Az először 1952-ben kiadott történet botránykönyvnek bizonyult. Ma már épp csak érintőlegesen érezzük benne azt, ami miatt akkor elítélték. Én ennél sokkal durvábbra számítottam. Az épp jó volt, hogy nem harapództak el benne az események. :D

A könyv legnagyobb része Therese-ről szól. A lány nagyon fiatal, és bár reményteljes jövő előtt áll, a házasság is befigyelhet hamarosan, ő egy áruházi munkanapján megpillantja Carol-t. Rögtön az első pillanattól kezdve beleszeret az idősebb nőbe, bár ezt az érzést nagyon sokáig meg sem tudja fogalmazni. Csak annyit tud, hogy mágnesként vonzza őt a másik nő kisugárzása.

A fiatal lány tesz azért, hogy ez a kapcsolat barátságként mindenképpen folytatódjon. Rendszeresen találkoznak, kávézgatnak, hosszú órákat beszélgetnek, kínlódnak.

Mindkét nő egyre inkább érzi, hogy ez másfajta vágyakozás a másik felé, túlnő már a barátságon, viszont rengeteg akadályba ütköznek. Sem társadalmilag, sem egyéb okok miatt nem élvezhetik nyugalomban egymás társaságát. Főként Therese az, aki a világ végéig is elmenne, bármilyen nehézséget leküzdene szerelme kedvéért. De vajon az elég-e?

Az eleje még egész érdekes volt, aztán az egyharmada után ellaposodott, dögunalommá vált sajnos. A párbeszédek egymás után ismételgették önmagukat, és nem történt az égvilágon semmi. Sajnáltam, mert valahogy úgy éreztem, ez az én könyvem...

Sokáig ódzkodtam ettől a könyvtől, pedig folyamatosan birizgálta a fantáziámat. A csökönyös prűdség, a szokatlan téma, sok minden eltántorított, hogy belevessem magam.

Így utólag nem is értem, mi bajom volt, hiszen egy rendkívül szórakoztatóan leírt ismeretterjesztő könyvről van szó. Egy csomó félreértést tisztáz, és játékosan világosít fel bennünket, mi is történik ott bent pontosan a két végpont között. :D

Ezzel a témával hajlamosak vagyunk nem foglalkozni egész életünkben. :D Csak jöjjön, aminek jönnie kell. Ha nincsenek nagyobb gondok, akkor tényleg eszünkbe sem jut, micsoda bonyolult, mégis logikus folyamatok mennek végbe bennünk.

Az persze nem újdonság, hogy nem mindegy, hogyan éljük az életünket, de ebből az aspektusból még sosem olvastam semmit sem. Rávilágít összefüggésekre, ezeket érthetően meg is fogalmazza.

Annak ellenére, hogy csupa szórakozás a könyv, tudományosan nagyon is megalapozott. Szóval nincs gáz! Vagyis van, csak nem úgy! :D

Tabudöntögető, szuper kis könyv!

5/5

Gárdos Péter regénye szívbemarkolóan gyönyörű.

 

Egy nagyon szép történet szülei szerelméről, egyszerűen leírva, mégis annyi, de annyi érzelmet megmozgatva. 

Talán az író sem gondolta, mekkora kincsre bukkant, mikor kezébe került pár évtizeddel ezelőtt szülei levelezése, amelyeket egymás között váltottak.

A hihetetlen humorral, élni akarással megáldott Miklós 25 éves. Túlélte a holokausztot, ám úgy néz ki, nem volt elég a bajból, a tüdőbetegséggel is komoly gondjai akadnak. Svédországban lábadozik egy szanatóriumban, miközben elhatározza, párt keres magának.

117 lánynak ír a megszólításon kívül ugyanolyan levelet, amolyan társkeresőset. A 19 éves Lili az, akivel komolyabbra fordul kapcsolatuk, mármint csak a levelek szintjén, mert ezzel elidőznek azért elég sok hónapot. :D  A személyes találkozásig ismerkednek, kihasználnak minden alkalmat, hogy leírják egymásnak gondolataikat, vágyaikat, érzelmeiket.

Találkozásuk ugyanolyan szép, mint amilyen az egész levelezésük is volt. Fülig szerelmesek lesznek egymásba, és már a gyógyulás sem reménytelen Miklós számára. Élni akar minden erejével! Arra is fittyet hánynak, hogy az orvos szerint már csak néhány hónapja maradt hátra. Elszántságuk, hitük óriási, ami megelőlegezi a boldog befejezést. Kétségünk sincs afelől, hogy minden rendbe jön!

 

A szerző így emlékszik: "1998. augusztus 4-én éjszaka olvastam először a szüleim levelezését. Több mint 50 éve íródott leveleket tartottam a kezemben. Pár nappal korábban halt meg az apám, és nem sokkal utána elkezdtünk szembenézni a hagyatékkal. Úgy véltem, nem véletlen, hogy megkaptam ezt az addig soha nem bolygatott levelezést a mamámtól. És az elhatározás akkor éjszaka megszületett bennem: kötelességem, hogy ezt a szerelmet valamiképpen megörökítsem. (...) Ez a történet arról szeretne szólni, hogy a halál után is van élet, és hogy szigorúan tilos feladni. Arról szeretne szólni, hogy a szerelemhez nem csak jogunk van, hanem bizonyos körülmények között kötelességünk szerelmesnek lenni. Hogy a csodák itt vannak velünk, bennünk."

Ó, hát régi nagy kedvencemmel "randevúzhattam". Nem volt mitől félnem, most sem csalódtam, azt hiszem, ilyen szinteken ez lehetetlen is. :) Találkoztunk mi már a  Beleszerelmesedések kapcsán, ott is elvarázsolt teljesen.

Tulajdonképpen a legelső oldaltól kezdve az állam leesett és nagyjából végig úgy is maradt. Persze ehhez hozzásegített a nem mindennapi kezdés is, onnantól pedig a figyelmemnek esélye sem volt lankadni.

Hogy lehetne nyugodtan várni újból az alkalmakat, hogy olvashassunk, amikor rögtön a legelején elénk tárja a tényt, hogy a karjában kap szívrohamot és hal meg a szeretője a középkorú férfinak. Titkos légyotton vannak, hiszen a férj külföldre utazott. Egyetlen zavaró tényező a beszélni még nem tudó gyermek a szomszéd szobában, aki szerencsére az igazak álmát alussza. Ja, és a szívroham. Ja, és az, hogy a gyermek is felébred a muri közepén.

Bár hősünk furfangos módon el tudja hagyni a helyszínt, a történtek nem hagyják nyugodni. Nem képes beletörődni, hogy az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna. Hiszen történt! És annak ő része volt.

Próbálja az életét úgy alakítani, hogy részesévé váljon a következményeknek, át tudjon venni a vállára ő is a terhekből. Akarva-akaratlan is olyan helyzetekben találja magát, amely egyre közelebb viszi őt az elhunyt szerető családjához. Morbid, bizarr az egész, mégis érthető és szerethető.

A tragédia és az azt követő történések nyomasztóak, mégis olyan iróniával adja át nekünk a szerző, hogy tulajdonképpen végignevetjük az egészet. Pedig tényleg semmi nevetnivaló nincs.

Én, aki menekülök a hosszú, végeérhetetlen mondatoktól, Maríastól egyszerűen ajándékként veszem, hogy elemezgethetem, vissza-visszatérhetek rájuk és ízlelgethetem őket. Tele vannak ízzel, illattal ezek a mondatok. És az unalomtól olyan messze vannak, mint Makó Jeruzsálemtől.

A Lélekvesztő Könyvek egy új sorozat, amelynek első kiadványa az Ikrek. Főszereplője Abi, akit súlyos trauma ér. Elveszti ikertestvérét, Lucyt, akivel nagyon szoros volt a kapcsolata, ahogy az már csak az ikreknél lenni szokott.

Ahogy haladunk előre a történetben, megtudhatjuk, hogy talán komoly szerepe volt Abigailnak a balesetben, bár folyamatosan elbizonytalanodunk. Újabb és újabb szereplők lépnek be a történetbe, akik mindinkább növelik bennünk ezt a bizonytalanságot, hiszen egyre rejtélyesebb minden.

Furcsamód a sors összehozza Abit egy másik ikerpárral, akikkel hamarosan a mindennapjaikat is megosztják, innentől akár lehetne nagyon izgalmas is a történet... Kérdések merülnek fel afelől például, hogy valóban barát-e az, aki annak látszik, valóban bízhatok-e a szerelmemben? Abi lelkivilága eddig sem volt túl erős a történtek miatt, instabilitása még inkább előtérbe kerül, már ő maga sem tudja, ébren van-e vagy álmodik!?

A történetről ennyit, nem tudok róla többet írni, ez is kínkeserves volt.

Nagyon-nagyon sok problémám volt a könyvvel, vagyis inkább csak az volt. Próbáltam betudni az "elsőkönyvességnek", de ez hülyeség, hiszen hány fantasztikus történetet olvasunk, ami elsőként kerül ki egy író kezéből. Ez nem törvényszerű.

Már az első oldalakon kiakadtam a sok, célzott, egyértelmű reklámon. Engem zavart, pedig nyilván értem, mi célt szolgálnak. A szereplők közül egy apró jellemet sem tudok kiemelni, akivel szimpatizáltam volna. A hajamat téptem időnként, annyira idegesítettek. A történet pedig... Akár jó is lehetett volna. De nem lett! Kesze-kusza, életszerűtlen, zagyva. Be sem bírtam fejezni, pedig kíváncsi lettem volna, hogy a nagy forgatagban mi sült ki az egészből. Egész jó kis thrillert ki lehetett volna hozni ebből. Még az is lehet, hogy csak egy jó szerkesztőre lett volna szükség.

Időnként úgy át tudnak vágni könyvek borítójukkal, fülszövegükkel, úgy általában. Mostanában pedig főként jellemző, hogy belefutok jó nagy csalódásokba. Most is így volt ez, egyszerűen bosszantott az egész könyv, úgy ahogy van, kivéve a borítót. Az szép! :(

Szégyen, nem szégyen, sosem olvastam semmit Wirginia Wolftól. Nem amiatt írom, mert szükségeltetne ehhez a könyvhöz, csak mondom. Az összefüggés talán csak annyi, hogy most már nem is nagyon vágyok rá.

A könyv fantasztikus, odavoltam az egész történetért, és azért is, ahogyan meg van írva.

Azt hiszem, elég mélyen megismerhetjük a Stephen testvéreket, elsősorban Vanessát és Virginiát. De ott van két fiútestvérük is, akiknek azért szintén akad szerep a történetben, ha nem is akkora, mint a két híressé/hírhedtté vált hölgynek.

Az 1900-as évek elején a család egy új otthonba költözik Londonba. Az éjszakákba nyúló értelmiségi összejövetelek, eszmecserék mindennapossá válnak, pezsgő irodalmi, művészeti életet élnek, megváltják a világot.

Virginia az irodalomhoz vonzódik mélységesen, Vanessa pedig festeget. Előző irodalomkritikákat próbál megcsípni neves kiadványoknál, ám folyamatos akadályokba ütközik. Ha nem a lehetőségek torkollanak meg, akkor éppen a hullámzó személyisége szab gátat a szárnyalásnak. Pedig tehetsége van, azt mindenki érzékeli.

A család egész életét befolyásolja Virginia depressziója. Önmagáról nem nagyon képes gondoskodni, ezt Vanessa látja el. Bár neki ez sokáig nem teher, azért eljön az a pont, amikor élné ő is a maga életét. Főként, hogy szerelembe is esik, amely átsegíteni a társadalmi elvárások keltette nyomáson, azaz férjhez mehetne, ráadásul szerelemből.

Míg Vanessa egy érzelmekkel teli, kedves, mindenki felé jó szándékú ember, addig Virginia - mint már írtam - egy zsarnok, egy energiavámpír, aki önző, egoista módon próbálja sakkban tartani környezetét (főként Vanessát) érzelmi zsarolással. Az nyilvánvaló, hogy súlyos idegrendszeri betegségről van szó, hiszen sokszor már-már átlépi az őrület határát, mégis nehéz volt "kezelni" még olvasóként is viselkedését.

A könyv tökéletes betekintést nyújt London irodalmi életének pezsgő mindennapjaiba, éjszakáiba, sok-sok zseni, ámde őrült művész életébe.

Hogy miért nem vágyom Virginia Wolf könyveket olvasni? Még az is lehet, hogy kellemes csalódás érne, hiszen az egész világon, széles körben elismert írónő. Ez a történet annyira távol vitte tőlem ellenszenves magatartása, zsarnok, beteges természete miatt, hogy jó ideig nem gondolkodok ilyen terveken. Valaki írjon az ő szemszögéből egy könyvet, akkor lehet, hogy meggondolom magam! :D

De a könyv nagyon jó! Mondom!

Már nagyon vártam az új Ahern könyvet, nagy rajongó lévén. Ez most kicsit más volt. De semmi vész, ugyanúgy faltam, mint a többi könyvét.

Annyiban nincs változás, hogy ismét lelkiismereti kérdéseket vet fel, boncolgat velünk együtt. Ami más, az a futurisztikus jellege, de azt sem víve túlzásba.

Celestine North egy tökéletes világban él. Legalábbis ő jó ideig ezt hiszi, hiszen minden a helyén van az életében. Van egy fantasztikus családja, sok-sok remek barát és még a szerelem is bimbózik az életében, ráadásul párja családjával is fantasztikus a kapcsolat. Azt csak mi, kívülálló(?) olvasók látjuk már a kezdet kezdetén is, hogy valami azért mégsem stimmel...

A biztonság maximálisan biztosított az ő világukban. Nemcsak a bűnözőket éri utol tettük, hanem aki a legapróbb vétséget elköveti, annak is meggyűlik a baja a szervekkel. Nem kell félni semmitől, hiszen a lány családja példás életével a közelébe sem kerülhet a romlásnak. Viszont a lelkiismerettel mihez kezdjenek???

Ismét csak rengeteg kérdést felvet az írónő. A megbocsátás, az irgalmasság, a korrupció, a megalománia, a szeretet vagy annak hiánya - az ezekkel kapcsolatos kérdések mind-mind ott vannak végig a történetben. Az nem kérdés, hogy melyik oldalon állunk, de mégis ott van a félsz, a lehetőség, hogy akár így is lehetne? És akkor mernénk vagy nem?!

Hajtottam el magam mellől mindenkit, amikor csak időm engedte, hogy picit leüljek olvasni. Érdekfeszítő, jó írás, csakúgy mint mindig! Jöhet a folytatás!!! (Remélem, hamar!)