Olyan nagyon régen vágyakozom ezután a könyv után, mégis csak másodszori nekifutásra sikerült átrágnom magam a kezdeti nehézségeken. Megérte, és büszke vagyok magamra, hogy nem adtam fel, újból próbálkoztam.

Klasszikus minden tekintetben, és azokban nagyon le vagyok maradva.

Új fordításról van szó, úgyhogy viszonyításról én nem tudok nyilatkozni, semmiféle összehasonlítási alapom nincs, hacsak az olvasói véleményeket nem veszem számításba.

Nagyon szeretem a családregényeket, és itt van mindenféle keszekusza láncolat. A 19. század közepétől generációk sorával ismerkedhetünk meg, a társadalmi változások pedig folyamatosan nyomon követnek minket, ami újabb színt, keretet ad az egész történetnek.

A könyv elején folyamatosan bálokban, családi rendezvényeken vagyunk jelen, csupa móka és kacagás az élet. Aztán ezeket szépen lassan felváltják a kevésbé örömtelibb események. Közben sodródunk az árral, hullámokban jönnek a különböző érzelmek. Egyik végéből a másikba esünk ennek az érzelmi hullámvasútnak. Épp amikor már a depresszió szélén mozgunk, Mann rendkívüli humora visszaránt minket.

Az évek csak telnek, ott vagyunk születéseknél, házasságoknál, betegségeknél, haláleseteknél, mégsem ér véget soha. Színházban ültem szép ruhában, síri csendben, és lélegzetvisszafojtva hallgattam a színészek előadását, le voltam nyűgözve.

Tűpontos társadalomrajz, de az egyéneket is tökéletesen felboncolja, hogy a velejüket is kiismerhessük. Realista, óriási családregény ez, amely úgy gondolom, óriási veszteség, ha nincs a polcon. Az elején rágjátok át magatokat, utána menni fog. :-)

5/5

Nem lehet elégszer újraolvasni! Bármikor kézbe veszem, tud újat mondani, ismét könnyesre tudom nevetni a szemem, sosem unom meg. Felnőttként sem! Nosztalgiázásra késztet, visszarepít kamaszkorom éveibe, sokszor magamra ismerek.

Az ember felnőttfejjel is visszaváltozik kislánnyá, amikor még tisztelet volt a tisztelet, a pénz fogalma, értéke pedig teljesen mást jelentett, mint manapság. A naivitás természetes velejárója volt egy kamaszlány felnőtté válásának folyamatának, és nem cikis módon, hanem nagyon édesen-bájosan.

Pedig akkor sem volt könnyű, sőt! De meg van fűszerezve annyi vidámsággal, ami megszépít sok mindent. Valóságos korrajzot látunk a humor mögött, ezért néha nem csak az örömtől könnyezik a szemünk.

Gondolkodom, hogy a fiúknak odaadjam-e? Én úgy örülnék, ha kapálóznának érte...

5/5

Ez bitang izgi könyv volt. Olyan érzésem volt végig, mintha egy thrillert néznék tv-ben, és még a pattogatott kukorica is megállt a kezemben, úgy összeszorult a gyomrom időről-időre. Merő feszültség, túlfeszített tempó jellemzi végig a könyvet.

Lainey nem hétköznapi ember, hiszen tízévesen elrabolták. Ez nem egy általános életút része... Négy évvel később, állapotosan kerül elő, de az emlékei zavarosak. Hosszú évek után sem tud rendes életet élni. Hogyan is tudna ilyen múlttal?

Azonban amikor meglátja a tükörképét egy plakáton, onnantól kezdve egy újabb, ismét csak nem szokványos időszak veszi kezdetét. De a kényszer, hogy szembenézzen a múlttal, talán segíthet abban, hogy mégiscsak valamiféle normális életet tudjon élni. Vagy pont az ellenkezője, már semminek nem lesz értelme. Minden szinte csak rajta múlik.

Anyagi forrásai nincsenek, túl sok egyéb segítséghez sem jut, így nehéz bármihez is kezdeni. Pedig nagyon nagy támogatásra lenne szüksége. Ha egyáltalán van bármi esélye is, a harcot csak úgy vívhatja meg, ha szembenéz a rettenetes múlttal. A kezdetben viselt szemellenzőt lassan leveszi, és nekiáll a küzdelemnek. Amikor pedig már tét is van, még nagyobb erőt merít valahonnan. A fene sem tudja, honnan!?

Ez a lány iszonyatos dolgokon ment keresztül, elképzelni is szörnyű. Hatalmas háború ez a történet önmagával, a világgal, iszonyatos emberekkel, amelyet szinte egymaga játszik le.

A hét nővér következő, második része ez, az első pedig a sorozatcímmel megegyező kötet volt. Ezek alapján számíthatunk még jó pár részre, de egyelőre érjük be ennyivel. Úgy sejtem a kettő alapján, hogy mindegyik egy-egy nővér szemszögéből, azoknak életéről fog szólni.

Már az első résznél is írtam róla, hogy egy nagyon érdekes, nem hétköznapi család történetét ismerhetjük meg. Hat leánygyermeket fogadott örökbe egy férfi, látszólag véletlenszerűen, de azért hamar rájövünk, hogy nagyon is tudatosan lépte meg ezeket a döntéseit. Titkok úgy hiszem, a végéig lesznek, de az kell is, azok mindig izgalmasabbá teszik a történeteket.

Az első részben Maia történetével ismerkedhettünk meg, erről a fenti link alatt olvashattok. A Viharnővér főszereplője Maia egyik testvére, Ally, akit szintén váratlanul ér nevelőapja hirtelen halála. A testvérek a világ minden táján szanaszét élnek, de a hír hallatán mindannyian igyekeznek  haza a gyermekkori családi fészekbe.

Így tesz Ally is, akire épp rátalált a szerelem, de hát ilyen körülmények között azt nem tudja élvezni teljes valójában. A nővérek próbálnak egymás támaszai lenni, de ennyi testvér között akaratlanul is vannak "klikkesedések", szorosabb kapcsolatok.

Ally Maiával érti meg igazán magát, neki tudja kiönteni a szívét, vele osztja meg bánatát-örömét, mert mindkettőből van most éppen elég.

A formai, baráti, családi kapcsolatok ápolása után mindenki visszatér a maga kis életébe, bár mindannyiuknak van elhunyt apjuktól bizonyos örökségük, ami nem feltétlenül pénzben nyilvánul meg. Ez arra ösztönzi őket, hogy származásukat elkezdjék felkutatni, megkeresni azokat a forrásokat, amelyek mindenképp hatnak az ember életére, még ha csecsemőkorukban szakították is ki őket onnan.

Ally élete nem vesz túl szerencsés fordulatot, egyik tragédiát éri a másik. Úgy tűnik, összedőlt minden, kilátástalanság veszi körül. Talán épp ez az a pillanat, amikor elhatározásra jut ő is, Norvégiába utazik, felkutatja eredeti családját. Nem tudhatja, mi vár rá, de talán a legrosszabb dolgokon túljutott, azoknál rosszabb már nem jöhet.

Ally tűnik a lánytestvérek közül talán a leghatározottabb jellemnek, és pont a történtek által kiváltott esendősége miatt válik nagyon szimpatikussá.

A történetben központi szerepet kap a zene, hiszen az Ally múltjának, felmenőinek meghatározó eleme. Allynak is van köze a zenéhez, így éppen ideje, hogy a gyógyulás érdekében ismét visszaforduljon hozzá. Folyamatosan visszatérő momentum Edvard Grieg Peer Gyntje, így ez is egy vonzó tényező lehet, de ha ez nem elég, Norvégia gyönyörű tájai is kellő csábítást jelenthetnek.

Bár van még jó pár része a regénynek, van egy merész elképzelésem a legeslegvégéről. :-) Kíváncsi vagyok, várom a folytatást!

Egy egész élet 136 oldalon? Ennyi lenne? Kételkedtem, de Seethaler tudása kétségtelenül elég ehhez.

Intenzív, lényegre törő, tűpontos írás, amihez intenzív, lényegre törő, tűpontos figyelemre van szükség.

Nem mintha Andreas életében olyan rettentő sok fontos dolog történne, de az a pár említésre méltó esemény mégis meghatározza mindig az életét. Azt az életet, amit végül is az Alpokban, egy kis osztrák hegyvidéki faluban él le teljesen magányosan, és szinte semmi beleszólása nincs annak alakulásába. Ha kerül is mellé valaki/valami, azt rövid távon elveszti, mint a testrészeit is szép lassan.

Nem tudom, hogy a valóságban hogyan viszonyulnék Andreashoz, ehhez a szótlan, szikár, szinte minden igényt nélkülöző emberhez. Éreznék-e szánalmat vagy késztetést arra, hogy megkérdezzem, mi bánt, mire van szükséged? Mert olvasás közben folyamatosan ugrottam volna a lapok közé, vittem volna egy csésze forró teát, egy meleg takarót a lavina után, egy kulcsot egy kényelmes kis házikóhoz, ami legalább az alapvető kényelmet biztosítja számára.

Az élet meggyötri, valahogy mégsem éreztem őt boldogtalannak. Némán tűr mindent, aminek csak az egytizedétől is úgy éreznénk sokan, hogy öt úthenger ment át rajta. Tudomásul veszi azt, amit az élet rámér, azt a sok mindent, amit elvesz tőle.

Nincsenek reményei, vágyai, csak az a nap, ami éppen rávirradt. Azt végigcsinálni, minden elvárás nélkül. Aztán meglátjuk, lesz-e holnap.

Ez a történet egy végtelenül egyszerű ember rendkívül sivár, monoton életének gyönyörű lírai ábrázolása. Utólag azon elmélkedtem, hogy lehet egy ennyire semmilyen életből ilyen csodálatos írást produkálni.

136 oldal tömény szépség az unalomról, a veszteségről, a nincstelenségről.

Atyaég! Ez nagyon kikészített! Hogy lehet ennyire lemenni a mélységbe, és onnan aztán hogy lehet visszajönni? Félelmetes az őrület, bár lehet, hogy csak annak, aki kívülről szemléli. Jobb esetben, aki benne van, nem fog fel semmit az egészből. Kétlem, de végül mindegy is, borzasztó!

Olga kétségkívül megbolondul. Nem volt vele semmi gond, csak már nem volt elég a férjének. Középkorú nő két gyermekkel, látszólag rendben van minden. Mindenki meglepődik, amikor kiderül, mégsem. Egy pillanat alatt történik minden, bár az évek folyamán már voltak előjelei, de valahogy azok a szőnyeg alatt vannak, nem hajlandó foglalkozni a problémákkal senki.

Szóval se szó, se beszéd, elhagyja a férje, ő pedig elkezdi szép lassan elemezgetni magát, a kapcsolatukat, a körülményeket. Ez az elemezgetés folyamatosan csap át önmarcangolásba, párhuzamosan a gyűlölet kialakulásával. Gyűlöli férjét, annak új szerelmét, mindent. Olyan szinten borítja el az érzelmek hulláma, hogy már képtelen a normális életvitelét fenntartani, teljesen eszét veszti. De hát lenne ott sok más feladat, felelősség, muszáj lenne valahogy visszatérnie. De lehet, hogy ehhez tényleg le kell mennie a legaljára? Az ember már vagy ott marad vagy kénytelen a másik irányba, felfelé visszaindulni, és helyrerakni az életét valahogy.

A tehetetlenség végig kínzott, nem tudtam eldönteni, hogy felpofoznám-e a nőt vagy a férfit vagy mindenkit, vagy pedig simogatnám a nő hátát, a férfit pofoznám, vagy mi is legyen? Hogyan segítsek?

Nem tudom, hogy személyes tapasztalatok adták-e a történet ihletét, nem mertem utánanézni, mert a végén már levegőt sem kaptam, sokkolt minden és mindenki.

Az nem volt kétséges, hogy fantasztikus írónő Elena Ferrante, hiszen a Briliáns barátnőmben nekem már bizonyított, de most rátett még egy lapáttal. Igaz ez a lapát ütött-vágott most engem, de hát akkor is...

Tényleg minden relatív, és most nagyon szépnek látom az életem! :D

Úgy tűnik, Cesare ​Annunziata kibírhatatlan, zsémbes öregemberként fogja leélni élete utolsó éveit. Hetvenhetedik évét tapossa, de már semmi sem jó. Vagy sosem volt jó? Az élő fába is beleköt, családja szanaszét hullva, mégis képtelenek a változásra.

Szokványos mindennapok, unalmas évtizedek a háta mögött, plusz ott van a homoszexuális fia, és hát a lánya élete sem százas. A házban - ahol él - sincs sok érdekes, csak olyasmi, amit szintén kerülni kell. Elsősorban Eleonora, aki ezer macskával él együtt, bűz árad ki a lakásból, ahányszor csak kitárja az ajtót. És mindannyiszor kitárja, amikor Cesare elhalad előtte, mivel legfőbb szórakozása a hölgynek, hogy szórakoztassa a férfit. Viszonzás azonban nincs.

Legnagyobb megdöbbenésemre a szerelmet(?) egy prostituált mellett éli ki néhanapján, akivel némi érzelmi szál is összegabalyodik időnként, de ez ellen is nyilván harcol. Egyetlen vigasza némely esténként egy pohár bor Marinóval, a magatehetetlen másik öreggel. Akkor egy kis időre minden rendben, de hát ez nyilván nem maradhat örökké így.

Nem is marad. Hiszen a házba költözik a fiatal pár. A feleség, Emma nagyon zárkózott, nem hajlandó nyitni a szomszédok ismerkedési kezdeményezésére sem. Pedig még Cesare is próbálkozik, a lehetetlen természetű öreg.

Napról napra egyre nagyobb a gyanú, hogy valami nem stimmel a párral. Szereplőkben, olvasóban is felmerül a kérdés, hogy mi az a határ, amit még esetleg át lehet lépni, ha úgy érezzük szüksége van a másiknak segítségre, de kínossá is fajulhat a helyzet adott esetben.

Cesare töri a fejét, miként járjon a dolog végére. Amikor már dulakodás hangjait is felfedezni véli, mindezek után pedig a nő napszemüvegben jelenik meg, már kétség sem férhet hozzá, hogy családon belüli erőszakról van szó. Egyértelmű, hogy tennie kell valamit, de eleinte a nő teljesen elzárkózik mindenféle segítségnyújtás elől, később pedig inkább csak lelki támaszra van szüksége, nem valós segítségre.

Közben Cesare családja körében is folyamatos, fontos változások zajlanak, kezdenek kitárulkozni a családtagok, azzal is kezdeni kell valamit. De nagyon sok az új dolog, amit sokszor nem szeretünk. Nem tudunk velük mit kezdeni.

Megható és tényleg nagyon szomorú történet arról, hogyan képesek a váratlan körülmények megváltoztatni a megváltoztathatatlannak tűnőt. Sokszor gondoljuk úgy, hogy a megrögzött, begyöpösödött dolgokat, embereket képtelenség rávenni a változásra, de egy kis csoda sokat segíthet.

Javíthatatlan pesszimista vagyok! Többek között éppen ezért is figyeltem fel a könyvre, hátha ad valami életmódbeli tanácsot. :-) De ebben nem tud segíteni. Viszont, hogy még jobban megszeressük az olvasást, abban igen!

Több szálon fut a történet. A kedvencemről, a főszereplő fiúról az Aranypintyben szereplő srác jutott eszembe, aki szintén pillanatok alatt nagyon a szívemhez nőtt, egyszerűen imádtam.

A 60-as évek Párizsában élő Michelt is azonnal megszerettem. Olasz bevándorló családban él, és ő is egy kicsit különc. Nagyon szereti a könyveket, képes az életét is kockára tenni, ahogy átvág forgalmas utakon keresztül, le nem téve újabb olvasmányát. Iskolában, délután tanulás helyett, bárhol, bármikor képes olvasni. Már csak ezért is megszereti az ember. Szíve jó, reményei nagyon nagyok.

Van még egy óriási szenvedélye, a csocsó. Ezt nagyon profin űzi, de vannak még nála is sokkal jobbak, és célként tűzi ki, hogy ha sokáig lesi őket, még profibbá válik. Haverjával idejük nagy részét a Baltóban töltik, amire az van írva, hogy étterem, de a hátsó fertályon van egy elfüggönyözött rész, amely mögött egy ajtó jelzi, hogy onnan nyílik a Javíthatatlan Optimisták Klubja. Sok időnek kell eltelnie, hogy ők odatartozzanak, tagok lehessenek, és megtudják, mit takar ez a felirat.

Aztán a másik szálon a keletről politikai okokból kimenekült bevándorlók életét ismerhetjük meg. Vannak köztük oroszok, magyarok, lengyelek, mindenféle személyiséggel, vicces és szomorú helyzetekkel. A vehemens játék közben politizálnak, szidják a rendszert, egymást, magukat. A megengedett nyelv a francia, de nyilván az érzelmek elburjánzása közben van ott minden. :-)

Eléggé elkülönülnek a különböző szálak a történetben, igazából nem is nagyon van közük egymáshoz, de ez mégsem hátrányára, inkább előnyére válik a történetnek. Ami összeköti őket, az a Balto. Mindegyik vonal nagyon fontos, mély mondanivalót közöl az emberi kapcsolatokról, jellembeli erényekről, gyengeségekről. Eleinte nehezen ment, hogy Michelt ebből a környezetből ne akarjam kihúzni, hiszen annyira nem odavalónak tűnik, aztán rájöttem, hogy tökéletes egységet alkotnak. Egyfajta menedék ez a hely az érintetteknek. Itt egy a cél: túlélni, élni. A fiú szívja magába a tapasztalatokat, tudást, és ezt mind-mind kamatoztatja az élet más területein. Ezektől az élményektől csak még több lesz, pedig előtte sem volt kevés.

Folyton azon gondolkodtam, hogy min gondolkodjak? :-) Annyi impulzus ért olvasás közben, hogy kell egy kis idő, hogy emésszem, feldolgozzam. Fantasztikus könyv, de már meg sem lepődök.

Nem nagyon volt még olyan témájú könyve Picoultnak, amely ne érdekelt volna, olyan, amely ne adott volna hetekig tartó gondolkodni valót, amelyen ne rágódtam volna hosszú időn keresztül. Még akkor is, ha kezdettől fogva egyértelmű volt a véleményem. Mindig eléri, hogy teljes mértékben átrágjam magam a másik fél álláspontján is, és ne csípőből "ítéljek".

Most egy picit más volt a helyzet, mert tudtam, hogy az álláspontomat nem fogja tudni megváltoztatni, bármilyen taktikát vessen is be. Ez az a téma, ami ha akár baráti társaságban, akár munkahelyi környezetben vagy bárhol másutt felmerül, menekülök. Illetve csak akkor menekülök, ha elvakult, szélsőséges nézeteket valló delikvenssel kerülök szembe. Tudom, hogy ott, ha a feje tetejére áll a világ, akkor is a mérhetetlen gyűlölet lesz a meghatározó, amit észérvekkel nem lehet lecsitítani.

A rasszizmusról szól ez a könyv. Amitől én nagyon félek, rettegek. Személyesen nem érint, mégis, mintha az én sejtjeimet tépnék darabokra, amikor hallom, látom, olvasom a rémtörténeteket. És mennyire valóságos, mennyire mai, tegnapi, holnapi. Ott van a mindennapjainkban, a munkahelyünkön, a baráti társaságban, az utcán lépten-nyomon. Tehát mégis érint személyesen is. :-( Mindenkit.

Ruth színes bőrűként elemi erővel küzd az elfogadásért, az egyenrangú elfogadásért. Mert neki(k) ez nem jön természetesen. Ahogy ő is mindig mondja a fiának, sokszorosan kell küzdeni, hogy befogadják, elfogadják őket. Tulajdonképpen részlegesen sikerrel is jár, mert előkelő negyedben élnek immár a felnőttkor küszöbén lévő fiával, aki színötös tanuló, a magatartása pedig példás. Ruth is derekasan helytáll immár több évtizede a helyi kórházban diplomás szakápolóként a szülészeten. Diplomáját, elismeréseit tisztességgel szerezte. De ismeretlen környezetben, például vásárlás közben folyamatosan a nyomukban van a biztonsági őr, a gyanú mindig ott ólálkodik körülöttük, bármennyit is próbáltak már bizonyítani.

Azért mégis elégedettek, hálásak a sorsnak, minden a tervek szerint halad. Egy nap viszont minden felborul. Pedig "csak" egy újabb élet érkezik a földre, ami persze óriási csoda, Ruth számára viszont mindezek mellett mindennapos tevékenység is.

A szokásos műszak átvételekor már az első pillanatban is furcsának tűnik a pár, akinek újszülött gyermekét szeretné ellátni. Ellenséges impulzusok érkeznek a pár felől, amivel nem nagyon tud mit kezdeni, de ő egyébként is csak a munkáját szeretné végezni.

Miután az apa levegőhöz jut a döbbenettől, azonnal jelzi Ruth főnökének, hogy szó sem lehet róla, hogy egy színes bőrű nyúljon a gyerekéhez. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a fehér felsőbbrendűséget hirdetők képviselőiről van szó, akik mindenféle kapcsolatot elutasítanak az általuk el nem fogadott kasztokkal. A kórház helyt ad a kérésnek, így a nő tulajdonképpen hivatalosan is el van tiltva attól, hogy a gyermekhez akár csak hozzá is érjen.

Ruth ebbe bele is nyugszik, bár nyilván nem egyszerű lenyelni ezt a békát, de továbbmegy az élet. Ám kis idő múlva jön az újabb sokk. Bár a nő - amikor még módja volt megvizsgálni a gyermeket - jelezte a kartonján, hogy szívzörej volt hallható, ezzel a továbbiakban nem foglalkoztak. Másnap a gyermek állapota rohamosan romlani kezd, ám nincs más a közelben, a nőt bízzák meg azzal, hogy ügyeljen a babára, amíg hozzáértő orvos nem érkezik. A gyermek életfunkciói viszont kezdenek megszűnni, újraélesztésre lenne szüksége, Ruth viszont el van tiltva tőle. Iszonyatos perceket élünk át vele együtt. A tehetetlenség érzése mindvégig ott lebeg, és a kérdés, hogy áthágva az utasítást, engedelmeskedjen-e ösztöneinek!? Mi a fontosabb??? Mi a helyes?

A gyermek meghal, Ruth pedig gyilkosság vádjával bíróság elé kerül. Természetesen a megszokott módon, sok szempontból ismerhetjük meg a történetet, a szereplők múltját, indokait, átváltozásait a történet előrehaladtával együtt. Ilyenkor azt gondolná az ember, hogy főként a borzalmas eseményben közvetlenül érintett felek mindennapjai lehetnek érdekesek, de Picoult bebizonyítja, hogy akár a megvádolt nő ügyvédjének az élete is mennyire felborulhat egy ilyen esemény kapcsán.

Fontos momentum a történetben, hogy a bírósági eljárás folyamatába bele kell-e keverni a faji megkülönböztetés kérdését. Hogy jár jobban a vádlott? Hogy van nagyobb esélye, hogy megússza az egészet. És itt nyilván nem a lelki teher hordozásának megúszásról van szó, hanem a jogi elmarasztalásról, ami akár évekig tartó börtönbüntetést is jelenthet. Úgy jobb lesz, ha eltusolják ezt a fontos kérdést? Vagy pedig vállalják fel az egész világ előtt, hogy igenis létező, mindennapos megaláztatásban van részük a színes bőrűeknek, az életük még csak nagy vonalakban sem hasonlítható egy fehér ember ehhez képest nyugalmas életéhez. Fontos erkölcsi dilemma és jogi fogaskérdés. A döntésen életek múlhatnak.

A rasszizmus rettentő széles skáláját érinti Picoult, de a legfontosabb az előítélet kérdése. Illetve, hogy mennyire fedi egymást a kettő. Mert ebben a történetben én már nem tudom előítéletesnek hívni azokat az embereket, akik gyermekkoruktól kezdve arra nevelik saját gyermekeiket is, hogy nem lehet joga levegőt venni a négernek, a homoszexuálisnak, a zsidónak stb. Hosszú éveket áldoznak arra, hogy készüljenek a borzalmak elkövetésére. Egy előítéletest talán meg lehet győzni folyamatos beszélgetéssel, ellenpéldákkal, szeretettel, kedvességgel, mit tudom én, mivel. Ezeket a kőkemény, náci tudatú embereket úgy tűnik, képtelenség.

Ugyanakkor bennem is óriási előítélet van, mert amint csak megérzem a rasszizmus enyhe szellőjét, máris ítélkezek, hogy milyen ember az ilyen!? Persze elgondolkodom, mégsem tudom egy pillanatig sem elfogadni az indokokat... Pedig most is próbálkoztam, tényleg!

Saját életterünkben is megtapasztalhatjuk nap mint nap ezt a borzalmat, és őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy azon túl, hogy elmondom az ellenvéleményemet, miként viselkedhetnék másként. Mert amikor egy ismerős családnál vendégeskedünk, és a focimeccs közben apuka ordít a gyerekek előtt, hogy "rohadt nigger, piros lapot neki", akkor a szó elakad bennem, de mégis kipréselem, hogy "ezt ne!!!", én vagyok a csodabogár, és "ne csináljam már!".

Törzsolvasó vagyok, és az is maradok! De ez a könyv most megint kizsigerelt, feldarabolt, aztán majd újra összerakom magam.