Az utóbbi években felszaporodó olvasmányaim miatt már csak nagyon ritkán avatok kedvencet, sokkal nagyobb a kritérium ahhoz, de ez most gondolkodás nélkül beállt a sorba! Minden pillanatát élveztem a sorainak, annyira finoman, szépen van megírva.

A történet? Igazából semmi különös. Mármint a mai világban. Mert furcsa vagy meglepődünk vajon, amikor egy harmadik belépéséről hallunk egy házasságba? Nem igazán.

Elsánál, egy jómódú finn családban élő asszonynál gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak, a halálán van. Egész családja, gyermekei, unokái és férje, Martti is azon igyekszik, hogy megkönnyítsék neki utolsó napjait, az évek óta jelenlévő, irigylésre méltó békességgel bocsássák végső útjára. Látszólag igazán remek kis családi életbe pillanthatunk bele, és már-már azt gondolhatjuk, hogy így kell ennek szépen történnie.

Anna viszont, az egyik unoka, aki talán a legérzékenyebb lélek ebben a regényben, egyik nap felveszi nagyanyja ruháját, amiről picivel később kiderül, hogy nem is az övé, hanem Eeváé volt, aki a 60-as években volt a család bébiszittere. És akkor Elsa mindent elmesél Annának, a fiatal lány pedig tovább kutatja a miérteket, hogyanokat, miközben saját élete is telve van kérdőjelekkel.

A három generáción át ívelő anya-lánya kapcsolat nagyon finom filozófiai manőverezésekkel tartotta fenn az érdeklődésemet, és még most, a könyv becsukása után is csak kattognak a fejemben a gondolatok, rágódom ezen a családon. Nem egyszerű emberek, és talán pont ez nehezítette meg mindegyikük életét. A sok gondolkodás, a túlbonyolítás. Távol voltak tőlem nagyon, mégis magához láncolt a történet, pedig még csak olyan nagyon szimpatikus szereplőt sem tudtam találni magamnak. Még gondolkodom, hogy miben van a szépsége. Az biztos, hogy a gyönyörű írás hozzásegítette.

Nehezen jutok szóhoz ezután a könyv után. Egyfelől számomra tökéletes volt, másrészt lesújtó is, hiszen egy drámát olvastam. Mérhetetlen átmenet volt a könyv elejétől a végéig, nehéz volt a lelkemet hozzáidomítani. Bár az elejétől sejteni lehetett, hogy komoly dologról van szó, mégis könnyeden indult, a humora nálam mindent vitt, hiszen ritkán húzódik mosolyra a szám járműveken, de itt megtörtént folyamatosan. Aztán egyre süppedünk, süllyedünk bele a mély valóságba, és csak imádkozunk Eváért.

Eva Tyne egy new yorki vagány csaj, aki debütáló szólókoncertje után rosszul lesz, emiatt kórházba is kerül. A sokkból magához térve egyedül vág neki a hazafele vezető útnak, bár nagyon otthona sincs, hiszen barátjával szakított, nem nagyon tudja, hova menjen. A legjobb megoldásnak egy éjszakai, lepukkant bár tűnik, ahol megismerkedik  Daniellel és az éjszakát is együtt töltik. Ezután egy másik kétes helyen összecimborál   egy orosz emigránssal, Alexanderrel, aki megvételre kínál neki egy minden valószínűség szerint, bár elég kétséges múltú Stradivari hegedűt. A gyönyörű hangszer semmilyen papírral nem rendelkezik, csak az érzés van abban a pillanatban, amit Eva átél, amikor a vállára veszi. Nyilván nem olcsó, annyira nem, hogy minden megtakarítását, az évekkel ezelőtt eltűnt apja hagyatékát, sőt, még kölcsönt is fel kell vennie hozzá, de ha minden igaz, és ez tényleg az, ami, akkor még így is jól jár. És egy valami biztos, e nélkül a hegedű nélkül nem tud tovább élni.

Döbbenetes volt átélni Eva lelki vívódásait, amelyet komoly pszichológiai háttérrel toldott meg az írónő.  Eva és a hegedűje. Nagyon érdekes kapcsolat volt kettejük között, mindent meghatároz. Eva és a művészet? Vajon miért fordult ez a lány a művészethez? Mert vannak gondok ott legbelül. De elég vajon a hegedű és a zene, hogy minden megoldódjon? Mindamellett, hogy egy nagyon vagány, minden helyzetben magát jól feltaláló lányról van szó, mégis rendkívül bizonytalan, a bizalma az emberekben egy pillanat alatt válik köddé, pedig előtte évekig élvezte azokat.

Ez a könyv hasít, vág, színtiszta, éles mondatokkal van teli, iszonyat jól megírva. A lelkemmel meg majd kezdek valamit.

5/5

A nem túl távoli jövőben játszódó történet rendesen megkavarta a lelkemet, gondolataimat. Egyértelmű volt, hogy Andri Snaer Magnason fantáziájával az égvilágon semmi gond nincs. :-) De azért félelmetes, ahogy ezeket papírra vetette, elképesztő, abszurd történetté formázta. A Nagy Testvér, azaz LoveStar figyelő tekintete elől nem nagyon van menekvés, ezt egyébként is régóta érezzük már. Az is sejthető, hogy a világ alakulása, fejlődése olyan irányokat fog venni, amiket ma még elképzelni sem tudunk. Illetve van, aki tud. :-)

Bár több ismerősöm, aki olvasta, inkább a humoros oldalát ragadta meg, és kétségtelen, hogy nem szűkölködik abban sem, rám nyomasztó hatással volt az egész, nyilván főként az idegensége, személytelensége miatt. A személyesség elenyésző mértékben egy szerelmes párnál jelentkezik, ott még némi csírája fellelhető az EMBERnek. Mert ebben a vezeték nélküli világban sokszor volt olyan érzésem, hogy minden csak gép, automatika. És ha ebből indulunk ki, miért ne lehetne, hogy megvalósuljon? De azért ne!!!

Szóval ebben a nem messzi jövőben mindennek a központjában a marketing és a technológia áll, minden pillanatra pontosan ki van számítva, meg van tervezve, a tévedés kizárt. A LoveStar egy Izlandon működő multi, amelyet a szintén azonos nevű személy(?) hozott létre, mindent átreformálva, kiirtva a fentebb említett személyességet, mindenféle emberi érzelmet, azok által irányított szociális, kommunikációs viselkedésformát. Nagyobb "leányvállalatai" is működnek ennek a gigacégnek, úgymint a távoli szigeten működő inLOVE, ahol meg lehet találni az "igaz szerelmet". Aki pedig a halálra készül, várja őt a LoveDeath, ahol már nyoma sincs a hagyományos temetkezésnek, egyenesen kirepítik őket az űrbe, utolsó útjukon még megcsodálhatják őket a hozzátartozók, mint hullócsillagok.

A szerelem sem úgy működik már, mint régen, hanem az embereket kikalkulálják egymásnak. Beleszólás, tévedés nincs, hiszen minden tudományosan kiszámítva, megtervezve működik. És ha valaki kételkedne, megkérdezheti a mindent tudó MEGBÁNÁS-t, mi lett volna, ha... A válasz minden esetben halál, katasztrófa. Szóval mindenki jól jár, ha aláveti magát a rendszernek.

Két szálon futnak az események. Az egyik LoveStar szemszögéből mutatja be a helyzetet, másfelől Indrii és Sigríur szemével is beletekinthetünk az eseményekbe, akik már-már krimibe illően fellázadnak a rendszer ellen. Hiszen annak ellenére, hogy nem egymásnak kalkulálták ki őket, váltig hisznek szerelmükben, nem hajlandóak alávetni magukat az elkerülhetetlennek.

Sokszor gondolkodtam már, hogy hová tart, mivé lesz a világ. Az biztos, hogy nem jó irányba, és a kisujjunkat sem mozdítjuk, hogy ez változzon. A könyv jól van megírva, nagyon jól. Mindenképpen jó, ha az emberek elgondolkodnak a jelenen és az abból következő jövőn is. Engem viszont meg is rémisztett ez a hihetetlen ötletgazdag lehetőség, eshetőség. Nem az én világom. Nem szeretem a disztópikus műveket sem könyvben, sem filmben. Szóval nem a könyv hibája, csak valószínűleg nem nekem íródott, és egy kicsit még emésztgetnem kell.

Nagyon nehéz most a dolgom, mert szét kéne választanom Grunberg írói képességeit a kiváltott érzelmektől, indulatoktól. Persze ezt nem mindig kell véghezvinni feltétlenül, de most úgy érzem, hogy muszáj. Kétségtelen, hogy jó íróról van szó, ez már az első oldalak után nyilvánvaló volt számomra, de bevallom, az utolsó, kb. 20 oldalt nem tudtam, nem mertem már elolvasni. A többivel is küszködtem, hiszen olyan mélységekben boncolgatja egy család, de főként a családfő életét, bonyolult lelkivilágukat, ami miatt sokszor félretettem a könyvet, pihentem egy kicsit, a gyomromat rendbe szedtem.

A cím azt sugallja, hogy a főszereplő Tirza, a család kisebbik lánya. De igazából a családfő, Jörgen Hofmeesteré a főszerep, és az Ő viszonyulása ehhez a gyermekéhez, aztán nem mellékesen úgy általában az egész világhoz.

Hofmeester első látszatra nyugodt, kiegyensúlyozott polgári életet él Amszterdam egyik előkelő negyedében, egyre gyarapodó bankszámlával, remek kiadóbeli állással. Két gyönyörű lánya van, Ibi és Tirza. Ami miatt az első gyanú felmerül, hogy nincs minden rendben, az a feleség szerepe, illetve amit nem tölt be, hiszen évekkel ezelőtt ott hagyta őket, néhanapján a nagyobbik lánnyal tartja csak a kapcsolatot. Aztán szép lassan rájövünk, hogy az egész család súlyos beteg. De hogy ki a legbetegebb, azt nehéz lenne megállapítani.

A központi esemény Tirza érettségi bulija, ahol megjelenik az évek óta eltűnt anya is. Innen tekintgetünk visszafele az időben, kapirgálva, mi miért történik, mi az oka a felgyülemlett keserűségnek a családban. Folyamatosan mélyedünk el a férfi töprengéseiben, közben már lassan mi is csak attól nyugszunk meg, ha rendben elkészítjük a vacsorát, mert az úgy van rendjén. Hofmeester is csak úgy leli meg lelki nyugalmát, és az, hogy minden megy a rendes kerékvágásban, nem baj, ha a világ összeomlik körülöttünk, de teríték, rendes étel az legyen az asztalon. De persze a kerekek kisiklanak, elveszti munkáját, nagyobbik lánya is messze kerül tőle, ráadásként pedig Tirza jelenti be, hogy Afrikába távozik hosszú időre fekete bőrű barátjával, aki ráadásul egy Koránnal a zsebében mászkál mindenfele.

Miután elbocsátják munkahelyéről, még inkább összedőlni látszik saját belső kis világa. Egyetlen menedéke Tirzába vetett hite, bizalma. Tirza az Ő álmainak megvalósítója, legalábbis Ő így gondolja. A lány pedig másképp.

Hofmeestert egyszerűen nem tudtam hova tenni a gondolataimban. Először nagyon sajnáltam, szimpatizáltam vele, nem értettem, miért bánnak vele úgy, ahogy!? Aztán átváltott a szimpátiám rettentő undorba, a végén pedig végképp teljesen tanácstalanul álltam az egész történet előtt, hiszen Ő "csak" a körülmények áldozata. De ugye kettőn áll a vásár...

A könyv kíméletlenül vágja az arcunkba a mondatokat. Rendkívüli mélységekben boncolgatja főként a főszereplő férfi jellemét, gondolatait, válságait. Félelmetes volt, mert nem volt más választás, mint belehelyezkedni a szerepébe, elképzelni azt. Most kell egy kis kúra valami könnyedebb olvasmánnyal, vagy bármivel, csak ne kelljen erre a családra gondolnom. Szó szerint megfeküdte a gyomrom, ugyanakkor remek írást olvashattam. Remélem, hamar módom lesz rá, hogy a szerzőtől egy más jellegű, könnyedebb művet olvashassak.

A pontozás is relatív! Lehetne 5-ös is, de felülkerekedtek az érzelmeim. (Viszont muszáj lenne megtudnom, mi lett Tirzával!)

Elsősorban a borító, a könyv külleme fogott meg. Nap mint nap kezembe vettem, szagolgattam, nézegettem a csodaszép kiadást. Gyönyörű, igényes kötetről van szó.

Lamarat Minar 6 hónapos volt, amikor várandós anyjával Marokkóból Hollandiába vándorol.

19 év múlva érkeznek vissza Iwojenbe, ahol is Lamarat húgát szándékoznak férjhez adni Moszához. Ám a férjjelölt megfutamodik, egyenesen egy bordélyházba menekül. Lamaratra és Khalidra, a taxisofőrre hárul a feladat, hogy visszahozza az eltűnt férjet.

Miután "elvégezték a feladatot" és visszavitték a pernahajder vőlegényt, a menyasszony, Rebeka gondoskodik róla, hogy az esküvő ne múljon el zavartalanul...

A könyv foglalkozik a kivándorlók belső gondolataival, küzdelmeivel, honvágyukkal, illetve hogy milyen módon élik meg visszatérésüket szülőhazájukba.

Bevallom, ez nem az "én könyvem" volt. Már Závada Pál előszavával sem bírtam, azt fel is adtam... Csalódtam! Magamban! Egyértelmű, hogy nagyon szép, értékes könyv. De számomra túl művészi volt, kifogott rajtam. Szégyellem bevallani, de sokszor azt sem tudtam, mit olvasok. Sajnálom, mert úgy vártam ennek a könyvnek az elolvasására!

"Ez aztán tényleg mesteri könyv volt egy mesteri embertől!"

Nem hinném, hogy hosszú poszt lesz... Gondban vagyok, hogy mit írjak a könyvről!? Nem azért, mert nem tetszett! Nagyon is a magamévá tettem.

A téma nagyon nehéz, hihetetlen profi irodalomként tálalva. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy vissza tudom adni a könyv hangulatát, értékét. Nem akarom amatőrségemmel lerontani a könyv minőségét. Csak próbálkozom.

Miért is írtam, hogy nehéz a téma? Benne van egy hazáját elhagyó, beilleszkedési gondokkal küszködő ember kálváriája a családjával, országával (vajon melyik is az ő országa?), munkájával, megélhetésével, ...szóval szinte az egész környezetével. Ráadásul nem kis mértékben játszik közre, hogy arab származású. Kell-e a rasszizmus jelentőségét itt bővebben ecsetelnem, főként egy európai országban? Mindenesetre az emészteni való nem mindennapi módon van elénk téve.

Vágjunk bele! Jonas Hassen Khemiri, a svéd-tunéziai szerző önti sorokba megélt érzéseit, hangulatait, emlékeit Tunéziából Svédországba áttelepült családjával kapcsolatban. Főként apja hányattatásait, próbálkozásait próbálja felidézni Kadir levelei segítségével, amelyek tele vannak tűzdelve csűrt-csavart, nyelvi bravúrokkal megspékelt mondatokkal. Kadir nem más, mint Jonas apjának gyerekkori, tunéziai barátja. Ő keresi meg Khemirit egy közös könyv megírásának ötletével. Khemiri és Kadir levelezéséből áll össze a kerek történet.

Végigkísérhetjük, ahogy Jonas apja küzd az identitással. Ő nagyon szeretne tősgyökeres svéd lenni, elsősorban svéd felesége kedvéért. Világhírű fényképésszé válni, ez álmai netovábbja. És hogy elfogadják olyannak, amilyen. Sajnos rá kell döbbennie, hogy ő, mint bevándorló, csekély esélyekkel indulhat. Hadakozik a "bevándorló" meghatározás ellen is, hiszen mindent megtesz azért, hogy elismerjék igyekezetét, erőfeszítéseit a totális beilleszkedés érdekében.

Jonas belső harcai is nagy jelentőséggel bírnak a történetben. Ha azt gondolnánk, hogy egy, az iskolát alig elkezdő gyermeknek, akit körülvesz szülei szeretete, nem lehet probléma egy új országba való beilleszkedés, tévedünk! Bár mindvégig az apjáért szurkoltam, a végén döbbentem rá, hogy te jó ég, mi van ezzel a gyerekkel, vele ki foglalkozik, őt ki szereti? Talán az ő személyisége még rejtettebb saját maga előtt is, mint apjáé!? Vajon tisztában van vele, hogy kicsoda is ő valójában?

A nyomasztó történet ellenére rendkívül szellemes, fergeteges humorral megáldott könyvet tartottam a kezemben. Nagyon sokat segített ez a humor a történet feldolgozásában. Egyik pillanatban sírtam, a másikban pedig a hasamat fogtam a nevetéstől. Az első soroktól kezdve szerettem!

A szerző neve előttem eddig ismeretlen volt eleddig, de türelmetlenül várom a következő könyvét!!!

A fordítást is méltatnám, hihetetlen módon adta vissza a nyelvi bravúrokat. Elsősorban szerintem ez teszi a könyvet nagyon naggyá! Csak sejtem, hogy nem lehetett egyszerű munka ezt a művet lefordítani, főként, ahogy utánaolvastam, a svéd nyelv eléggé szegényes, egyszerű ahhoz, hogy visszaadja ezeket az értékes mondatokat.