Én kész vagyok ettől a könyvtől! Azaz odáig vagyok, imádom! Ilyen tömény hülyeséget, ami az abszolút abszurditáson alapszik... Hangosan röhögtem a járműveken, nem hittem el, amit olvasok. Az is lehet, hogy egyből elölről kezdem. :D

Nem elég, hogy a történet valami elképesztően eszement, ott vannak még a szereplők is, akikből egyet sem tudnék a saját kútfőmből kreálni, de itt számtalan lehetetlenebbnél lehetetlenebb figura vonul fel.

Nem is tudom, hogy össze tudok-e itt rakni valamit a történetből? :D Mondjuk nem is lenne sok értelme. Ha azt mondom, hogy a kiindulási pont a johannesburgi Soweto, ahonnan a főszereplő latrinapucoló lány származik, aki egyébként analfabéta is, a végső helyszín pedig Svédország, közte pedig van minden, többek között egy, a dokumentációkban sehol sem szereplő, azaz nem is létező atombomba, amit mégis ide-oda kell hurcolászni a világban, közben vigyázni, fel ne robbanjon, legalábbis ne legyünk cirka 50 km-es körzeten belül. Aztán itt vannak az ikrek, Holger és Holger, akik közül az egyik szintén nem létezik, mégis fontos szerepe van a történetben. Akárcsak az apjuknak, aki mérhetetlen módon szeretne a királlyal találkozni és annak kegyeibe férkőzni, de utána viszont már nagyon-nagyon utálja, és azért szeretne vele találkozni, hogy ezt megmondja neki. Aztán meg kéne békíteni a Moszad ügynököket is, vagy eltűnni előlük, a CIA-s pasit pedig valahogy megnyugtatni.

Közben pedig az országok között (pl. Kína, Izrael, Svédország, Dél-Afrika) éleződik a helyzet, amit szintén meg kell oldania a díszes társaságnak. Az analfabéta lány pedig közben két könyvtárat is "megtanul", így aztán profin tolmácsol kínaiul, tökéletesen old meg magas szintű matematikai egyenleteket, metafizikai problémákat. Mert azért egy atombombával való utazáshoz ezekre mindenképpen szükség van. :D

Még egyszer írjam, hogy számomra ez egy tökéletes könyv volt, fergeteges abszurd humorral? És azt olvasom az értékelésekben, hogy az előző még ennél is jobb???

Könnyed olvasmányra vágytam, amikor kezembe vettem ezt a könyvet, aztán rá kellett jönnöm, hogy itt szó sincs felhőtlen kikapcsolódásról, kacagásról. Nagyon mély, komoly üzenete van a könyvnek, mégis nagy kár lett volna kihagyni. A moziban elkezdték vetíteni a könyv alapján készült filmet, azért is akartam vele igyekezni, bár most nem tudom, hogy merjem-e megnézni, mert akkor annak nagyon jónak kell lennie, felrakta a mércét az írás.

Mély lélektani, erkölcsi kérdéseket boncolgat a könyv, megdöntve nagyon sok előítéletet bennünk, sokszor szembefordítva saját magunkkal, tükröt tartva elénk.

Rettenetes hőségben, a nyár utóéletén pillanthatunk bele egy New Hampshire-i kisfiú és édesanyja életébe. Henry 13 éves és nagyon magányos, anyja pedig kissé meg van zakkanva, napjait leginkább olvasással, semmittevéssel tölti. Inkább a gyerek gondoskodik róla, mint fordítva. A kisfiú jár bevásárolni, ő intéz minden ügyet, mert anyja maximum a kocsiba ül be, de onnan már nem száll ki. Ez is nagy teljesítmény.

Egyik nap, mialatt a kisfiú tanakodik az üzletben, csurom vér, ápolatlan, furcsa küllemű alak, Frank lép oda hozzá és segítséget kér. Talán azért, mert Henry már megszokta a furcsaságokat maga körül, talán azért, mert érzi, nem fenyegeti veszély ezzel az emberrel kapcsolatban, ki tudja miért, de magával viszi a kocsihoz, aztán anyjával együtt az otthonukba. Ott éldegélnek békében, míg...

A főszereplők mind a hárman mind különleges személyiségek. Az is megdöbbentő, hogy ők hárman hogy kerülnek össze, az pedig még inkább, hogy milyen módon, azaz milyen klasszul működnek együtt a saját maguk kis furcsaságaival. Mindhármójukat rettentően szerettem, de természetesen első helyen Henry állt, aki a különlegesek között is a legkülönlegesebbé vált.

Lassan csordogáló, mégis sűrű, mint a nyárutó, tömény, minden egyes mondata vág. Minden vesszőcske ott van, ahol lennie kell, szinte mértani pontossággal kimérve. Szomorú történet, utána mégis valamiféle örömöt, megnyugvást éreztem. Talán a szép irodalom miatt?

És ahogy ígértem, itt a folytatás, mármint Az ezer forrás szigete c. könyv második része. Ott ugye írtam, hogy nem szűkölködött eseményekben. De még azt is lehet felülmúlni. :D

Aki nem olvasta az első kötetet, illetve a bejegyzésemet róla, az ne álljon neki ennek, mert lehetnek spoileres részek.

Azt már az előző részből is tudjuk, hogy hála az égnek, Nora és Doug egy párt alkotnak, szerelmük óriási, az eltelt jó pár év ellenére is. Doug nevelt lánya mellett születik még két fiúk is, akinek ebben a kötetben nem sok szerep jut, gyakorlatilag a nevükön kívül mást nem is tudunk meg. A főszereplő itt Deirdre Fortnam, aki egyébként Nora és Akwasi gyermeke, azaz félvér. A gyönyörű nővé felcseperedett lány származásáról viszonylag világosabb bőre ellenére is terjed a pletyka a telepesek között, és azért látható is, hogy nem "közülük való". Nora és lánya mindent megtesznek azért, hogy befogadják őket, lányára is úgy tekintsenek, mint egy 100%-os feleségjelöltre, de mindhiába, a fiús anyák óvják tőle csemetéjüket, mint a tűztől.

Aztán jön egy férfi, egy orvos, Victor, akinek származása, anyagi körülményei, társadalmi helyzete hasonló a lányéhoz, és nem érdekli, mit szólnak az emberek, ő feleségül veszi a lányt. Elköltöznek egy francia gyarmatra, ahol élnek boldogan, de aztán itt is történik egy váratlan fordulat, ami felgyújtja a lángokat, ami végig perzsel az egész történeten.

Egy éjjel fekete férfi kér bebocsátást az orvos házába, kezében egy haldokló nővel. Ezen az éjszakán mindannyiuk élete gyökeresen megváltozik, már semmi nem visszafordítható.

Bár teljesen különböző dolgok történnek anyával és lányával, mégis úgy tűnik, hogy valami ősi átok sújtja őket, amelyek alól képtelenek kilépni, illetve ha sikerül is, az csak hatalmas áldozatok árán.

Ez a könyv nagyon felzaklatott. Ez is kicsit brazil szappanoperásra sikeredett, de itt szerintem már jócskán meglódult az írónő fantáziája. Ettől függetlenül nem tartom elképzelhetetlennek, hogy hasonló esetek ne történhettek volna meg. Csak hát na..., most, hogy nem ott, nem akkor élek, mégis meghökkentett.

Amilyen vaskosra sikeredett a kötet, olyan számtalanul szerteágazó történet szövődött ide-oda ebben a könyvben. Nem hiába jutottak eszembe róla régi nagy klasszikusok, mint az Isaura és egyéb, évekig elhúzódó brazil szappanoperák. :D

A történet kezdete egészen a 18. század elejére, Londonba nyúlik vissza, ahol Nora Reed él gazdag kereskedő apjával, és halálosan szerelmes annak pénztelen írnokába, Simonba. Szerelmüket házassággal szeretnék megpecsételni, de ennek nyilvánvalóan számos akadálya van. Aztán egy váratlan esemény elszakítja egymástól a fiatalokat, ám lélekben mindig együtt maradnak.

Jó pár évvel később Nora egy jamaicai cukornád-ültetvényen találja magát olyan életkörülmények között, amelyre sosem gondolt volna, bár Simonnal számtalanszor álmodoztak arról, hogy ott, Jamaicán egy kunyhóban fogják várni a napfelkeltét a tengerparton. Álmai részben megvalósultak.

Úgy tűnik, hogy minden megy a rendes kerékvágásban, ám egy napon rájön, hogy ahol él, az maga a pokol, bármennyire is igyekezett. Azon kívül, hogy a saját háza táján is gondok vannak, mélyen nyomasztja, ahogy a rabszolgákkal bánnak a brit telepesek. Ahány gondot lehet, azt mind a vállára veszi és viszi őket. Mindennapos küzdelem, hogy a saját ültetvényükön megpróbáljon olyan körülményeket biztosítani a szolgáknak, amelyek a lehetőségekhez képest emberhez méltóak. Természetesen adja magát, hogy Nora ezen intézkedései a szomszéd telepesek szimpátiáját sem nyeri el.

Ezidáig is nagy sebességgel történnek az események a könyvben, de aztán beindul a hurrikán. Kalandban, izgalomban nem szűkölködik, Norával aztán tényleg minden megtörténik, ami megtörténhet. A kérdés csak az, hogy ki az igazi számára? Simon vele marad-e mindvégig? És hogy mászik ki a csávából?

Ritka az olyan könyv, ahol egyetlen szimpatikus szereplőt sem találok, és most sajnos így jártam. Nagyon nehéz volt úgy olvasnom, hogy legalább valakinek ne tudjak szorítani. Kicsit úgy érzem, össze lettek sűrítve az események, kevesebb talán több lett volna.

A könyv egy trilógia első része, én már túl vagyok a másodikon is, annak címe: A vörös mangrovefák lesz, ami szintén nem kismiska. :D

Ó, ha valaki tud valahol Bernadette Fox FanClubról, szóljon, azonnal csatlakozom. Odavoltam ezért a nőért. A borító alapján én biztos nem választottam volna ezt a könyvet, csakis a rengeteg magasztaló ajánlás miatt került a kezembe. Így utólag viszont azt mondom, hogy tökéletesen illik ehhez a könyvhöz, mást el sem tudnék képzelni.

Amúgy egy nagy zűrzavar az egész könyv, mégis státuszszimbólum lett nálam. Hogy lehet igen rövid idő alatt Seattle kertvárosból eljutni a Déli-sarkig? Hogy lehet egy egész város utálatának tárgyává válni kezdettől fogva? Hogyan lehet mindenféle társadalmi elvárásnak ellene menni, mélyre ültetett, bigott sztereotípiákat semmibe venni? Bernadette Fox mindezt simán véghezviszi. Mondhatnánk, hogy mert tökös csaj! És még az sem számít, hogy ennek azért nagy ára van, de a kiközösítés sem változtatja meg (hála az ilyen emberekért!).

Aztán van egy másik érzés is, ami mindvégig ott van, és ami miatt aztán el is gondolkodtam, hogy tényleg annyira vicces könyv ez? Mert legbelül valahol nagyon is érzékeny nő, akinek mindene a lánya, a vele való kapcsolat pedig fantasztikus. Úgy tűnik, hogy a férjével is, de az más tészta.

Nagyjából a feléig percenként volt kényszerem felvihogni bárhol, és akkor hopp, Bernadette teljes hirtelenséggel eltűnik, és ezután már nem sok kedvem volt nevetgélni, csak szorongtam ezért a nőért, a családjáért.

Nagyon elgondolkodtató a könyv. Azok a társadalmi jelenségek, amelyek fellelhetőek benne a sznobizmustól, a kiközösítésen keresztül, egészen a "ha nem vagy a csapat tagja, nem is vagy jó ember"-ig, minden megtalálható itt nálunk, Magyarországon is, és szörnyen tud dühíteni, amikor ilyennel találkozom.

Egyszóval nagyon furcsa, különleges történet volt ez, de ki nem hagytam volna!

Én nagyon szeretnék ilyen jó fej anyuka lenni...

Házasság hete rendezvénysorozat a Harmat Kiadónál!!!

Érdemes most bekukkantani a kiadó honlapjára, hiszen a Házasság hete rendezvénysorozat szervezésében jelentős szerepet vállaltak, és erről nagyon sok infó is megtalálható. A rendezvény február 9-16. között zajlik, és számos beszélgetés keretében hallgathatunk értékes előadásokat a házasság intézményéről. Nem utolsósorban a Family különszámába is bele lehet tekinteni online formában.

Nem gondolom, hogy jó dolog az életünket mindig valami máshoz, valami rosszabbhoz hasonlítani, és ez alapján értékelni jónak a sajátunkat. Viszont amikor látunk, hallunk, olvasunk másokkal megtörtént tragédiákról, akkor talán önkéntelenül is elgondolkodunk, hogy ehhez képest valóban nüansznyi problémákkal küzdünk, amiket mégis képesek vagyunk elefántméretűre felnagyítani. Így vagyok ezzel a könyvvel is. Nem akarom sokáig dédelgetni magamban, hogy nekem milyen jó, ehhez még csak hasonló gondokkal sem küzdök, de ilyenkor az értékrendeket kicsit újraalkotom és próbálom megbecsülni azt, amim van.

Sicily életében nem egy tragédia történik, hanem tragédiák sorozata, és még azon túl is küzdenie kell az elfogadásért mások és saját maga által egyaránt, és nem utolsó sorban az életéért folyamatosan.

13 évesen egy tűzesetben elveszíti az oltásban résztvevő apját, de Ő is annyira megsérül az arcán, hogy torzszülöttként kell tovább élnie életét. Ráadásul 2 évre rá anyja is meghal. Már ezek miatt sem könnyű talpon maradni, hát még élni tovább az életet viszonylag normálisan.

Örökbefogadó nagynénje lakásában éli eldugott kis életét hosszú éveken keresztül, munkát is csak olyat vállal el, amely minél kevesebb testi kontaktussal jár.

Már felnőttként, esküvőre készülve adódik lehetősége egy teljes arcátültetésre, ami számos következménnyel járhat, elsősorban az élete elvesztésével. Ugyanakkor ott van annak is a lehetősége, hogy úgy menjen be egy étterembe, hogy nem rémisztő arca miatt bámulják meg, hanem esetleg a szépsége miatt. Bár azt gondolhatnánk, hogyha épp az esküvőjére készül, akkor már nem teljesen mindegy? Elfogadták, szeretik. És ez így rendben is volna. De az élet tartogat még meglepetéseket. Bőven! Főleg Sicily életében.

Az utóbbi években felszaporodó olvasmányaim miatt már csak nagyon ritkán avatok kedvencet, sokkal nagyobb a kritérium ahhoz, de ez most gondolkodás nélkül beállt a sorba! Minden pillanatát élveztem a sorainak, annyira finoman, szépen van megírva.

A történet? Igazából semmi különös. Mármint a mai világban. Mert furcsa vagy meglepődünk vajon, amikor egy harmadik belépéséről hallunk egy házasságba? Nem igazán.

Elsánál, egy jómódú finn családban élő asszonynál gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak, a halálán van. Egész családja, gyermekei, unokái és férje, Martti is azon igyekszik, hogy megkönnyítsék neki utolsó napjait, az évek óta jelenlévő, irigylésre méltó békességgel bocsássák végső útjára. Látszólag igazán remek kis családi életbe pillanthatunk bele, és már-már azt gondolhatjuk, hogy így kell ennek szépen történnie.

Anna viszont, az egyik unoka, aki talán a legérzékenyebb lélek ebben a regényben, egyik nap felveszi nagyanyja ruháját, amiről picivel később kiderül, hogy nem is az övé, hanem Eeváé volt, aki a 60-as években volt a család bébiszittere. És akkor Elsa mindent elmesél Annának, a fiatal lány pedig tovább kutatja a miérteket, hogyanokat, miközben saját élete is telve van kérdőjelekkel.

A három generáción át ívelő anya-lánya kapcsolat nagyon finom filozófiai manőverezésekkel tartotta fenn az érdeklődésemet, és még most, a könyv becsukása után is csak kattognak a fejemben a gondolatok, rágódom ezen a családon. Nem egyszerű emberek, és talán pont ez nehezítette meg mindegyikük életét. A sok gondolkodás, a túlbonyolítás. Távol voltak tőlem nagyon, mégis magához láncolt a történet, pedig még csak olyan nagyon szimpatikus szereplőt sem tudtam találni magamnak. Még gondolkodom, hogy miben van a szépsége. Az biztos, hogy a gyönyörű írás hozzásegítette.

A 2 héttel ezelőtti játékra a vártnál sokkal, de sokkal többen jelentkeztek, aminek tényleg nagyon örülök. Voltak a megfejtések mellett nagyon kedves szavak is, amiket köszönök! Voltak olyan válaszok is, ahol egyszerűen beírták a számot, aztán ennyiből állt az üzenet. Bevallom, én ezeken meglepődtem nagyon, mert na... De természetesen mindenki, aki a helyes, 8-as számot küldte, az felkerült a listára, nem volt követelmény köszönés, meg miegymás. :D

Nagyon sok helyes megfejtés érkezett, közülük sorsoltunk az én kis segítőmmel.

Aki pedig Irvin Yalom: A magyar macska átka című könyvét megnyerte egy 5 éves keze által, nem más, mint

Szívből gratulálok, és remélem, ugyanakkora öröm lesz a könyv olvasása, mint amilyen nekem is volt.

Mint ahogy a címéből is kiderül, Claude, a nagyon vicces, norvég mintás piros pulcsis kutya síelni indul Bolyhos Zokni uraság társaságában, egészen a Havas-hegységig, ahol rengeteg a látnivaló, például levegőben suhanó emberek, havas hegyek, és még néhányan hóbuckába fúródva. Claudenak viszont fogalma sincs, hogy kell játszani a hóban, ő még sosem csinált ilyet.

Először próbálkoznak egy csapat kisgyerekkel, de nem túl nyerő, hogy bakanccsal dobja fejbe az egyik kislányt a hógolyó helyett... Ezután a szánkózással próbálkoznak, amit ők nemes egyszerűséggel csak teás tálcának vélnek, és mit ad Isten, Claude sapkája alatt van is egy, úgyhogy indulhat a móka. Nem is lehet annál jobb, mint süvítve lecsúszni egy havas dombon, ráadásul egy teás tálcán. :D

Bolyhos Zokni sem tétlenkedik, benevez egy hóemberépítő versenybe. És aki tehetséges, az tehetséges. Még szép, hogy megnyeri. Mi mást csinálhatnának ezután, minthogy elsajátítsák a hegyi mentés rejtelmeit. És még itt is sikerrel járnak, mert a "tanfolyam" alatt ki is tudnak ásni egy kissé átfagyott férfit. Hó Hugó, a tanár nagyon büszke rájuk. :D Mi következhet ezután? Persze, hogy a síelés!!! Anélkül nem mehetnek haza. De ami azt illeti, a síelés elég macerás dolog, különösen egy piros pulcsis kutya és zokninak született barátja számára.

A fáradságos nap után pedig jól jöhet egy meleg lábfürdő, masszírozós lábfürdetőben, ami a hóemberépítés első helyezése mellé járt. Suvikszcipő úr és feleség pedig este hazatérve csak a rengeteg behordott havat nézi, és nem értik Claude vajon miért hortyog úgy, hogy tappancsát egy síeléshez elengedhetetlen lábfürdetőbe lógatja?

Hűha! Ez a könyv engem teljesen letaglózott. Nem is igazán tudtam, hogy mire számíthatok, mivel értékeléseket  nem nagyon láttam róla, A királynő tavirózsája nem volt rossz, de nem feltétlenül nekem íródott, egyszóval nagyon kíváncsi voltam. Mindenre számítottam, csak erre az őrületre nem. Szó szerint őrült a könyv, de aludni sem bírtam miatta, folyton olvasnom kellett.

Egy fantasztikus szerelem története, bár Isten mentsen meg mégis az ilyesfajta kapcsolattól. Akkor mégis miért irigykedtem rájuk!? Mert kétségtelenül volt valami hatalmas irigylésre méltó titok Laura Paddington és Harry Winter szerelmi életében.

Laura és Harry egy londoni kiállításmegnyitón találkoznak, ahol azonnal intim párbeszédbe keverednek egymással. Harry egy negyvenes avantgard festőművész, a lány pedig még csak festőnövendék. Már akkor égből kapott vonzalom alakul ki, bár mindenki figyelmezteti a lányt, hogy a Harry röptében a legyet... És igen, épp a lábainál is ott kúszik volt felesége, visszakönyörögve magát a férfi kegyeibe.

Úgy néz ki, itt mégis valami más kezd kialakulni, hiszen Laura minden tiltás ellenére követi Harryt, ahol belecsöppennek a háború előtti párizsi művészéletbe, ahol nincsenek korlátok. Úgy tűnik azonban, hogy a férfiban nagy változások történnek, hiszen körömszakadtáig ragaszkodik a lányhoz, eszében sincs a szelet csapni más nőknek.

A mindennapok gondatlanságában elhatározzák, hogy együtt folytatják tovább útjukat Sainte-Odile-ba, ahol vesznek egy házat, amelyet felruháznak paradicsomi jelzőkkel, szerelmüktől azt sem látva, hogy egy roskadozó, dohos kis viskóról van szó. És ezen az állapoton (mármint az ő látásmódjukon) még az is sokat dob, hogy kisebb kábítószer ültetvény is akad a kertben. :D

Napjaik először váltakozva telnek a valóság és a mámor felhőjében, ami végül egyre inkább átcsap a teljes mámorba. De ez nekik így teljesen jó, arról nem is beszélve, hogy elkezdik közös munkájukat, az Égi zsákmányt festeni. Őrületes álmodozásaikból a háború szakítja ki őket, a fiatalok évekre eltávolodnak egymástól.

Őrület és valóság. Ezek hogy találkoznak? Kell-e találkozniuk? Van-e művészet őrület nélkül? Létezik-e Laura Harry nélkül, illetve fordítva. Elkészülhet-e valaha a félbehagyott munka?

A borítóba beleszerettem, ráadásul valami könnyedebbre is vágytam most. Aztán amikor az első lapokon túljutottam, rájöttem, hogy azért nem ennyire könnyedre gondoltam. Majdnem félretettem, annyira bosszantott a két főszereplő lánynak a buta, ostoba csacsogása. Persze időnként kellenek ilyen jellegű kis könyvek is, a végére ráadásul relatíve egészen feltornászta magát nálam, úgyhogy valamelyest békét kötöttünk.

Az angol Gina és Sally Makepiece nagynénjük haláláról kapnak hírt, és ezzel szinte egyidőben megtudják azt is, hogy a Francia Ház nevű régiségüzletben egy bolthelyiséggel is gazdagodtak az örökség révén. A ház tulajdonosa, Matthew az, aki körbevezeti a lányokat, ismerteti velük a lehetőségeket, erősen utalva rá, hogy szerinte inkább adjanak túl rajta, úgysem fogják tudni állni a sarat. Gina, aki egyébként marketingesként dolgozik, azonnal meglátja a lehetőséget a házban, egyből elkezdi tervezgetni, miképpen futtatja fel az üzletet. Arról viszont megfeledkezik, hogy régiségekkel foglalkozó cégről van szó, ahhoz is kéne némiképp értenie.

Több kudarcos próbálkozás után Matthew melléjük ál, támogatásáról biztosítja őket, és még Gina is kiélheti kisebb-nagyobb nyomakodásokkal marketinges felbuzdulásait. Matthewnak eleinte nagyon sok a lány személye, viharos forgószéllel kavarja fel az ő leülepedett, múlt század hangulatával átitatott életét, bár a kémia szinte az első pillanattól fogva próbál utat törni kettejük között.

Miközben dúlnak a viharok kettejük között, a férfi egy másik fronton is próbál helytállni, mivel volt felesége egy nagy összegű tartozást próbál rajta behajtani, ezzel a ház eladására kényszerítve őt. Matthew számára sokat jelenet a Francia Ház, nem csak a megélhetést, hanem hatalmas szellemi értéke is van. Gina próbál mindent kitalálni, mivel menthetné meg a férfit, illetve a régiségüzletet, de pechjére mindig a férfi mögött szervezkedik, így kapcsolatukban is egy lépést előre, hármat hátrafelé haladnak.

A borító, a stílus jó befejezést ígér, de az út odáig nagyon nehézkes.

3/5

Ismét egy lépés a fogadalmam elérésében, hogy minél több klasszikust olvasok. Zolával az első találkozásom a Hölgyek öröme c. könyvénél volt, ami nagy kedvencem is lett. A Nana első sorainál is egyből ráismertem a már megismert stílusra, bár a mondanivaló, a hangulat sokkal nyomasztóbb.

Nana személyét valós személy ihlette, aki nem más, mint a párizsi Variétés színház ünnepelt sztárja, Anna Judic. Az ő nem éppen csipkés életviteléről Zola sok szóbeszédet hallott, így íródott meg a Nana. A könyv a Rougon-Macquart kilencedik kötete, amely az 1870-es években indult útjára, és egy család társadalmi helyzetét hívatott bemutatni a második császárság idejéből.

Aki olvasta a Patkányfogót, annak nem ismeretlen Nana személye, aki Gervaise és Coupeau lánya és igen korán, gyermekkorában prostituálttá válik. Nagyon fiatalon szerződik el a Variétés "színházhoz", ahol megkapja a La Blonde Vénus címszerepét, és ahol egyáltalán nem fontosak a színészi ismeretek, a tehetség. Fő, hogy erotikától duzzadó testtel rendelkezzen valaki, és az egyébként rendetlen, zajos közönséget egy pillanat alatt néma csöndre kényszerítse csupán a színpadra lépéssel. Nanában az utóbbiak közül szinte minden megvan, a tehetségre semmi szükség.

Első megjelenése a közönség előtt óriási vihart kavar, egész Párizs a lábai előtt hever, de főként annak férfitagjai, akik mind azért állnak sorba, hogy kényeztessék őt anyagilag. Rá is fér az adósságban fetrengő, minden gátlás nélküli lányra, így nem esik nehezére szolgáltatásokat nyújtani cserébe akár öreg, akár fiatal, akár csúnya, akár szép, ámde mindenféleképpen gazdag férfitársainak.

Próbáltam megkedvelni ezt a nőt, de sehogyan sem ment. Nemcsak az eleve meglévő előítéletem miatt a "szakmájával" kapcsolatban, de egész lénye, természete mélységesen tenyérbemászó volt. Életmódja nyilván nem a szépsége maradandóságának kedvez, úgyhogy amikor leáldozóban van szerencsecsillaga, adósságai újból megjelennek, hajnalcsillaga hamar lehullóágba érkezik.

A züllés története ez a kurtizánok világából, szinte szívem lenne azt mondani, hogy megérdemelt véggel.

Eddig nem ez a kedvencem Zolától, de az kétségtelen, hogy örök érvényű klasszikus.

Végre, végre, végre! Megtaláltam azt a sorozatot, amelyben 8 éves fiam is örömét leli. Nyáron vágtunk bele, és mindketten remekül szórakoztunk rajta. Legalábbis amíg ott ültem mellette, most már elzavar. :-) Sokszor benézek a szobájába este, lefekvés után, és a klasszikus módon, elemlámpával a paplan alatt olvassa. :D

Nem is a bájos a jó szó rá, hanem a rém vicces. A némiképpen képregényként is funkcionáló könyvsorozat nem véletlenül lett a New York Times listáján bestseller.

Greg Heffley sokszor hasonló problémákkal küzd, mint a mi gyermekeink. Kiközösítés, megszégyenülés, amit nagyon vicces módon dolgoz fel a szerző. Greg nem a legmenőbb az osztályában, erre utal a címben szereplő jelző is. Mégis meggyőződése, hogy egy nap menő és híres lesz, csak élje túl a felső tagozatot.

A naplót Greg anyja nyomja a kezébe, mert azt nem is kell mondanom, amúgy is elég ciki lenne, ha ő szerezné be. Így is az, és egyből le is szögezi a fiú, hogy nem fog ő itt áradozni, hogy "Kedves naplóm így, kedves naplóm úgy..." Ehhez képest azért elég szépen megosztja velünk napjait.

A való életben is nagyon bírom az ilyen kis csodabogarakat, akik valamilyen módon vagy akár sokféleképpen kilógnak a sorból. Ez a napló a tárháza azoknak a furcsaságoknak, amelyek nap mint nap megesnek ezzel a fiúval. Greg a maga 12 évével meséli el ebben a naplóban mindennapjait, miközben próbálja megtalálni önmagát.

Szóval a cél a népszerűség, és erre a módszer a suliban szinte határtalan. Gregnek viszont minden az ellenkezőképpen sül el, mint ahogy eltervezte.

A jó álca mögött, amely maga az egyszerűség, ott rejtőznek a mély mondanivalók, az élet igazságai, igazságtalanságai. De ezzel az egyszerűséggel úgy gondolom, a gyermekolvasók számára is könnyebben befogadhatóvá válik, nem beszélve a nagyon humoros történetet megspékelő remek rajzokról.

Szellőssége, nagy betűi miatt szerintem remek könyv az első önálló olvasás megkezdésére. Utána pedig úgysem szabadulnak Gregtől. :D

Egy újabb klasszikus kipipálva. Na nem volt ilyen egyszerű, mert egy nagyon mély mondanivalójú, magvas tartalommal bíró írásról van szó, egy társadalom- és korrajznak beillő, tanulmányszerű írásról. Közben kicsit tompítva az érzékeinket egy kristálytiszta románccal.

Háborús időszakban járunk, mégsem a frontvonalon. Minden mintha egy mozivászonról köszönne vissza ránk, szemtanúk által kommentálva. Két helyszínen játszódik, Angliában és Amerikában. Az adott, rendkívüli nyomasztó helyzetet, a különbözőséget a két nép között több szereplőn keresztül mutatja be az író. Angliában Clive és Prudence szerelme lobban lángra, majd mély filozófiai beszélgetésekkel megspékelve kivirágzik. Amerikában pedig egy kissé homályos üzletkötésre várunk rendületlenül.

Eleinte érthetetlen volt, hogyan fognak egymáshoz, illetve a történethez kapcsolódni a különböző szálak, és nem mondom, hogy a végére minden kikristályosodott, de mindenképpen érdekes volt Anglia szerepét nézni ebben a háborúban. Nem csak társadalomrajzról van szó, hanem kőkemény társadalomkritikáról is, döbbenetesen jól adva ezeket a szereplők szájába.

Ne riasszon vissza senkit a háborús könyv jelző, hiszen egyrészt nem a csatatéren vagyunk, másrészt ugyanakkora szerepe van a lélek harcának ebben a könyvben, mint a nemzetek viadalának. Nem könnyű olvasmány, de sokat segített Clive személye, aki szerintem egy fantasztikus pasi, de Prudence bájos bugyutasága is kellemesebbé tette a nehezen emészthető témát.

Nagyon szeretem Schäffer Erzsébet könyveit. Olyan mint egy jó barátnő, akivel a legmélyebb titkainkat is megbeszélhetjük. A szó jó értelmében nagyon egyszerűek, nagyon tiszták, őszinték. Az eddig olvasott könyvei mind nagy mélységet jártak be, de úgy érzem, most végképp nagyon intim, belsőséges területre engedett be. Megtisztelve érzem magam, hogy édesanyjával való kapcsolatába nyújtott betekintést, megosztotta velem az utolsó évek nehézségeit, örömeit, jó tanácsait az idős, beteg emberekkel kapcsolatban, ami bizony nem csupa öröm.

Ez a kapcsolat elég hullámzó volt, mint minden embertársi közösség. Egyszer fenn, egyszer lenn, de vannak azok a pillanatok, amikor bármit megadnánk, hogy akár a legrosszabb pillanat is visszajöjjön, ha csak egy percre is.

Szívszorító, ám melegséggel töltött el az egész könyv, ahogyan a két oldalt próbáltam megérteni, ráadásul (hála az égnek!) eddigi tapasztalat nélkül. Az idős asszonyét, aki semmilyen segítséget, szívességet nem fogad el, de azért tud kivetnivalót találni mindenben, ám mégis egy tüneményes néni. Vagy a fiatalságot, aki csak a maga igazát hajtja, persze jót akarva, de sokszor nem véve figyelembe, hogy annak a másik idős embernek, a háta mögött évtizedekkel, milyen kis aprócska "más"ra lenne szüksége. Én is a "fiatalság" pártján állnék, tukmálva a rászoruló idős emberre a magam igazát, a magam segítségét. Az írónő és édesanyja kapcsolata sokszor vicces jeleneteken át próbálja az embert finoman tanítani, hogy nem vagyunk egyformák, pláne ennyi évtizednyi korkülönbséggel, a hátunk mögött hagyott tapasztalatokkal, emlékekkel.

Az mindenképp konklúzió, hogy sokszor csak későn jövünk rá, mit vesztettünk, hiába a napi innen-onnan jövő igazságok, hogy használjuk ki a pillanatokat, hogy kifejezzük egymás iránt szeretetünket, tiszteletünket.

Ismerőseim közül többek életében is feltűnt egy eddig talán nem annyira (legalábbis általam) ismert betegség, az izulinrezisztencia. Nagyon sokat beszélgettünk erről a problémáról, pár napot együtt is tölthettem velük, és akkor saját szememmel is láttam, hogy milyen komplex, óriási figyelmet és fegyelmet követelő életmódról van szó. Merthogy teljes életmódváltásra van szükség, nincs mese!

Szerencsére nekem nincs ilyen jellegű egészségügyi problémám, viszont jó pár kilótól szeretnék nagyon megszabadulni, és a szénhidrátcsökkentett diéta erre is nagyon alkalmas. Általában azok a receptek, szakácskönyvek, amelyek alacsony kalóriájú ételeket tartalmaznak, számomra nem szoktak vonzóak lenni. Vagy csupán zöldségre apellálnak, vagy annyira elvont összetevőket tartalmaznak, illetve végeredményt eredményeznek, amitől elmegy a kedvem rögtön. Na itt most más a helyzet!

Fantasztikusan finomnak tűnő, sokszor házias jellegű, könnyen elkészíthető, egyszerűen beszerezhető alapanyagokat tartalmazó ételekről van szó. Vrábel Krisztinának is az elsőként említett egészségügyi problémája miatt kellett ehhez a módszerhez folyamodnia, és számára is elsődleges cél volt az egyszerűség, gyorsaság, mégis ínycsiklandó készétel végeredménye, amelyeket a család is szívesen fogyaszt.

A nap minden szakára kínál többféle megoldást, van miből válogatni. Egy idő után pedig talán magunk is rájövünk, mi mindent lehet még bizonyos alapanyagokból alacsony szénhidráttartalom mellett elkészíteni. A mellékelt tápanyagtáblázat segít abban, hogy megállapítsuk egy-egy élelmiszer szénhidráttartalmát, bár barátnőimmel történt beszélgetések tapasztalata az, hogy rendkívül gyorsan megtanulja az ember, és egy idő után már mérésre sincs szükség, jön az magától.

A könyv ékes bizonyítéka annak, hogy ami kényszerűen egészséges, nem feltétlenül áll távol az ízlésvilágunktól, sőt! Nem kell nélkülözni az ízes ételeket, nem kell önmegtartóztatásban élni, csak picit jobban odafigyelni.

Ki fogom próbálni az összes receptet, hiszen gyakorlatilag egy olyat sem találtam benne, amihez ne fűlne a fogam. Kár, hogy nincs belőle több, áttérnék! :D

Megnyitom első nyereményjátékomat! Tádám! :D

A Park Kiadó gondozásában megjelent, egyik kedvenc íróm, Irvin D. Yalom: A magyar macska átka című könyvét lehet megnyerni. A kérdés, amelyre a helyes választ várom: hány könyve jelent meg magyarul az írónak?

A válaszokat a sorolvaso@freemail.hu címre várom (nem kommentben!).

A helyes válaszadók közül sorsolással fogom eldönteni, ki lesz a szerencsés nyertes! A nyeremény postázását csak Magyarország területén vállalom. Játékra fel!!!

És itt van az újabb, időben előre-hátra ugráló történet. Jaj, nagyon sajnálom, hogy vége lett, éltem volna benne még egy-két napig. Átkísért ez a történet a karácsonyon is, így talán még megindítóbb volt. De már az előző bejegyzésben említettem is, egyébként is ilyen hangulatban vagyok mostanában.

Emilie de la Martiniéres súlyosan beteg édesanyjától búcsúzik annak halálos ágyán. Miután az távozik az élők sorából, a lány sorban teszi fel magának a kérdéseket addigi életéről, anyjával való kapcsolatáról, ami semmiképpen nem volt felhőtlennek mondható. Ezt főként Emilie érezte, illetve a kapcsolat, a törődés, az anyai szeretet hiányát.

Aztán ott van egy másik nagyobb volumenű eldöntendő kérdés. Mi legyen azzal a mérhetetlen örökséggel, amely egyedüli utódként rászállt. Több ingatlan mellett egy dél-franciaországi kastély az örökség, amely szörnyű állapota ellenére is hatalmas pénzbeli értéket képvisel, eszmei értékéről nem is szólva.

Azonnal ügyvédet fogad, aki mindenben segít neki, az ügyintézésen kívül hasznos tanácsokkal látja el a lányt, viszont érzelmi téren nem tudja őt istápolni, így szinte rohamos gyorsasággal belerepül egy házasságba. Az a lány, aki anyja fényűző életmódja, sugárzó szépsége mellett elnyomottként élt, külsejére mit sem adva, az a lány természetesen megragadja az alkalmat, hogy egy férfi feleségül akarja venni. Az ügyvéd mellett most már Sebastian is lelkesen segít a lánynak, lévén hogy műkereskedéssel foglalkozik, ráadásul még az is kiderül, hogy Angliában ő is egy hasonló, családi örökségű kastélyban él rokkant testvérével, így amikor szóba kerül a franciaországi kastély restaurálása, nem is kérdés, hogy odaköltöznek átmenetileg.

Sebastian felkészíti a lányt, hogy öccse, Alex, rokkantságából kifolyólag rendkívül nehéz természet, gyakorlatilag azt sugalmazza, hogy félnivalója is lehet, ha kettesben marad vele. Ennek ellenére, amikor a lány megismerkedik a férje öccsével, teljesen az elmondottak ellenkezőjét tapasztalja. Egy rendkívül intelligens, kedves férfit ismerhet meg Alex személyében, akivel nagyon rövid időn belül barátokká válnak.

A renováláskor titokzatos versek kerülnek elő, amelyek rengeteg kérdést vetnek fel. Hogy kerültek oda? Ki írta őket? Mi történt a háború alatt, amikor azok íródtak?

A nácik által megszállt Franciaországba repülünk vissza, ahol végigizgulhatunk egy angol kémnővel, bepillantva az ellenállás szívszorító, izgalmas munkájába is.

Amikor visszaugrunk a jelenbe, mindig Emiliért szorítjuk össze az öklünket, hiszen az elesettség, kiszolgáltatottság példaképe ő, így időbe telik neki kibontogatni a szálakat a múltban és a jelenben is. Mert mindenhol vannak gubancok.

Csenga vont párhuzamot Kate Morton és Lucinda Riley írása között, és ezzel egyetértek, és az már tényleg csak véletlen, hogy pont Morton után olvastam. :D

Nagyon hiányoltam a történetet Emilie anyja és apja megismerkedéséről. Olyan részletességgel körbefont minden szálat Riley, hogy e téren valahogy hiányosságot éreztem. Ettől függetlenül is maximumot kapott tőlem a regény.

Nem is feltételeztem, hogy bármiféle negatív meglepetés várhat rám a könyvvel kapcsolatban, már előre egyértelmű volt a siker. Morton hihetetlenül jó mesélő és nem hinném, hogy tud hibázni, ha könyvírásról van szó. Mesterien összeállított történet, kitűnő hangulati ábrázolás, és még a szokásos gigaméret sem rettent el, sőt... még többet belőle!

Mostanában körülvesznek az olyan könyvek, amelyek a jelenből visszarepítenek a múltba. Morton előtt és most utána is ilyet olvasok, és mindenképpen még különlegesebb, titokzatosabb érzéseket váltanak ki belőlem. A sejtelem, a misztikusság, ötvözve a finomsággal, szintén jellemzőek.

Egy titokzatos levéllel kezdődik minden, illetve dehogy azzal, hiszen már réges régen elkezdődtek a dolgok, csak Edith számára datálódnak innentől a fontos dolgok. A levél édesanyja nevére érkezik, és a lány csak azt észleli, hogy anyja könnyekben tör ki a papírdarab láttán. A feladó helyén Milderhurst-kastély áll, amiről Edithnek nem sok ismerete van a múltból. Rádöbben arra, hogy anyjával való kapcsolata a felületességen alapszik, tulajdonképpen semmit sem tud róla, pedig minden ott van a múltban.

Nem sokkal később munkájából adódóan a környéken jár, és semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy meglátogassa a kastély lakóit. Ott megismerkedik a nagyon furcsa, ámde annál különlegesebb Blythe nővérekkel. Hárman vannak, egyikük közülük szellemileg sérült. A rövid beszélgetés alatt Edithet már hatökrös szekérrel sem lehet megállítani abban, hogy ne kutakodjon tovább, mi is történt pontosan anyjával a háború idején, amikor is ebbe, az igencsak félelmetes kastélyba evakuálták őt gyerekként, egymagában.

Edith minél messzebb jut a kutatásában, annál nagyobb titkok sejlenek fel a múltból, és akkor még az a kérdés is végig ott feszengeti az embert, hogy ki is az az iszapember, aki a lápból kilépve rémisztgeti az embereket és ettől a frász jön rá még az olvasóra is!?

A karakterek frenetikusan, mind közül a Blythe nővérek voltak a kedvenceim. Szenzációsak! :D

Ó, majd' elfelejtettem a fordítást méltatni, bár itt is azt kell mondjam, Borbás Mária neve garancia!