Lélekközösséget tudtam vállalni az íróval és egyben a könyv főszereplőjével. Egy fátyol nélküli, kendőzetlen írás a leginkább önmagát legyőző lányról, aki nyakába vette a világot, az ismeretlent... egy ismeretlennel.

És hogy miért éreztem ennyire együtt vele? Ugyanilyen szorongó, mindentől és mindenkitől (leginkább önmagamtól) tartó ember vagyok én is. Kívülről próbálok magabiztosnak tűnni, de belül marcangolom, rágom magam folyamatosan.

Clara is ilyen nő. Épp a lejtő legalján van, tulajdonképpen már minden mindegy állapotban vegetál. Úgyhogy akkor miért ne vághatna bele az ismeretlenbe. 3 hét alatt nyolc ország, ugyanabban a ruhában, minimális (egy kézitáskában elférő) poggyásszal. Rémisztő, de belevág!

Egy online társkeresőn ismerkedik meg Jeffel, együtt határozzák el és tervezik meg a nagy utazást. Még sosem látták egymást, először az induláskor találkoznak. A tervezés szó erős túlzás, mert az a terv, hogy nincs terv. Ahogy esik úgy puffan alapon kezdik meg utazásukat. Fogalmuk sincs, mit fognak enni, hol fognak megszállni, hogy fognak tisztálkodni.

Ha mindez nem elég, két gyökeresen ellentétes habitusú, különböző igényű emberről van szó. Clara, mint már említettem egy szorongó, magába forduló nő, szüksége lenne a külső-belső biztonságra. Jeff pedig egy felszabadult, bohókás, minden helyzetben vidám, minimál igényekkel rendelkező professzor.

Három hétig összezárva nagyon rizikósnak tűnik egy ilyen párosnak, mégis valami olyan fantasztikus módon egészítik ki egymást, hogy az szívet melengető.

Clarát én csodálattal szemléltem, mert bár ugyanilyen szorongó alkat vagyok, aki minden nap vágyik arra, hogy kitörjön a komfortzónájából, sosem merném megtenni azt, amit ő mert.

Őszinte vallomás egy olyan időszakról, amely talán mindkettejük életét megváltoztatta. De Claráét mindenképp!

Sajnos ez a könyv az első 5 oldal után hullott szét. Tényleg nem tudom az okát, mármint annak, hogy ez sorozatban előfordul. Nem megszokott...

Megszoktam már a szerzőtől, hogy történetei nem szokványosak, van valami egészen különleges a sorok között. Legyen az bármiféle téma. Lehet mihez viszonyítani, hiszen ez hazánkban a harmadik megjelent könyve. Az első kettő (ez és ez) kifejezetten kedvenc lett.

Jelen esetben egy rejtélyes gyilkosság szálait próbálja kibogozni a szerző. Illetve ki volt az már bogozva, mert megtörtént esetről van szó, de mivel számomra teljesen új volt a sztori, szűz szemmel szemléltem mindent, és teljesen Nicoll tehetségébe vetettem a bizalmamat. És ez ismét jó döntés volt.

1912-ben járunk, szerintem egy nagyon izgalmas korban és helyen, egy skóciai tengerparti városkában. Mindenki ismer mindenkit. A hölgyet picit kevésbé, mert zárkózott életvitele miatt kint ragadnak a kíváncsi szemek. De azért sustorgások természetesen folynak. Így, amikor felfedezik a holttestet, mindenkinek van teóriája, mindenki tudja a frankót.

A vénkisasszonyt kegyetlen módszerrel gyilkolják meg. Ennek ecsetelése picit igénybe is vette az elején a gyomrom, de hamar túllendültem rajta. Az első szemre is látható, hogy nem nyereségvágyból követték el a szörnyű gyilkosságot, hiszen rengeteg érték ott hever látható helyen.

A helyi rendőrfelügyelő akadályokba ütközik, talán a fától nem látják az erdőt. Ki tudja? De kívülről jövő segítségre van szükség. Az együttműködés szintén nem zajlik gördülékenyen.

Megkezdődik a szemtanúk kihallgatása, ami elég komikusra sikerül időnként. Úgy tűnik, a szálak egészen Londonig, és még azon túlra is elnyúlnak.

A történet lassan bontakozik ki, némiképp melankolikus is, de mintha ezek is hozzásegítenének, hogy könnyebben belehelyezkedjünk az adott korba és körülményekbe.

Nemcsak Jean Milne halála különös, hanem ahogy ismét elénk tárta ezt a történetet. Egy előző posztban már írtam, hogy csukott szemmel is megismerném Nicoll stílusát. Most sem volt ez másként, hiszen nagyon egyedi, esszenciával teli írásmódról van szó. Jó is az ilyen!

Ami nem a belső tartalommal kapcsolatos, viszont nagyon bántott, hogy tulajdonképpen atomjaira hullott a könyv, mire végeztem. Mivel én rendkívüli módon vigyázok a könyvekre, így nem miattam volt. :( A szívem viszont vérzik ilyenkor. Nyilván ez sem normális! :D