elég lenne a történethez. De ebből a könyvből megismerhetjük az azóta eltelt évtizedeit, hogyan próbálta meg feldolgozni az ott történteket, ezzel segítséget nyújtva hasonló vagy esetleg teljesen más traumát átélt embertársainak is.

Arról, hogy mit éltek át a deportált zsidók a koncentrációs táborokban, már nagyon sokat hallhattunk, olvashattunk, számtalan film is feldolgozta. Azt nem hinném, hogy bármennyiszer is találkozunk egy-egy ilyen történettel, elegendő lenne, hogy meg is értsük, fel is tudjuk fogni, hogyan lehet ezt ép ésszel feldolgozni, ha egyáltalán túlélték.

De aki azon szerencsések között volt - mint például Edit -, hogy élve kijutottak onnan, azoknak hogyan tovább??? Folytatódhat egyáltalán az élet? Van még bármi ezen a földön, amiért érdemes reggelente felkelni? És ha esetleg mégis akad bármi, ami életben tartja az ember, hogyan lehet együtt élni azokkal az emlékekkel?

Edit végtelen őszinteséggel tárja elénk az elmúlt évtizedek történéseit.

Évek múltán, mikor már egyre tisztábban értette a lélek, az elme dolgait, fő üzenete az lett, hogy a legnagyobb börtön a saját elménk, és mindig van választásunk, hogy ezt hogyan "használjuk". Mivel a múltat kitörölni, megváltoztatni nem lehet, azzal kell kezdenünk valamit, amink van. Ott pedig már dönthetünk, hogy milyen úton indulunk el.

Amerikában végzett pszichiáterként rengeteg emberen segített. És hát ha egy ilyen tapasztalatokat átélt emberre nem hallgatnánk, akkor kire!? Minden oka meglett volna, hogy gyűlölje az egész világot, az embereket. Ezt végül is meg is tette, de tudta, hogy a gyász időszaka után újra fel kell építeni az egész életét, át kell alakítania a gondolkodását.

Azt gondolom, hogy az az optimizmus, életszeretet, kedvesség, érzékenység, ami őt körülöleli, mindenképpen fő pillérei voltak annak, hogy sikerült talpon maradni, és egy nagyon is sikeres pályát végigfutni, boldog családot létrehozni, megőrizni.

Nem tudom, hogy van-e ember (a kétkedőket, holokauszttagadókat is beleértve), aki elolvas egy ilyen történetet, nem borul le rögtön sírva, elgondolkodva, hogy ki vagy mi is az ember!?

Megrendített a könyv! Ez a téma mindig!

Nem nagyon kellett győzködni, hogy kezembe vegyem az író újabb írását, hiszen az Egy egész élet című könyvét már olvastam, ami szintén lenyűgözött.

Seethalernek hihetetlen érzéke van arra, hogy az egyszerű, hétköznapi életeket fantasztikus módon jelenítse meg, teletöltse érzelemmel, képekkel, ízekkel, színekkel.

A második világháború előtti időben járunk, ahol egy magányos fiú történetét ismerhetjük meg.

Franz Huchel a kamaszkora végén jár, és egy nyári napon, 1937-ben elhagyja szülőföldjét, Nußdorfot és Bécsbe költözik.

Otto Trsnjek fogadja be őt, aki segédként alkalmazza saját trafikjában. A fiúnak teljesen új és szokatlan a nagyvárosi zsongás, időbe telik, míg megszokja.

Hálás, jó természete van Franznak, így hamarosan nyakába veszi a várost nap mint nap, hogy felfedezze ezt a merőben új életet.

Sok emberrel ismerkedik meg, köztük Sigmund Freuddal is, akivel ha barátságot nem is köt, ismeretségük hosszú távúra nyúlik. Igazából Freudnak teher a fiú folyamatos érdeklődése, nyomulása, de egy idő után akarva akaratlanul megkedveli.

Franz kifejezetten fogékony a pszichoanalitikával kapcsolatban, így mint egy diák, folytonosan faggatja a nyolcvan éves öreget az élet nagy dolgairól. Egyfolytában jár az agya körbe-körbe, csak úgy csüng a professzor szavain. Konklúzióként Freud azt ajánlja a fiatal fiúnak, hogy keressen magának egy nőt, levezetendő a test kívánságait, amely eltereli a fontos dolgokról a figyelmét.

Rá is talál Anezkára, aki kielégíti majdnem minden vágyát, és Franz óriási szerelembe esik a nő iránt. Az csak kis idővel később derül ki, hogy rossz lóra tett, gyötrelmei még inkább felerősödnek.

Egyikük sem gondolja, hogy ezek a gyötrelmek semmik ahhoz képest, amilyen változások előtt áll az egész világ. Gyökeresen megváltozik minden, nem marad más hátra, mint túlélni.

Ez nem mindenkinek sikerül, de az élet megy tovább.

Sötét hónapok ezek nemcsak Bécs, hanem egész Európa számára is. Ebben a helyzetben kell Franznak felnőtté válnia, felelősséget vállalnia egy boltért, az életéért, egy társért.

Szívembe zártam minden főszereplőt ebben a regényben. Gyomorszorító, aggódó, tehetetlen érzések kerítettek hatalmukba.

Persze nincs értelme az összehasonlításnak, de szerintem mindenki összeveti egy író több művét. Ez picit alább maradt az előző könyvéhez képest, de önmagában ez is megállja a helyét.

 

Nálam mondjuk eleve nyert ügye van a zsidósággal kapcsolatos történeteknek, ezzel nem mondok újat.

Sírtam is, nevettem is sokat a 70-es években Budapesten élő zsidó család mindennapjain. Sok-sok éven át kísérhetjük nyomon az életüket, és sok-sok országot is átszelünk, hogy rokonokat, nagybácsikat, nagynéniket ismerjünk meg. De bárhová is térjenek, a gyökerek megmaradnak, a szokások, a hagyomány, az ünnepek mindig összehozzák a családot, bármekkora is legyen a távolság.

 

Egy gyermek szemszögéből ismerhetjük meg ezt a hihetetlen felbolydult családot. És ezt tudjuk, hogy a gyermek nézőpontja mindig kicsit (vagy nagyon!?) más, sokszor mérföldekkel közelebb van a valósághoz, mint ahogyan a felnőttek látják.

 

Végig vidám könyvként olvastam, aztán a végén, ahogy kezdett leülepedni bennem, elárasztott valami furcsa szomorúság, hiányérzet, az elmúlás feletti bánat (vagy öröm?).

 

Sok-sok olyan élményt hozott felszínre bennem, amiket magam is átéltem, és bár teljesen más hátterű családból származom, én is magyar ember vagyok, ugyanazokat az utcákat jártam, majdnem ugyanazokat a szokásokat tapasztaltam, ugyanazokat az ízeket éreztem.

 

Hétköznapi volt, olyan történésekkel, amelyek bármelyikünk családjával megtörténhettek volna, a titok talán az írói csoda belecsempészése.

 

Nagyon gyorsan olvasható, hiszen rövidke, tömör, és rendkívül élvezetes volt, minden szomorúsága ellenére is.

Áronnal, a kisfiúval a lengyelországi német megszállás alatt ismerkedhetünk meg. Ő meséli el nekünk a történetét, amelyben nem bővelkedik a vidám részletekben.

A megszállás és a rendeletek következtében a varsói gettóban kénytelenek "élni", ahonnan életük kockáztatásával szöknek ki nap mint nap, hogy ellopják vagy valamilyen más, bonyolult úton élelemhez jussanak.

Áron kezdetben normális emberi életet élt családjával. Semmi sem különböztette meg társaitól. A háború az, ami megbélyegezte őt és családját is, és még sok más embertársukat is. Onnantól kezdve pokollá vált az életük. Légiriadók rémisztő hangja, bombatámadások elől való menekülés, a zsidókat megkülönböztető sárga karszalag - ez képezi mindennapjaikat. Aztán egyszer csak a gyermekek árván maradnak, nincs aki segítsen rajtuk.

A fiú is ebbe a helyzetbe kerül, és bár befogadja egy árvaház, ott sem maradhat sokáig nyugalomban. Sok felnőtt helyett küzd az életben maradásért. Minden nap attól fél, hogy ha nem egy lövedék öli meg, akkor egy társa lövi tarkón.

Ugye különlegessége ennek a könyvnek, hogy egy gyermek szemszögéből láthatunk bele az eseményekbe, így még borzasztóbb, ha lehet ezt egyáltalán fokozni. Mindenesetre furcsa, "érdekes" volt látni, hogy éli meg egy gyermek a félelmet, a túlélésért való küzdelmet, egyáltalán az életet.

Ez az a téma, ami számomra megunhatatlan, illetve ez rossz kifejezés. Inkább úgy mondanám, hogy sosem elég belőle. Ezt már többször is hangoztattam, hogy bárcsak mindig lenne, aki emlékezteti az emberiséget azokra a szörnyűségekre, amik nem is olyan régen történtek ebben a világban. Nem lehet, nem szabad elfelejteni!

Sakkimádó, -szerető (ami amúgy én nem vagyok) embereknek kötelező, de sakkpancseroknak (ami én vagyok) is nagyon élvezetes, szórakoztató olvasmány. Ha a kettő együtt jár, kétségtelenül emeli az élvezeti értékét, de mondom, így is egy állati jó, ám nagyon különös regényt olvastam. Nem tudom behatárolni, bekategorizálni, de nem csodálom, hogy számos díjat zsebelt be magának Chabon ezzel a történettel. Az meg a plusz poén, hogy az Oscar-díjas Coen testvérek vásárolták meg a megfilmesítési jogot. Szenzációs alap!!! Alig várom!

Az elején egy picit át kellett lendülni, ráadásul egyéb dolgok is elvonták a figyelmemet, ide pedig az maximálisan szükséges. De aztán nem nagyon tudtam letenni.

Egy fiktív történelmi időszakban, különös események között a Sitka nevezetű alaszkai kisvárosban temérdek olyan zsidó él, akik autonómiát élveznek meghatározott ideig. Az időszak végéhez vészesen közeledve itt a többség úgy próbál élni, ahogy a kényszer szüli, sokszor, illetve általában erőszak által.

Egy lepukkant szállodában holtan találnak egy nagyra tartott, ám az utóbbi időben lecsúszott, drogossá vált, ám sokak által mégis Messiásnak vélt zsidót. Meyer Landsman, a szintén erkölcsi tartás szintjén féllábon álló, piás nyomozó pont ebben a szállodában ejtőzik, amikor történik az eset. Nyom nem nagyon áll rendelkezésre, csak egy félbehagyott sakkjátszma, ami gyanús lehet. De mit kezdjen a jelekkel egy piás, elvált, otthontalan nyomozó, akit gyermekkorában az erőltetés ellenére sem lehetett rávenni a sakk szeretetére, nemhogy megértésére. Félig indián, félig zsidó társával kezdik meg a nyomozást, a helyzetet pedig még tetézi, hogy volt feleségét osztják be felettesének, akivel éveken át éltek harmonikus kapcsolatban, de egy tragédia elválasztotta őket, és ez még most is ott lebeg a fejük felett.

Csak úgy, mint minden más leírás a könyvben, Sitka társadalomrajza is nagyszerű, az emberi jellemek mélyreható ábrázolásáról már nem is beszélve. Szeretem a zsidó kultúrát, a zsidókat, Izraelt, mindent, ami velük kapcsolatos, de azért most picit hátrahőköltem egy-két arctól, mentalitástól. Hova tűntek innen a kis helyes zsidó emberkéim? Ezek sorban minden hájjal megkent, arcátlan gazemberek. Önirónia, abszurd humor, pártfogás is benne van ebben a könyvben. Nem mindig volt tiszta számomra Chabon célja népének ábrázolásában, de akkor is állati jó.

Dögös, lényegre törő, és ahogy Nima jó velősen megfogalmazta, nagyon zsidó. És ez így van! És ez nekem már elég is volt. Utólag, olvasás után is ezt mondom. Imádtam.

5/5

Amikor megláttam ezt a könyvet, azonnal tudtam, hogy nekem kell! Volt szerencsém többször a Közel-Keleten járni, azon belül is Izraelben, amely ország, nép a szívem csücske. Ha egyetlenegy helyet kéne a világon megjelölnöm, ahova elsőként, illetve utolsóként vagy csak egyszer mehetnék, akkor az Izrael lenne. Nem is azért, mert olyan csodaszép látnivalók vannak ott. Van az is, de más kontinenseken, országokban ezerszer több a látványosság. Hanem valami megfoghatatlan, leírhatatlan atmoszféra vesz körül minket azon nyomban, amint letettük a lábunkat a talajra, kiszállva a repülőgépből. Ahányszor ott jártam, utána sosem tudtam megfogalmazni, pedig kézzelfogható. Nagyon is!

Ez a könyv a nőkről szól, az izraeli katona nőkről. Mégsem egy lányregény, sőt! Anno, amikor először jártam ott, félelmetes volt az első napokban megtapasztalni, amikor felszálltunk egy buszra, folyamatosan puskacsövek ütődtek a lábunkhoz. Aztán már fel sem tűnt, így a könyv világa is, amit lefest, a valóság maga sem döbbentett meg annyira, csak szomorúvá, de néhol nagyon vidámmá is tett. Mert ezt szerintem itt el sem tudjuk képzelni, milyen lehet ott nőnek lenni. Annak ellenére, hogy álmodoznak szép ruhákról, körömlakkokról, és néha még vanília illatot is kennek a fülük mögé egy-egy, sokszor állatiasnak tűnő randevú, szexuális kaland előtt, nekik kiskoruktól kezdve meg kell acélozniuk magukat, szükség van rá, hogy női mivoltuk ellenére férfias jellemekkel ruházzák fel magukat.

 Pár lány személyén keresztül mutatja be a fiatal izraeli, első regényes szerző, milyen az élet odaát. Ő maga is szolgált az Izraeli Védelmi Erőknél, úgyhogy tapasztalta, milyen az, amikor minden nőnek szent kötelessége középiskola után bevonulni és állandó készültségben, folyamatos háborús feszültségben élni a mindennapokat, ahol a legkisebb  figyelmetlenség, hiba emberek véres halálába kerülhet.

Személyes tapasztalatom és a könyvben leírt lányokat megismerve is látom, láttam, hogy ezekből a nőkből süt az elhatározás, a magabiztosság, a belevalóság. Sokszor irigylem őket, sokszor meg hálát adok az égnek, hogy nekem nem ez a sorsom. De a bátorságukból jó nagy adagot elfogadnék!

5/5

Jelentem, a karizmaim megerősödtek, míg kiolvastam ezt a nem kis darab könyvet, de azért egy nagyon szép, igényes kiadással küzdöttem. :-)

Lévi András története ez, meg persze családjáé, barátaié, de mindvégig ő van a főszerepben. Már a nevéből is adódik, hogy egy zsidó fiatalemberről van szó, aki a 30-as évek Párizsába érkezik ösztöndíjjal kezdő építészhallgatóként. Anyagi nehézségei ellenére viszonylag hamar feltalálja magát, beilleszkedik új környezetébe, bár a családja folyvást, elemi erővel hiányzik neki, hiszen szüleit és két fiútestvért, Mátyást és Tibort hagyta otthon, akik mindannyian nagyon összetartóak.

Az egyetemi tanulmányaival nagyon jól halad, megkap minden elismerést, így nem nagyon van a láthatáron akadálya annak, hogy sikeres építész váljon belőle. Elvileg Európában már forr a helyzet, Párizsban mégis nagyon apró riasztó jelek lelhetők fel. Ráadásul a szerelem is hamar beköszönt a fiúnál, hiszen egy vendégségbe invitálják, ahol a háziak leányát "ajánlgatják" számára, de hiába minden igyekezet, annak anyjával, a szintén magyar származású balett táncosnővel, Klárával lobban fel a láng.

Amikor 2 év múlva lejár András vízuma, sürgősen haza kell térnie Magyarországra, ahonnan vissza már nem tud térni a kialakult helyzet miatt. Behívják munkaszolgálatba, és innentől elkezdődik az életéért és a családjáért való küzdelem.

Gondolkodtam, hogy az írónőt mi ihlette e regény megírására, honnan tudhat Ő a hajdú tájon termő tűzcsalán csípéséről? Annyira személyesnek éreztem az egész regényt, ráadásul akkora szeretettel megírva, emiatt merült fel bennem a kérdés, hogy született meg ez a könyv. Ahogy olvasgattam az írónőről, mert tényleg nem tudtam róla semmit, kiderült, hogy bár amerikai, de nagyszülei magyarok, úgyhogy a gyökerek elég erősek. Ráadásul a főszereplőt saját nagyapjáról formálta meg. Így már érthetőbb volt az inspiráció. Ráadásul mindig örülök, ha foglalkoznak a témával, ebből sosem lehet elég!

De! Azért vegyes érzéseim voltak a könyvvel. Kétféle módon érzek. Egyrészt nagyon foglalkoztatott a történet, másrészt néha-néha meg is akadtam bizonyos dolgok miatt. Az első a szerelmi szál volt, amely miatt néhol már nagyon csömöröm volt. Kisebb túlkapások is akadtak szerintem, például amely eset miatt Klárának menekülnie kellett Magyarországról, na, az bármennyire is nehéz volt a helyzet az országban, kicsit túlzásnak tűnt. A másik problémám a könyvvel a fordítás volt. Előfordultak rém bugyuta mondatok, amiket sokszor még értelmezni sem tudtam, ezt nagyon sajnáltam. Látszik az alapos munka a könyvön, mégis éreztem, láttam egy-két helyen pontatlanságokat. Összességében nagyon érdekelt az Orringer családja által ihletett történet mindvégig, faltam a lapokat, de azért lehet, hogy itt is lehetett volna picit kevesebb, mégis több...