Nnnna! Végre! Végre megtudtuk, hogyan alakul az America-Maxon-Aspen szerelmi háromszög. Rég vártam ennyire kíváncsian egy történet végét, még akkor is, ha szinte az első fejezet első harmada óta sejtettem, mi lesz a végkimenetel, mégis érdekes volt végigkövetni azt a hepehupás utat, amit bejártak a szereplők.

Igazából olyan nagyon nagy óriási változás semmilyen fronton nem történik, ugyanúgy folyik tovább a verseny, immáron csak négyen vannak versenyben, köztük  America egyik legnagyobb ellenfele is. Sokszor el is bizonytalanodik Maxon szerelmében, hiszen úgy tűnik, a másik lány iránt is nagyon gyengéd érzelmeket táplál. És természetesen ott van a közelben palotaőrként Aspen is, America ex(?) szerelme is, aki persze nem akar ex maradni, jóval inkább vissza szeretné szerezni a lány kegyeit.

A politikai helyzet is változatlan, továbbra is rendszeresen támadják a palotát az északiak és a déliek is, ezzel sokszor nagy veszélynek kitéve a királyi családot és a versenyben szereplő lányok életét is.

Ebben a fejezetben már sokkal több kimondott, kinyilvánított érzelem tör utat magának, az elvárásokkal ellentétben a lányok is empatikusabbak lesznek egymással, mert hát az előzőekben megszokhattuk, hogy volt egy pár ereszd el a hajam jellegű összecsapás köztük. De hát, ahol sok nő van egy helyen egyszerre... Nem kell ehhez feltétlenül egy utópisztikus világba elutaznunk. :D Na de vissza a témához!

Nagyon nagy változáson esik át mindegyik szereplő, főként America. A gőgös, büszke lányból átváltozik egy önzetlen, érzelemdús fiatal hölggyé, aki egyre jobban kiismeri azt a világot, amibe belecsöppent, és amire kezdetben egyáltalán nem is vágyott. Most már viszont annál inkább, de ugye ott a végszó, amit mégiscsak a herceg fog kimondani.

A végén pedig minden összekavarodik, a kártyavár összedőlni látszik, és minden elméletünk is vele együtt. És csak rághatjuk a körmünket az utolsó lapig.

Nem volt titok az előző részeknél sem, hogy én Maxonnak szurkoltam, aztán, hogy örömöm teljes volt-e vagy sem... hát persze, hogy nem árulom el!!! A három kötet közül egyértelműen ez tetszett a legjobban.

Ezzel a könyvvel is a fiúknak akartam kedveskedni, ami sikerült is. A pár másik állandó érdeklődési kör között a dinók is ott szerepelnek folyamatosan. Néha szüneteltetik egy kicsit a témát, aztán újból gőzerővel belevetik magukat. Az alábbi album az eddigieknél már terjedelménél fogva is jóval részletesebb tájékoztatást ad ezekről a néha gigaméretű ősállatokról, nagyon szép formába csomagolva.

Izgalmas, képzeletbeli utazásra hívja a könyv a gyerekeket, amely utazásban segítenek elmerülni az illusztrációként megjelenő színes, klassz képek. A képek nálunk még a rajzolásban is sokat segítenek, mert ez is egy nagy-nagy hobbi náluk. :D Tele vagyunk dinórajzokkal...

Dinoszauruszok és kortársaik sokasága elevenedik meg Földünk élővilágának kezdetéből. Én nem mondom, hogy valaha is odavoltam ezekért a jószágokért, de a gyerekek kedvéért mindenképpen érdemes beszerezni, nagyon tág ismeretet nyújt.

Derűsebb történetre számítottam, ehelyett egy nagyon mély lélektani regényt olvashattam egy ikerpárról, akiknek az életébe valahol valami hiba csúszott. Mint általában minden ikerpár, Viola és Isolte is szinte össze voltak nőve gyermekkorukban, elképzelhetetlennek tartották, hogy akár csak egy kis időre is szétváljanak. Mégis van az a pont az évek előrehaladtával, amikor az a hiba becsúszik, és mint két idegen élnek tovább.

Míg Viola nagyon súlyos táplálkozási zavara miatt már lábra sem tud állni, csöveken keresztül táplálják mesterségesen, addig Isolte befutott újságíróként dolgozik egy neves divatlapnál. Élete úgy néz ki, rendben van, klassz párkapcsolata van, biztos egzisztencia, éjjelente mégis verejtékezve, sikoltozva riad fel. Aztán szép lassan visszacsordogálunk az időben, egyre többet tudunk meg a lányok múltjából, és apránként kezdjük megérteni, milyen borzalmak történtek nagyon régen.

A lányok anyja egy elég érdekes személyiség, számomra egy picit bomlott agyú, flúgos nő. Rose egy kommunában él gyermekeivel jó ideig, aztán a magány és béke reményében Suffolkba költöznek. Amíg a nő teljes mértékben magával van elfoglalva, kergeti őrült ötleteit, ráadásul még férjhez is szándékozik menni egy másik furcsa emberhez, addig a lányok csavarognak mindenfelé. Az egyik ilyen felfedező útjuk során megismerkednek Michaellel és Johnnal, a másik ikerpárral, és szinte azonnal szoros barátságot, szinte vérszerződést kötnek egymással, és innentől négyen elválaszthatatlanok.

Talán a túl szoros kapcsolat, a maguk által választott összezártság bevonzza egy baljóslatú esemény bekövetkeztét, amikor egy éjszaka öten útnak indulnak felfedezni az erdőt, ott pedig egy kuckóban keresnek rejtekhelyet, és elcsattan az a csók, aminek nem ott, nem úgy, nem azzal kéne megtörténnie. És az ötödik személynek sem kéne ott lennie, mert a felnőtt éveik keserűségét pont ez az éjszaka határozza meg.

Nemcsak a múlt miatt izgulhatunk, hanem a jövő miatt is, hiszen Viola nagy bajban van, felépüléséhez saját akaraterejére, életkedvének visszatértére van szüksége, és úgy tűnik testvére támogatása ehhez nem elég, valami több kell. Lehet, hogy a megoldás is a múltban van? Sokszor állja meg a helyét az a közhely, hogy sose nézz vissza, de itt sajnos nincs már választás, vissza kell térni!

Régi mániámnak hódoltam ismét a könyv beszerzése kapcsán. A már elhelyezhetetlen mennyiségű szakácskönyvek gyűjteményének gyarapításáról és a sütési hobbimról van szó. Bár mostanában már a komolyabb elkészítési módot igénylő sütemények felé fordultam, idő hiányában nagyon sokszor jön jól a gyerekek mellett egy gyors édesség elkészítése. Többször fordul elő, hogy például uzsonnára is muffint visz nagyobbik fiam az iskolába, így van amikor csak előző nap késő este van időm összedobni valamit. Mert azt már eddig is tudtuk, hogy a muffinok elkészítéséhez nem kell nagy gasztronómiai háttértudás.

Azon túl, hogy újabb ötleteket is kaptam a könyvtől, rögtön beleszerettem a dobozos kiszerelésbe, amely természetesen nem csak a segédkönyvecskét tartalmazta. Vannak benne gyönyörű színben pompázó kapszlik, amelyek sajnos rögtön az első sütés után elfogytak, viszont kedvet csináltak ahhoz, hogy ne mindig csak az unalmas fehérben süssem meg a sütiket, hanem sokkal szebbek színes papírba burkolva. Aztán a kedvencem a muffinok kiszedésében segítő kanálka, amit én azóta már számtalan dologra használtam, rendkívül sokoldalú. Például torták lekenéséhez is kiválóan alkalmas. És van még a dobozban egy nagyon kis csinos muffinállvány is, bár erre nem fér rá az általában 12 db-os mennyiség. De mindegy is, mert akkor is szép!

Ha esetleg nem magunknak gondolnánk beszerezni ezt a csomagot, akkor én ajándéknak is nagyon el tudom képzelni, rendkívül exkluzív.

Történelmi, kosztümös regényről van szó, amit én mindig szívesen veszek kézbe. Ha mondjuk az ajánlók, a borító nem lenne elég...

Joggal feltételezhető, hogy egy könnyed kis szerelmi történet a főszál, némi jégdesszerttel megfűszerezve. De nem, mert itt aztán Európa történelmét jócskán alakító leírásról van szó, hiszen nem máshol, mint a Napkirály udvarában (is) játszódik a történet, ahol XIV. Lajos nem elégszik meg a már meglévő hatalmával, dicsőségével, még többet akar, az angolokat is a szövetségesei között szeretné tudni. Az már csak hab a tortán, hogy Capella szereti megbolondítani a történeteit egy kis gasztronómiai utazással. Hol kávéval, hol fagylalttal.

Két szemszögből követhetjük nyomon az eseményeket. Az egyik elbeszélőnk, szereplőnk Carlo Demirco, aki rabszolgaként él Firenzében, ahol mesterétől kitanulja a jégkészítés, -tartósítás művészetét, tudományát. Ennek a tudásnak a birtokában még nagyobb értéket képvisel gazdája számára, hiszen egyrészt a jobbkeze, másrészt olyan titkokat őriznek ezáltal, amelyek semmiképpen nem derülhetnek ki, hiszen ez a gazda, mint a jégkészítés egyeduralkodójának a megélhetését biztosítja. Bár Demirco új ötletekkel áll elő, kreativitását nem engedi kibontakoztatni gazdája, így a szökést fontolgatja a fiú.

Lucina Audiger segítségével a franciaországi Versailles-ba szöknek, és úgymond üzlettársakká szegődnek egymás mellé. XIV. Lajos szabadságot ajándékoz Demirconak, sőt még ennél is többet, megélhetést hosszú időre, így végre nagyjából a maga ura lehet, saját vállalkozásba foghat.

Írtam, hogy két elbeszélő van. A másik pedig a címszereplő, Louise de Keroualle, II. Károly húgának a gyönyörű és nagyon okos udvarhölgye.

Lajos ajándékba küldi ezt a két embert Angliába, a szövetség elő-, illetve megsegítése érdekében. Bár úgy van előadva, hogy a fantasztikus, addig ismeretlen jégdesszertek megismertetése a cél, a háttérben nagyon pontos, kiszámított politikai indíttatásról van szó, kőkemény játszmáról. Mindkettejüknek komoly alkukat kell kötniük, különösen Louise-nak, akinek az ártatlansága, szemérmessége a tét. Viszont a másik tét sem kicsi, így választani kell, mi mit ér meg. Carlo továbbra is "csak" a jégdesszertjeinek titkát félti, őrzi, bár neki az a mindene. Innentől kezdve pedig a hatalomé a főszerep, ki hogyan helyezi le az asztalra a kártyáit, a kisemberek pedig csak mozognak, mint a dróton rángatott bábuk.

Mind a történelmi, mint a gasztronómiai részletekbe nagyon alaposan vezet be minket Capella, és bár kicsit húzós volt ez a 471 oldal, ettől függetlenül még nagyon élvezetes írás.

"Scar körül sok a titok.
Titok a vallása, mert kereszténynek született egy olyan világban, ahol a kalózok megnyúzzák, a császáriak pedig agyonlövik a hívőket. Titok, hogy szerelmes Artúrba. Titok az álma, amit követve navigátornak áll.
Artúr körül sok a halál.
Előbb azt hiszi, Scar meghalt, kétségbeesésében csatlakozik egy keresztény csempészhajóhoz, és az űrben bolyongva egyre mélyebben megismeri a sötétséget. Mikor úgy érzi, minden kegyetlenséget megtapasztalt, megtudja, hogy Scar nem halt meg. Hanem áruló lett.
Don körül nagy a csend.
A renegát mentál önkéntes száműzetéséből figyeli a világ eseményeit, ám az ijesztő dolgokról nem beszélhet senkinek. Hallgatása mögött más is lapul: egy titok, és egy régi, fájó szerelem emléke.
Lucy körül nagy a rend.
Don egykori társa majdnem hibátlan. A világegyetem egynyolcadának ura, aki a végső tökéletességet keresi, gyűlöli az érzelmeket és a vércseppek gömbjében lapuló π számot. Könyörtelenül kiiktatja mindazt, ami nem illik a társadalom rendjébe.
Ők négyen furcsa események sodrában találják magukat. Fogalmuk sincs, ki vagy mi mozgatja a szálakat.
Lehet, hogy pusztán játékszerek Isten és a Gonosz kezében?
Létezik egyáltalán szabad akarat?
A szerelem, melyet elpusztítottál magadban, pislákolhat-e még a másikban?
Egyvalaki sejti csupán, hogy ők négyen alkotják a tengelyt, melyen megfordul az emberiség sorsa.
A regény a Szivárgó sötétség sorozat első kötete."

A sorozat elő kötetének Scar a főszereplője, amely történetben alaposan megismerkedhetünk azzal a világgal, amit a szerző nagyon aprólékosan épít fel, tár elénk. Scar egy fiatal lány, aki kereszténynek vallja magát, úgy hiszi, neki Isten a lényének szerves része. Folyamatosan belső párbeszédeket folytatnak, ami néha Isten részéről válasz nélkül marad. A másik oldalon a mentálok állnak, akik racionális beállítottságúak,  matematikai, logikai alapon közelítenek meg mindent.

Nem mindegy, milyen bolygóra születsz, ez meghatározhatja az egész életedet, a jövődet. A lány pont rossz helyre került, mert kereszténységét titkolnia kell, hiszen ha kiderül, az az életébe kerül. Miután úgy tűnik, hogy a vágyott férfi másé lesz, Scar nagy, azaz a lehetetlennel egyenlő lépésre szánja el magát, megszökik. Ismét az életével játszik, de terve sikerül, és a császári flottához kerül navigátornak. És itt természetesen nem dőlhetünk hátra, megnyugodva, hogy rendben van minden, hiszen innentől kezdődik csak az igazi nagy kaland.

És akkor jöjjön a Nyakigláb Apó folytatása, amelyről az elébb áradoztam. A Kedves Ellenségem! is áradozásra méltó, de azért egy nagyon kicsivel alább maradt az előzőtől. Így is megkapta a maximumot, csak a csillagok maradtak el.

Ismét napló formájában olvashatjuk a leveleket, amelyek most az előző részben megismert Judynak szólnak. A feladó pedig Sallie McBride, akit épp Judy és újdonsült férje bíznak meg a hajdani árvaház vezetésével, abban pedig száztizenhárom árva gondozásával.

Sallie nem véletlenül van barátságban Judyval, hiszen mindketten hasonlóan felvágott nyelvvel rendelkeznek, ami a szívükön, az a szájukon. És persze a bőséges humorral megfogalmazott levelek is kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz.

A lány a háta közepére sem kívánja ennek az árvaháznak a vezetését, jobb dolga is van annál, minthogy az elavult, szakadt ruhás, taknyos orrú, néha kis fogyatékkal küszködő árvákkal bajlódjon. Ráadásul semmilyen szakmai tapasztalattal sem rendelkezik e téren. Segítsége sincs túl sok, leszámítva a skót, morcos orvost, annak házvezetőnőjét, aztán szinte kifújt. A doktor távolságtartása, barátságtalan viselkedése is sokszor levélírásra sarkallja Sallie-t, méghozzá magának az orvosnak címezve. Van ezekben a levelekben minden, ami az ízes, egyenes beszédet illeti. Utána mindig meg is van a "jutalma". :D Ellenszenvük leküzdhetetlennek tűnik, úgyhogy ez is jelentősen nehezíti a lány helyzetét.

Hosszú hónapok munkáját követhetjük nyomon, ahogy Sallie igyekszik beilleszkedni, mert az igazgatói posztról való lemondása mindig valami akadályba ütközik, a végén pedig már ő maga tologatja az időpontokat egyre hátrébb. És közben a szíve egyre erősebben kezd kötődni ezekhez az anyátlan-apátlan árvákhoz, úgyhogy egy idő után erősen meg kell küzdenie a lelkiismeretével is.

 

Nagyon jó volt újból hallani Jervisről és Judyról, a kedvenceimről az előző történetből. Nosztalgiával gondolok arra az időszakra, amikor még kézzel írott levelezéseket folytattunk barátnőimmel, akár még a szomszédban lakóval is. Fel kéne eleveníteni ezt a szokást, már szinte semmi hagyománya sincsen.

És sajnos ezt sem nyomták a kezembe gyermekkoromban. :(

Most adjam oda a fiaimnak vagy szüljek még egy lányt, hogy egy gyerekem mindenképpen elolvassa ezt az édes könyvet?! Valószínűleg az első verzió lép életbe, bár nem tudom, mennyire fogékony egy "férfi"agy az ilyen jellegű történetekre. Mert ez csupa csipke, kellem, habos-babos báj, és mindez nem töményen, hanem szükséges módon. Nem tudom, hányszor fogom még újraolvasni... Csak úgy!

Jerusha (Judy) Abbott talált gyerekként kerül kiskorában árvaházba, így erre tekint otthonként, bár akármikor elcserélné másfajta életre. Judy észjárás tekintetében messze kimagaslik kortársai közül, így hamar rákacsint a szerencse, és egy ismeretlen, gazdag jótevőnek köszönhetően egy becses ösztöndíjhoz jut. A felvágott nyelvű és igen jó humorral megáldott lánynak csak egy feltételt köt ki az adakozó, hogy folyamatosan tájékoztatnia kell őt előrehaladásáról levelek formájában. Judy a feltételezett férfinak a Nyakigláb Apó becenevet adja, és rendszerint így szólítja meg őt leveleiben. Már amikor nem dühös rá. Mert akkor minden más, egyéb vicces nevekkel illeti.

Ezek a levelek... :D mindenről szólnak, és annyit fecseg bennük a lány akár a semmiről is órákig, hogy egy egész lánynevelde is megirigyelhetné a mennyiséget. Annak ellenére teszi ezt, hogy éveken keresztül csak egy-két rideg utasítást kap, amelyek alapján továbbra sem ruházza fel túl kedves jelzőkkel a jótevőjét. De a humora, lelkesedése, hálája és az ötletei továbbra is töretlenek, fiatal kora elleni éleslátása lenyűgöző.

A naplószerű könyv felveti bennem a vágyat, hogy sok ilyen kis karakán, szókimondó, becsületes gyerek szülessen erre a világra! A könyv olvasása közben az ember lánya visszafiatalodik messzire a múltba, és újból ábrándozni kezd mindenféléről, közben pedig, ha még a madarak is csicseregnek... tökéletes!!! A rajzokról se feledkezzek meg! A maguk egyszerűségével együtt voltak fantasztikusak, szerintem azok is rém viccesek. :D

Na most odaadjam-e a fiúknak vagy sem? Már ismerős kislányára "rátukmáltam", mert aztán a lányoknak végképp kötelező!!! :D (Nekem miért nem adta oda Anyukám???)

Ezzel a címmel és ezzel a borítóval egyértelmű volt, hogy kell nekem ez a könyv. :D Bár a Kossuthkifli is ott áll a polcomon, ezt muszáj volt előrevennem. Arról már olvastam, hogy nem igazán behatárolható, furcsa stílus övezi Fehér írásait, de nem tudtam, mire számítsak. Rövid prózákat olvashatunk, úgy ismerhetjük meg Ecsedi Gyulát, aki számomra egy fogalommá vált. :D

Hazatelepült disszidensként vakondűzéssel foglalkozik. Ötvenedik születésnapjához közeledve számot vet életével, úgy érzi révbe szeretne jutni. Visszatérve Párizsból, próbálkozik mindennel. Lesz pizzafutás, kukásautó vezető, francia-arab tolmács, árufeltöltő, favágó, taxisofőr. Amúgy végül is vakondűző lesz, aki lakóautójával járja a városokat, hogy jutányos áron kiirtsa a kártevőket. Egyébként pedig operarajongó, de mindez sem ér fel azzal, amit francia honban tapasztalt, ez már nem az a világ.

A rendszerváltás utáni időszakot öleli fel a történet, jó kis társadalomrajzot tárva elénk nagyrészt egy útkeresés kapcsán. Én nagyon szerettem ezt a furcsa stílust, amit Fehér Béla képvisel, kifejezetten szórakoztatott. A történetnek egyébként van valóságalapja is, és hála az égnek, hogy a nem tervezett írás mégis megszületett.

Nem az első Spiró könyvem és nem is az utolsó, főként, ha ilyeneket álmodik nekem még sokat. Ilyen nagyon őszinte, időnként vicces, máskor mélységesen szomorú valóságot, ami kegyetlenül őszinte. Annyira, hogy néha már zavarba ejtő ez a nem mindennapi kitárulkozás.

A novelláskötet 1987-ben jelent meg. Akkor is nagy sikere volt az életrajzi írásokat tartalmazó novelláknak. A mostani kötet bővült pár, azóta ihletett novellával. A fanyar humorral kimondott, kendőzetlen őszinte szó nem ismeretlen Spirótól, úgyhogy joggal várhattuk el most is. És Ő pedig megmondja, kiteszi az asztalra, tegyünk vele, amit jónak látunk.

Időrendben tekinthetünk bele fogantatásától kezdve főszereplőnk életébe, amely felér egy társadalomrajznak is. Elgondolkodtat, továbbgondoltat és közben értékelek.

Spiró György Budapesten született1946-ban. Az ELTE-n szerzett diplomát magyar–orosz–szerbhorvát

szakon. Rengeteg műfajban otthonosan mozog, számtalan kötete jelent meg. Költőként és prózaíróként kezdett publikálni. 16 éves kora óta próbálkozik drámákkal. Nagy sikert aCsirkefej és Az imposztor aratott a 80-as években.Jelenleg az ELTE Esztétika Tanszékének tanára. Irodalomtörténészként isjelentős neve van, a szláv nyelvek és irodalom alapos ismerője.

A jó novella Spiró szerint „csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle." Fejbe csapott! 

5/5

"Székely Csaba trilógiájának első darabja, a Bányavirág a Színházi Dramaturgok Céhe, majd a Színházi Kritikusok Céhe szerint is Az évad legjobb drámája lett, a szerző megkapta érte a Szép Ernő-jutalmat. A sorrendben második műnek, a Bányavakságnak is két bemutatója volt már. A kötetzáró Bányavíz pedig az Örkény István Színház drámapályázatát nyerte meg."

Nem mondhatnám, hogy nagy drámarajongó vagyok, de a kiadó köteteire ugrok. :D  És voltak már ennek bizonyos előzményei a kiadó munkásságában, nevezetesen a 2007-ben megjelenő Rivalda vagy például a Závada kötetek. Ráadásul itt a történet is nagyon kecsegtető volt, kíváncsivá tett. Rém egyszerű erdélyi emberek a főszereplői, akik egy bányatelepen élnek. Ismerős problémákkal küszködnek, úgymint munkanélküliség, megélhetés stb. És mint ilyen, általában igen jellemző, hogy az alkoholban keresnek menedéket az emberek.

A három történet ugyanabban a faluban játszódik, néhány szereplő felbukkan itt-ott ismételten. A bányát bezárják, emiatt képtelenek a mindennapi betevőt megkeresni szereplőink. A bátorság hiányzik belőlük az újításhoz, akár a továbbálláshoz, így marad a pia és az önsajnálat.

A humor sokat segít rajtunk is és a szereplőkön is, és abban is, hogy megkedveljük nagyon ezeket az embereket. De azért meg is ríkat sokszor. Legtöbbször meg azt sem tudjuk, melyiket csináljuk a kettő közül!?

Kedvem lenne megnézni színdarab formájában is.

4/5

Magvető Kiadó, 2013

208 oldal

Ennek a könyvnek az apropója egy világméretű mutatvány, amikor 1974-ben egy  Philippe Petit nevű artista átsétál egy kifeszített drótkötélen az ikertornyok között. Mccann számára ez az esemény rengetegféle gondolatot indított meg, különféle élethelyzeteket, még különbözőbb embereket hozott olyan összefüggésbe, amelyről álmodni sem tudtunk volna.

Ahogyan az artista miatt is izgulunk öklünket összeszorítva, úgy a történetek ide-odaforgatásával is úgy érezzük, mintha pengeélen táncolnánk, és közben fogalmunk sincs, hogy hová lyukadunk ki.  Az ellentétek, konfliktusok rezgő izgalmat keltenek bennünk. De mégis jó pár ember élete hogyan függ össze a kötéltáncos cselekedetével? Ami megfogható, az Mccann szereplőinek a valósága, esendősége, a többit valahogy meg kell érteni.

Nem nagyon tudok a történetről írni, mert nagyon zavaros és egyedül kell kitalálni belőle, olvasás közben. A végén pedig ott az összefüggés, egy fantasztikus világ tárul elénk és minden világos lesz. Nagyjából! Modern, kortárs írás, modern, kortárs gondolkodást követelve. Ezzel néha híján voltam, mégis megérte!

És ismét New York, ami mostanában több szempontból is bekúszik az életembe. Szerintem egy zseniális írást hozott össze Messud egy olyan társadalomkritikával ötvözve, amelyen amúgy is jár az ember agya, főleg, ha szeptember 11. is eszébe jut.

Igen vaskos kötetben ismerhetjük meg a szereplőket, akik mind-mind nagyon különböző karakterek. Van itt meleg pasi, apuka nadrágja mellől elszakadni nem tudó harmincas nő, kissé zavarodott, a tinédzserkorból épp kilépő srác, akiről simán elképzeljük, hogy egy iskolában elkezd lövöldözni. Gazdag, megcsalt, hűtlen, szeretetre vágyó New York-i értelmiségiek.

Három jó barát, Danielle, Marina és Julius a legfontosabb főszereplői a történetnek. Ők hárman élik a tipikus New York-i mindennapjaikat. Danielle a harmincas szingli, aki élete dokumentumfilmjét szeretné elkészíteni, de egyelőre be kell érnie egy jóval silányabb megbízással, és nagyon vágyik arra, hogy egy férfi mellett fekhessen le esténként. Marina, aki szinte mindent mindig megkap, híres író apja árnyékában él, illetve abból él, képtelen megállni a saját lábán, bármennyire próbálják őt megtanítani, hogy a saját szárnyain repüljön, nem nagyon megy. Aztán itt van Julius, a meleg srác, akit a romlás minden szinten elér, nem lehet nála már lejjebb csúszni, mégis vergődik, kapaszkodik, újabb förtelmes dolgokba kezd bele.

Nekik hármuknak megvan az a más számára hőn áhított lehetőség, hogy ott élnek a pezsgő, nyüzsgő, lehetőségekkel teli New York-ban, természetes nekik minden. De Marina unokaöccsének, Bootie-nak az, hogy odaköltözhet a vidéki kisvárosból az álmai helyszínének kellős közepébe, maga a megtestesült csoda. De kérdés, hogy saját, igen súlyos komplexusaival, degenerációjával hogyan birkózik meg, helyt tud-e állni ebben a minden tekintetben teljesítményorientált, sznob, érzelemszegény városban? És akkor még 2011. szeptembere is beköszönt.

Van több olyan pont a történetben, amikor szinte minden szereplőre sor kerül és lehull az álarc, feltörnek az érzelmek, régi sérelmek, veszteségek, fájdalmak, képtelenek rejtegetni őket tovább, és akkor ezzel kell kezdeni valamit. Sznobságuk sem takarja el azt az illúziót, hogy mindegyik egyformán esendő, hiszen a király gyermekei mind mezítelenek. Egy cseppet sem vágytam ebbe a világba bekerülni, elég volt a könyv lapjain találkozni velük, úgy viszont nagyon élveztem.

Ahern könyveivel kb. a tavalyi év óta ismerkedem, és most már nem tudom megmondani, miért tologattam őket egyfolytában odébb a polcomon, hogy "majd később". Nagyon szeretem, ahogy ír, bár - mint ahogy most is - a témával kapcsolatban vannak fenntartásaim. Aztán a végeredmény mindig jóra sikeredik. :D

A fenntartásom pl. ezzel a könyvvel kapcsolatban amiatt volt, hogy nem értettem, hogy lehet ennyire lehetetlen történetet összehozni? :D Amikor ilyen gondolataim vannak egy írással kapcsolatban, mindig lehiggasztom magam, hogy költői szabadság van, és a képzelet, ha szárnyakat kap...

Christine Rose egy olyan fiatal lány, akinek az útjába folyamatosan öngyilkosok, illetve -jelöltek kerülnek, és akiket ő próbál megmenteni, kisebb-nagyobb sikerrel. (De amúgy sokszor úgy tűnt, hogy bármilyen katasztrófa is történik, Christine ott van és megoldja... na, erről beszéltem az elején). A legújabb jelölt Adam Basil a jóképű milliomos, akinek a körülményeiről persze a lány semmit sem tud. Csak azt látja, amint egy dublini híd pereméről éppen készül a mélybe vetni magát. Christine mindent elkövet, hogy megmentse ezt a fiút, ami ideig-óráig sikerül is, viszont megállapodást kötnek. E szerint 2 hete van a lánynak arra, hogy az akkor a 35. életévét betöltő férfinak bebizonyítsa, hogy érdemes élni, hiszen az élet szép!

Na most 2 hét egy depressziós ember megmentésére amúgy is kevés, de ha még magunk sem vagyunk a topon egy elrontott házasság miatt, ahol az ex folyamatosan veri az ajtót a sérelmeivel, még kevésbé reményteljes. És akkor rögtön az elején ott van a kérdés, ami mindvégig jellemző a történetre, hogy ki ment meg kit?

Christine és Adam gyakorlatilag összeköltözik, minden percüket együtt töltik, lévén, hogy a lány még a mosdóba sem engedi ki egyedül, nehogy kárt tegyen magában a fiú. Időközben megtudja, hogy depressziója fő oka, hogy épp megkérni készült barátnője kezét, amikor meglátta azt a legjobb barátjával intim helyzetben. Ráadásul az élete egyéb területén is gondok adódnak, az is okot adott arra, hogy véget vessen életének. Ahogy telnek a napok, egyre jobb barátságba kerülnek, ideig-óráig úgy tűnik, hogy talán nem is lehetetlen a lány küldetése. De mindig történik valami, ami megkavarja az eseményeket.

Kellő mennyiségű humorral oldja a feszültséget az írónő, és összességével véve nekem tetszett Christine, a csodalány és a depressziójából kiszabadulni vágyó, macsó Adam története. :D Drukkoltam nekik, hogy megleljék az élet apró örömeit.

Azért a borító nekem egy kicsit túl flincflancos lett, néha rejtegetésre szorultam a járműveken. :D

Régóta szemezgettem ezzel a könyvvel, végül beszereztem. Találkoztam már ugyan Bezselics Ildikó receptjeivel online, így volt sejtésem arról, hogy nem egy megszokott szakácskönyvről van szó. Lapozgatva tényleg láttam, hogy nagyon különleges recepteket készíthetünk el a könyv segítségével. Még akkor is, ha egy megszokott, ismert ételről van szó, hiszen szinte minden esetben bele van csempészve a receptbe valami különlegesség, valami egyedi hozzávaló, amitől máris ínyencnek tűnhet.

A szerző gasztrobloggerként vált ismertté, most pedig kézbe vehetjük a nagyon szép fotókkal illusztrált szakácskönyvet is. Bár főzéssel most ismerkedő hölgyeknek szól az ajánló, én ezeket a recepteket már inkább kissé haladóbb konyhatündéreknek ajánlanám. Persze próbálkozni mindig mindennel lehet! :D

Megtalálhatóak a könyvben ünnepi és hétköznapi fogások is egyaránt, külön kedvencem a "Befőzés" fejezet, ahol végképp számomra nagyon különleges, egyértelműen kipróbálandó recepteket találtam. Például az eperdzsemet, ami így önmagában nem nagy kunszt, minden évben készítek, de bodzavirággal együtt még sosem jutott eszembe. Vagy a vörösboros sült meggy, de a vöröshagymabefőtt is felkeltette az érdeklődésemet.

Nagyon tetszik a spirálos kivitelezés. Konyhában ez mindig jól jön, nem kell leszorítani, kifeszíteni a könyv gerincét, jól kezelhető, nagyon praktikus.

További érdekességekért érdemes ide kattintani.

Amikor még pontosan nem tudtam, hogy miről szól ez a könyv, valami egészen mást képzeltem el a csodaszép borítóra nézve. Persze a szögesdrótok nem tűntek fel a szélén... az mindent magyarázott volna.

Újabb írás egy olyan témáról, amit véleményem szerint nem lehet, nem szabad elfelejteni soha!

1941-ben jártunk, amikor is Sztálin csapatai bevonultak Litvániába, azt letörölve a térképről, és amikor ártatlan emberek ezreit nyilvánították szovjetellenesnek. Ez a hatalmas embertömeg főleg az értelmiségiek köréből került ki, akiket családjaikkal együtt iszonyatos körülmények között deportáltak szibériai munkatáborokba. ...vagy nevezzük inkább haláltáboroknak őket...

Történetünk főszereplője egy Lina nevű kislány, akinek az élete tulajdonképpen szép. Képzőművészeti iskolába készül, hiszen gyönyörűen rajzol, az első randevúja is kilátásban van, tényleg nincs oka az aggodalomra. Ez a nyugalom egy pillanat alatt változik rémálommá, amikor egyik éjszaka a szovjet titkosszolgálat rajtuk üt, és kisebb-nagyobb kitérőkkel az egyik említett szibériai munkatáborba deportálják az egész családot. Ha ez még nem lenne elég borzalom, édesapját elszakítják tőlük, és egy másik különítménnyel szállítják a szinte biztos halálba.

A marhavagonokban összezsúfolódva értetlenül állnak a történtek előtt, senkinek sincs semmilyen fogalma sem arról, mit követtek el, miért kerültek ebbe a helyzetbe. Ráadásul az életük kockáztatása nélkül a kapcsolatteremtésre egyáltalán nincs módjuk, így Lina hátrahagyott rajzaival próbál üzenni a világnak, édesapjának, hogy merre tartanak, mik történnek velük.

Az utuk során fogalmuk sincs merrefelé haladnak, időnként látnak csak meg egy-egy táblát, amik sejtetni engedik, hova tartanak. Próbálják egymást vigasztalni, mert ha igaz a megérzésük, az maga a rémálom. Szibériába érve szembesülnek azzal, amitől egész utuk során rettegtek.

Az utazás ugyan véget ért, de az életben maradásért való küzdelem csak most kezdődik igazán. Egy szem krumpliért is iszonyatos árat kell fizetniük, és a tisztek szemetéből kihulló moslék most aranyat ér ezen a földön. És nincs másuk, mint a két kezük és az a pici, árnyalatnyi remény. De közeledik a tél! Szibériai tél!

Én is nehezen dolgozom fel a történelem ezen és hasonló eseményeit, abba bele sem merek gondolni, mert egy lapon sem említhető a kettő, hogy az érintettek, a túlélők hogy élnek tovább ezek után. És tényleg az az árnyalatnyi remény átsegíthet azokon a gondolatokon, amik azt a kérdést vetik fel, hogy "nem jobb-e meghalni?"

Szívszorító történet arról, hogy mivé lesz az ember, amikor minden talajt kihúznak a lába alól, nem marad semmije, csak a szíve. Tud-e ezzel kezdeni valamit? Elegendő-e a túlélésre, egyáltalán az élethez?