Ez nem lesz egy hosszú poszt, a történetről nagyon keveset fogok írni, mert spoiler nélkül nem nagyon lehet. Hiszen kb. az egyharmadánál szerintem rá lehet jönni a végkimenetelre.

Vegyes érzelmekkel vágtam bele ebbe a könyvbe. A borítójába első látásra beleszerettem, ráadásul most már a történet ismeretében elmondhatom, hogy nagyon beszédes is. Viszont ismeretségi körömben, hasonló ízlésű barátaim sokan olvasták, és nagyon vegyesek voltak a visszhangok, bár 4 pont alá senki sem ment. :) Na, szóval kíváncsi voltam, és a szimpátiamérőm folyamatosan emelkedett, míg a végére már-már rajongtam.

A történetről tényleg csak nagyvonalakban: Alice úgy érzi, élete gödörben. Senki, de még a családja sem figyel rá. Pedig rájuk lenne leginkább szüksége. Meggyőződése, hogy kamaszodó fia homoszexuális, lánya pedig tuti, hogy súlyos evészavarokkal küzd. És akkor a férjről már ne is beszéljünk, aki egyébként a kedvenc karakterem volt, odavoltam érte! :D Házasságuk ellaposodott, az apró, pici izgalmak eltűntek az életükből, amire olyan nagyon szükségük lenne. A beszélgetés kizárt, mindenki csak a saját maga kis világát éli, általában a neten, pedig mindannyian nagyon értékes emberkék, mégsem találják meg egymást.

Alice életébe hatalmas változást, ugyanakkor bizonytalanságot hoz, hogy felkeresi őt egy házasságkutató cég, akik számára egy hosszadalmas kérdőívet kell kitöltenie. Csak az a gond, hogy a kapcsolattartó férfiú túlontúl szimpatikussá válik neki látatlanban is, és szinte már elvonási tünetei vannak, ha időről-időre nem léphet vele kapcsolatba. A 101-es kutató és a 22-es feleség vonzalma egy száguldó gyorsvonat sebességével mélyül. Alice úgy érzi, szerelmes lett, erre az izgalomra vágyott évek óta. Bár néha nagyon megráztam volna a nőt, hogy térjen észhez, valahol megértettem. És végül is azt hiszem, ennek így kellett történnie.

Tele van rengeteg kimondatlan, őszinte igazsággal, jó kis humorral vegyítve. Sokszor nem is tudtam magamban tisztázni, hogy mit olvasok, egy Bridget Jonest vagy egy súlyos, világméretű társadalmi problémát próbál humoros formában közölni velünk, segíteni nekünk az írónő. Így mindenképpen emészthetőbb volt. Nagyon féltem a gyermekeimet, mert ha ilyen iramban romlik a kommunikáció családon belül, akkor nagy a baj. Mert ugyan amerikai históriáról van szó, saját magam környezetében is látom ezt a problémát.

A nagy közösségi oldalakért eddig sem rajongtam túlzottan, most viszont végképp elvették tőle a kedvem. Mindenesetre a végén folyamatosan fülig érő vigyor ragadt az arcomra, és sokszor pirultam fültőig, mintha én chatelnék az áhított férfival. :)

(khm, mégis hosszú lett.)

Első és eddig a könyvig az utolsó találkozásom az íróval a Ha ölni kell c. könyv olvasásakor történt, és már ott éreztem, hogy örök szerelem kezdődik. Hát én ezzel a könyvvel is nagyon jól elvoltam, bár bevallom, az első egyharmada picit hosszúra, elnyújtottra sikerült, de még így sem unatkoztam egy cseppet sem. Grisham az egyedi, finom, letisztult stílusát hozta ismét, bár ezt már maga a borító is előre sugallta. Jogász végzettsége nemcsak a témák választásánál, de az írása hangulatán is nagyon érződik, és én ezt nagyon, de nagyon csípem. Úgyhogy most épp mi akarok lenni???? Persze, hogy megint ügyvéd! :DDD Vagy bíró... valami ilyesmi.

Szép kis társaság gyűlt itt össze. Egyből az első soroknál belecsöppennünk a Finley & Figg picike ügyvédi iroda zűrzavaros életébe, amelynek tagjai Wally, a kissé totyakos, jó pár hónapja tiszta alkoholista, rém megbízhatatlan, cseppnyit korrupt, mindenféle ügyvédi etikettet bátran és bármikor áthágó, ámde roppant vicces figura. Aztán itt van Oscar, aki az "úriembert" képviseli, számára fontos a tisztesség, és fő vágya, hogy megszabaduljon rémes feleségétől, akivel évek óta él macska-egér harc-szerű házasságban. Neki szinte minden édes mindegy, csak hagyják őt békén. Következik Rochelle az egykori ügyfélből titkárnővé avanzsált, szédítő temperamentumú hölgy, akinek nem nagyon tudnak dirigálni a társtulajdonosok, inkább próbálják megszelídíteni. És Zuzuról se felejtkezzünk meg, az iroda kutyájáról.

Ennek a négy "személynek" szinte az egész napja abból áll, hogy szirénázó mentőautókat meghallva - természetesen miután Zuzu szimatot fogott -, rohanjanak az ablakhoz, utána pedig az utcára a potenciális ügyfelek megkaparintása érdekében. Hiszen nem mással, mint balesetben megsérült egyének pitiáner kártérítésével foglalkoznak.

Na ebbe a furcsa, de tényleg rendkívül vicces társaságba toppan be holtrészegen David, aki szintén ügyvéd (volt) egy nagymenő vállalatnál mindaddig a napig, amikor is ide betoppant. :-) Előtte egész nap ivott egy kocsmában, miután szó nélkül ott hagyta előző, nagymenő, busás fizetéssel, ámde gyomorgörccsel járó állását. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló, hogy sem egzisztenciában, sem elismerésben meg sem fogja közelíteni ez az ügyvédi iroda az előzőt, kéri a két üzlettársat, hadd csatlakozzon hozzájuk, szinte Rochelle beosztásával azonos szinten.

David érkezésével egy időben megszokott életüket teljesen felforgatja Wally újabb meggondolatlan őrülete, ám a tét most hatalmas. Felmerül, hogy egy óriási gyógyszergyártó cég koleszterincsökkentő szerével gondok lehetnek, hiszen többen, akik a szert is szedték, meghaltak szívelégtelenségben. A férfi ebben látja meg az üzletet, és felkészületlenül, a gyors meggazdagodás reményében már benne is találják magukat egy nemzeti méretű bírósági perben, ahol a másik fél gigantikus ügyvédi háttérrel rendelkezik. A kérdés mindvégig az, hogy vajon ilyen összeszedetlen, felkészületlen, link társaság képes-e megfelelő bizonyítékok hiányában egy ilyen mértékű eljárásban helytállni, talpon-, illetve életben maradni.

Ilyen sem fordult még elő velem. Mármint hogy a játszótéren olvassak... Most jó pár napig extra adag társulásért könyörögtem a férjemnek, hogy jöjjön velünk, mert nem bírom ki annyi ideig sem, amíg ott vagyunk, hogy ne tudjam, mi történik a következő oldalakon.

Azon túl, hogy izgalmas, tövig rágjuk a körmünket izgalmunkban a főszereplőkért, mélyen megrendítő is a történet, hiszen nem könnyű témát próbál feldolgozni az írónő.

Egyik főszereplőnk, Julián, amióta csak kiszabadult a koncentrációs táborból, életét arra áldozza, hogy náci bűnösökre vadászik, és azokat szervezett módon bíróság elé állítják társaival együtt. Öregkorára tekintettel úgymond nyugdíjazták, de nem bír nyugodni, még saját maga egészsége érdekében, családja kérésére sem. Képtelen feldolgozni, ami vele történt, képtelen megnyugodni, igazságot akar szinte mindenáron.

Másik főszereplő Sandra, aki éppen nővére tengerparti nyaralójába érkezik, hogy megpróbálja rendbe tenni az életét. Van mit, hiszen a káosz szó nem eléggé megfelelően jellemzi, ami körülveszi. Épp terhes, de nem tudja, szereti-e gyermeke apját. Pénze, munkája nincs, azaz semmiféle egzisztenciával nem rendelkezik, még arról sincs fogalma, mit is akar az életével kezdeni. Egy napon, amikor a tengerparton rosszul lesz, egy szimpatikus idős pár siet a segítségére, akikkel szinte azonmód össze is barátkozik, számomra picit fura módon hamarosan már náluk is lakik.

És hogy hogyan kapcsolódik össze ennek a két főszereplőnek az élete? Julián pont emiatt az idős házaspár miatt érkezett ide, őket "üldözi", rajtuk szeretné számon kérni a múlt borzalmait. Minderről persze Sandra nem sejt semmit.

Juliánnak az eszközei korlátozottak, hiszen amit régebben szervezett módon, világméretű szinten űzött, most már korából, egészségi állapotából kifolyólag egymaga kénytelen elvégezni. Barátja, aki ide hívta, akivel együtt "dolgoztak" időközben meghalt. Tényleg csak a szíve hajtja, amely nem túl erős. Sokáig lelkiismereti kérdést csinál abból, hogy szóljon-e ennek a semmit sem sejtő lánynak, felhívja-e a figyelmét arra, kikkel cimborált össze. Végül úgy dönt, tájékoztatja Sandrát a házaspár kilétéről. Innentől szélsebesen beindulnak az események, hiszen a lebukás veszélye percről percre ott leselkedik, ráadásul kiderül, hogy egy egész náci szervezet húzódik meg a környéken, és egyáltalán nem hagytak fel a borzalmakkal, az emberélet (pláne némely "rétegé") még mindig fabatkát sem ér előttük.

Mindvégig felmerült a kérdés bennem, hogy mit tud már ártani Julián ezeknek a nagyon idős embereknek, de megadta rá a választ. Hiszen ő maga sem tudta elfogadni, mi módon dőzsölhetnek luxus életkörülmények között ezek az emberek (akármennyi idősek is), amikor annyi ember életét semmisítették meg vagy tették tönkre. Ha már azt eléri, hogy egyszerűen csak ne érezzék jól magukat a bőrükben, minden pillanatban lessenek a hátuk mögé, követi-e őket valaki, már előbbre jutott. Megértettem őt, szorítottam, aggódtam érte, nagyon megkedveltem.

A történetet felváltva meséli nekünk Julián és Sandra, ezzel is érdekesebbé téve az eseményeket.

Nagyon apró problémám az volt csak, hogy volt pár életszerűtlen momentum a történetben. Ezek főként Sandrához kötődtek, aki hiába volt főszereplő, ráadásul pozitív személyként megjelenítve, az én szimpátiámat mégsem tudta elnyerni. Ezeken a dolgokon picit felvontam a szemöldökömet, de egyáltalán nem vonta el a figyelmemet a könyv fő mondanivalójáról, izgalmas mivoltáról. Ez már tényleg csak kukacoskodás, nagyon jó a könyv, és örülök, hogy mindig gondoskodik róla valaki, jelen esetben Clara Sánchez, hogy ne felejthessük el, ami megtörtént.

Amikor a szerző másik magyar nyelven megjelent regényét, a Papírsárkányokat olvastam, még nem írtam blogot, így nagyon nehezen tudnám összefoglalni bárkinek is részletesen, miről is szól. Viszont a hangulata, érzések, gondolatok megmaradtak bennem, ráadásul kedvenc is lett a könyv. Most ugyanezek az érzelmek köszöntek vissza.

Az elég közhelyes lenne, hogy jól ír Hosseini, de olyan mély szálakat ráncigál az ember belsőjében, hogy alig tud a könyvtől szabadulni. Nem is nagyon akar, legalábbis én nem. Pedig nem egy vidám történet. Az előző sem volt az, de ettől még nagyon szép.

Afganisztán embertelen világában járunk a 80-as évek környékén, ahol a vallás, a kultúra következtében a női nem egy másod-, ha nem többed rangú létezési forma, de akár áldozatoknak is hívhatnám őket, ahol a nők ki vannak téve a férfiuralom borzalmainak. Marjam és Leila története ez, akik bár különböző háttérrel rendelkeznek, sorsuk mégis szorosan összekapcsolódik egy ponton, és onnantól kezdve el sem válnak egymástól.

Ami azonos bennük, az az, hogy mindketten a társadalomból kivetett nőkké válnak, muszáj belehelyezkedniük egy olyan, szinte azonos szerepbe, amelyet nem ők választottak, és nem is változtathatnak meg, hacsak... Bár Leila születésétől fogva szerencsésebb helyzetben volt, Marjam helyzete már onnantól fogva is számkivetett. Sorsuk összefonódását szeretteik, védelmezőik elvesztése okozza. Kapcsolatuk az idő múlásával - annak ellenére, hogy korban anya és lánya lehetnének - inkább barátságnak mondható.

A két nő jellemrajza is, mint egyébként minden más, nagyon mélyen, részletesen van ábrázolva. Sajnos elég jól ahhoz, hogy tökéletesen beleélje magát az ember a helyzetükbe, de akár az adott politikai, erkölcsi állapotokba is.

Ismét gyönyörű szép írást olvashattam, egyben félelmetes képet kaptam ismételten Afganisztán mindennapjairól, ahová őszintén szólva egyáltalán nem vágyom még a mai napon sem.

Bár nagyon régen olvastam a Papírsárkányokat, felrémlettek párhuzamok a két regényben. Az két fiú barátságáról, szinte már testvéri kapcsolatáról szól, amelyben szintén a túlélésért küzdenek mindhalálig. Borzalmas belegondolni, hogy ezek a történetek nem biztos, hogy fikciók. Ki tudja, megszámlálható-e, hányszor játszódtak le hasonló történetek?

1956. októberében járunk, a vitatott forradalom-, ill. ellenforradalom idején. Gordon Zsigmond nagyon nehéz helyzet előtt áll, fogadott lányát kell azonosítania a hullaházban. Bár az azonosítás után megkönnyebbül, hiszen nem az a lány feküdt az asztalon, viszont az iratait megtalálták a halott lánynál.

Bécsben járunk, fogadott lánya viszont Budapesten kéne, hogy legyen. Hol van Emma és milyen módon kerültek máshoz, más országba, ilyen körülmények között az iratai? A helyzet előállt, Gordon ismét a kalamajka kellős közepében találja magát.

A gond az, hogy szinte semmi nyom, illetve az az egy világossá válik, hogy vissza kell térnie Budapestre, ahonnan mások menekülnének, és ahonnan csak hírfoszlányok jutnak ki Nyugatra, hogy valami készül, de senki nem tud semmi biztosat.

Otthon velejéig romlott bűnözőkkel találja szemben magát, ami számára nem nagy újdonság, megspékelve az országban izzó politikai helyzettel. A pesti alvilágban ismét folyamatosan az életét kockáztatja, de a tét nagy, meg kell tudnia, hol van Emma, egyáltalán él-e még!?

Eddig csak egy Kondor könyvet olvastam, a Budapest romokban-t, de szinte már mindegyik a polcon várakozik. Bár nagyjából önmagukban is olvashatóak a regények, mégis a hiányát érzem annak, hogy nem sorrendben olvastam el a sorozat köteteit. Voltak kérdéseim. Miért magázza Krisztinát? Hogyan vált Emma a nevelt lányukká stb. De ez az én hiányosságom, amit feltétlenül pótolni fogok. Mindenesetre klassz, hogy van egy jó kis krimiírónk itt Magyarországon.

Amúgy miért "november" a címe?